Új Dunántúli Napló, 1994. április (5. évfolyam, 90-118. szám)

1994-04-09 / 97. szám

1994. április 9״ szombat

Irodalom - Művészet

14 aj Dunántúl! napló

m • • //Tj. '

Toro István

Almaillatban

Lélekölő küzdelem ez. Még so- hasem került ki nyertesen, úgy, hogy ő is azt érezte volna. Mert nem volt láda, szállítóeszköz. Egyedül a dolgos kéz, mely tudta, hogy az almát le kell szedni, nem maradhat a fán, mert rendes útja volt a fodróc, papír és drót szorításában, ahogy zötykölődtek az orosz vagonokban.

Apja jutott eszébe. Bárcsak felét tudná annak, amit az öreg az almafákról tudott. A bimbó- likasztó bogártól a lisztharma- tón, fuszikladiumon, atkákon, almamolyon, varasodáson, pajzstetűn át a vértetűig, amely piros apró szúrásaival végképp eloszlatja a reményeket, hogy export lehessen belőlük. És ak- kor még nem számolt a jégve- réssel, a savas esővel, a viharok kíméletlen söprögetésével.

De az alma túlélte ezeket; ki- tartó volt a permetezés, a küzde- lem. Az aszály ugyan megtize- delte, de az almafa azon is kifo- gott, legyőzve mindent. De mit kezd velük? Az öreg biztosan tudná: ״meglásd, lesz idő, ami- kor érte jönnek, ide a fa alá, és csodálni fogják!” Biztosan így lesz, de ma még szállítani kell, ״megszabadulni tőle, mert nincs hűtőtároló elég, ma- gas az energia ára, a szállítás. Az embert nem kímélő robot, amivel ״eltakarítani” kell a ház- tói azt a gyümölcsöt, amelyet még szedni is úgy szabad csak, mint a tojást, mert nem buja el a szorítást, az ember ujjlenyoma- tát azonnal megmutatja.

Az almának mindegy, s a gazdájának is, hogy keletre ad- ják-e el, ahol szükség volna, vagy nyugatra. Most nincs biz- tos vevője. Csupán akkor ká- romkodik, ha elmegy a város piacára, s nem érti, hogy az ő almafogalmától távol álló gyű- mölcs hogyan kerül többszörö- sébe, mint amiért ő kénytelen odaadni.

Ő már nem tudja úgy meg- rágni, megharapni, mint vala- mikor, de tudja, hogyan őrzi, alakítja, dolgozza fel a magába gyűjtött egész nyári fényt. Ilyenkor az is eszébe jut, hogy milyen gazdagok vagyunk, el- herdálunk mindenünket nagy szegénységünkben.

A virágzó almafák melenget- ték a szívét, ahogy járkált az almaillatú keretben. Az almafa- virág más, mint a többi. A hal- vány rózsaszínű szirmok ahogy elhullanak, megvackosodnak a nyurga szárak, s elindul a pará- nyi élet, hogy a nyárnak elmú- lásán vérpirosra megérjenek.

Az almafák olyanok voltak neki, mint a hűséges asszonyok, akik ha megkapják amire vágy- nak, sokszorosan visszahálál- ják. Ugyanúgy kell babusgatni őket, gügyögni nekik, velük hálni az Orbán-napi fagyos éj- szakákon, és legalább annyit költeni rájuk, mint az asszo- nyokra. Nézte a pirosló almát, mint ahogy a lovat nézte vala- mikor a gazdája, a finom fejet, az izmos szügyöt, a nyak és sö- rény gyönyörű ívét a martól a háton át a tomporig, s végül a lábak.

Valami kísérteties fény búj- kált benne, s izgalom. Ha most, csak egyetlen egyszer adna va- lamit! A szomszédok, a falube- liek jutottak eszébe, akik évek- kel ezelőtt tövestől kirángatták a legjobb korukban levő termő- fákat, pedig akkor még . .. Ül- tettek helyette meggyet. Min- denki meggyel ültette be a kert- jét, de ő maradt az almafáknál. Még nem dőlt el, kinek volt igaza, de már a meggy sem kell, sokan otthagyták a fán, mert többe kerül a szedése, mint amit adnak érte.

A támasztókarók alig győzik tartani a fürtöket. Gyönyörű pi- ros óriási gyöngysorok. Har- minc fa. Mind harmincéves. Huszonöt évesen ültette őket. Talán még Noét is túlélik együtt, aki a bárkára vitte őket, hogy almát is ehessenek az em- berek. Ő ötvenöt. Egy éve fo- lyamatosan lesheti minden mozdulatukat, velük élhet, csak nekik élhet. A gyárban kellene, de nem fizetik az útiköltséget, így az elvinné a kereset felét. Maradtak az almafák, és megint a hűség. Mennyi mindenhez volt már hűséges?! Most a Wartburghoz lenne legszíve- sebben. Pár hónapja áll, nincs miből levizsgáztatnia. Talán az alma. De legyintett. Ha el is adja, tél lesz, mire pénzt lát be- lőle. Eddig csak költött rájuk.

Marc Chagall: Akt felemlt karral

Nemzetközi színházi plakátokból látható Pécsett kiállítás a Szent István téri Kisgalériában. A bemutatón, amelyet Balikó Tamás a Pécsi Nemzeti Színház igazgatója nyitott meg, hatvan plakát szerepel. Fotó: Läufer László

A titok

Sárosi István

csak azt éreztem, hogy van ott mellettem valaki.. . nem lát- tam semmit és senkit, de tud- tam, hogy ott áll mellettem. .. még sosem éreztem olyan erőt.

.. .és ő mondta... ott és ak- kor.. . és azóta tudom. .. le is szereltek nemsokára. ..- És ha ezt érzi, ha tudja, hogy maga kicsoda, nem gon- dőlt még arra, hogy nyilváno- san is fel kell lépnie? Kiállni az emberek elé?- Még nem jött el az én időm. Még van egy évem. ..- Szülei?- Nagyon korán elváltak.. .- Dehát Szűz Mária és Szent József.. .-Tudom. . . - hangja halk, mosolya pedig olyan magabiz- tos volt, hogy ettől az orvos jött zavarba. Tibor megérezte ezt, s hogy segítsen, azonnal váltott.- De ne féljen. .. meggyó- gyultam.. . tudom, mit beszé- lek... tényleg haza akarok ke- rülni.. .

Az orvos a lecsípett körmöt a mellette lévő vesetálba dobta, aztán gézbucit szorított a sebre, hogy csillapítsa a vérzést, és maga elé meredt. Nem tudta feldolgozni és megemészteni a hallottakat. - Tudom, mire gondol...

Felkapta a fejét és Tiborra nézett. Az mozdulatlan meleg- séggel figyelte, mosolya nem változott. Az orvos agyában pedig helyére kerültek az egye- térni tanulmányok pszichiátriai emlékei a skizofrénia okairól, fajtáiról, típusairól, megjele- nési formáiról-Tudom! - ismételte meg nyomatékkai a fiatalember.- Kötözze be, legyen szíves!- kérte az orvos a bosszúságát már szándékosan nem leplező műtősnőt, felállt s a műtőasz- tálkára hajította a gumikesz- tyűjét. Kinyitotta a csapot, hangosan, szinte haragosan zu- bogott a víz, a kezeit nézte, forgatta a meleg, tajtékos ára- dásban, egészen tönkre- mén- tek, aztán kissé előrehajolt, közelebbről nézte kimart, rán- cossá cserzett tenyerét, ujjait, a sok bemosakodás, az tette tönkre, mindenkinek az teszi tönkre...-Tudja, doktor úr, lehet, hogy igaza van. . . hogy ma- gának is igaza van. . .

Elzárta a csapot, leakasz- tóttá a törülközőt, és a tükör- bői nézett vissza a mögötte álló, mosolygós férfira.- ... hisz más is ugyanezt gondolja. Tudom. De magá- nak elárulom. .. - körbené- zett, majd egészen közel ha- jóit az orvoshoz, és alig hall- hatóan, szinte súgva árulta el a nagy titkot - .. . én tényleg Jézus Krisztus vagyok. . .

lőtt, maga Tibor is aktív segí- tője volt a körülötte zajló szór- goskodásnak. És közben be- szélt, beszélt, tanított, s az or- vos is érezte már, hogy Tibor szavaiból valóban izzik, sugár- zik valami.

Ismét mintha kettészakadt volna az ambuláns helyiség: a többiek a túlsó oldalon betegek kötözésével voltak elfoglalva, a paravánnal elválasztott mű- tőasztal világában pedig három személy, a fiatal sebész, a mű- tősnő... és egy férfi...- Szúrást érez, feszíteni fog.- Csak nyugodtan csinálja doktor úr, nyugodtan. . .- Ez a szike megfelel?-Meg, de várjunk egy kicsit, hadd dolgozzon a Lido- cain. - kezével finoman masz- szírozta a lángoló nagyujjat, mintha ezzel is gyorsítaná az érzéstelenség beálltát.- Doktor úr, kérem. . . kö- tözésre továbbra is visszajöhe- tek?- Gondolom, ugyanúgy át- hozzák, mint eddig mindig! - a műtősnő emeltebb hangja azt jelezte, hogy kissé únja már az időhúzást.- Holnap haza engednek. . .- Haza? - kérdezte csodál- kozva egyszerre az orvos és a műtősnő is.- Most két hónapot töltöttem náluk.. . mindig tudtam, mit várnak, és azt, mit akarnak tő- lem...- Kérem a szikét... Mi a foglalkozása?- Esztergályos- Nem ács?- Miért lennék az?- Mert úgy tudtam...- Ha azt mondanám, nem biztos, hogy hazaengednének.- Ez se fájt? - nézett a fia- talember felé, majd a műtős- nőhöz fordult: - Töröljön ide!- Nem fájt.. . különben is szükségünk van a fájdalomra -• és ez mi ahhoz képest, ami még rám vár. .. - Ezen ő is elré- vedt, arca elkomorult, párper- ces csend telepedett közéjük, mint egy hallgatag negyedik személy, a műtősnő pedig egy robot automatikájával adogatta a műszereket. Az orvos törte meg a csendet.- Tibor. . . kérdezhetek?- Azért vagyok... - boldog volt, úgy érezte, a mag termő talajba hullott.- Mikor érezte először. . . mikor jött rá, hogy maga Jézus Krisztus?

Tibor felemelte a fejét, mellkasát is, a két könyökére támaszkodott. A műtősnő szólni akart, feküdjön vissza, de az orvos intett a kezével, hogy hagyja.- Katona voltam.. . tizen- nyolc éves. . . őrségben álltam . .. amikor a sötétben egyszerjóit: - Mi még nem találkoz- tunk. Balácz Tibor vagyok. A szeretet mécsesét hordozom a világban...

Az orvos a többiek felé pil- lantott, ezt most nem értette, azt mondták, Jézusnak képzeli magát.- És most mint mécshordozó érkezett, vagy mint beteg?- A szeretet mécsesét mind- annyian hordozzuk. Csak nem mindegyikünké világít egy- formán .. Van, akié épp csak hogy pislákol. .. egyébként mint beteg, ha létezik egyálta- Ián a szó, egészség.- Hány éves, Tibor? - kér- dezte a mögöttük ülő terebé- lyes adminisztrátor, aki Tibor személyi adatait vezette be az ambuláns naplóba, de arra már lusta volt, hogy az idei évből a Tibor kórlapján szereplő szüle- tési évet kivonja.- Huszonkilenc.. . húszon- kilenc vagyok. . . - fordult a kalácsképű nő felé szelíd mo- sollyal, majd ugyanazzal a kedvességgel újra vissza, az orvos felé.- Évek óta szenvedek, hála, szenvedhetek. .. a körmeim miatt... a lábaimon... benő- nek, aztán begyulladnak... Több mint tízszer tárták már fel.- Megmutatná?- Természetesen, azért jöt- tem - és fűzi a cipőjét, de azt is olyan finom és gyengéd moz- dulatokkal, mintha szeretetre vágyó, élő és érző lények lettek volna azok a pertlik is - az or- vos egy pillanatra sajnálatot érzett iránta. Tibor nem nézett föl, úgy folytatta:- A szenvedés része az éle- tünknek... társként végigkí- sér minket egészen addig a na- pig. Alázatossá tesz, és esi- szolja szeretetünket.- Mikor volt itt utoljára, Ti- bor? - szólt megint közbe a kórlapot még felütni is lusta ír- noknő, hangjában, mert nem vele foglalkoznak, a sértett in- dulat egy kis élével. Tibor érezte azt, de nyájassága sem- mit sem változott.- Fél éve, legalább fél éve, tavasz lehetett. .. ez az, most ez az oldal... -jobb lábát fel- emelte a vizsgálóasztalra, az orvos föléhajolt, két oldalról óvatosan megnyomta a begyül- ladt nagyujjat, de nem jött genny, erősebben szorította meg.-Fáj?-Persze, hogy fáj... na- gyón fáj... - mosolya még a korábbiaknál is kedvesebbre váltott.- Feltárjuk? - hajolt a mű- tősnő is Tibor lába fölé, az előző kisműtét után még nem vette le a maszkját.

Az előkészítés gyorsan zajMegcsomózta az ;utolsó öl- tést, ezt erősebben, mint a töb- bit, a fonalat hosszabbra hagyta, majd újabb csomóval rögzítette vele a seb mélyéből előbukó vékony draint. Le- mosta sebet, nem fáj?, kérdezte a letakart fej irányába fordulva, nem, válaszolt az idős hölgy sérült, immár összevarrt kézé- nek apró mozdulataival is je- lezve és nyomatékosítva vála- szát. A fiatal orvos fedőkötést kért, aztán ragasztást, a mű- tősnő odanyújtotta a második csíkot is, ennél hosszabbat ké- rek, amikor az egyik asszisz- tensnő suhant el a háta mögött.- Itt a Tibor!-A Tibor?! - a műtősnő keze megállt a levegőben.- Megint itt van!-ó, a Tibor. .. - húzta el a száját az ambuláns napló mö- gött ülő fölöttébb molett ír- noknő, bosszúságát nem lep- lezve még hangosan fel is só- hajtott - ... a Tibor...

Az orvos felkelt, lábával el- tolta a háromlábú vasszéket, lehúzta kezéről a gumikesz- tyűt, ki a fene lehet ez a törzs- vendégszerűen visszajáró lé- lek, aki ilyen vegyes érzelme- két kavar a sebészeti ambulan- cia nőszemélyzete körében, s már kérdésével épp a műtősnő felé lépett, amikor az ajtó felől nyájas bariton ömlött a helyi- ségbe.- Áldás, béke és szeretet le- gyen mindenkivel!- Jó napot, Tibor - válaszol- tak többen is, ki ilyen, ki ,olyan lelkesedéssel.- Töltsön el mindenkit a sze- retet melegsége, vezesse és irányítsa lépéseiteket, cseleke- deteiket!- Ki ez? - kérdezte halkan az orvos a műtősnőtől, aki az idős hölgyet segítette le a mű- tőasztalról.- Tibor... valamilyen Ti- bor... gyakran megfordul itt, a pszihiátriáról hozzák át min- dig. Jézusnak képzeli magát.- Kinek?- Jól hallotta...

Az orvos élénkebbé vált ki- váncsisággal fordult a fiatal- ember felé, átvette az asszisz- tensnő által nyújtott törülkö- zőt, s a hatalmas méretei eile- nére is kisfiús szelídséget su- gárzó férfit figyelte, világos szőke, kissé hosszabb, oldalra fésült haj, kék szemek, világos borosta. Tudta, hogy perceken belül szóba kell állnia vele, csak még a választandó hang- nemen gondolkodott: ne ve- gyen tudomást a férfi skizofrén kényszerképzetéről, vagy in- kább menjen bele, s hagyja, hadd irányítsa ő a beszélgetést.

Nem volt ideje eldönteni, Tibor, mellein keresztbe font karokkal felélépett és mégha-