Új Dunántúli Napló, 1994. április (5. évfolyam, 90-118. szám)

1994-04-09 / 97. szám

uj Dunántúli napló 15

Irodalom - Művészet

1994. április 9., szombat

Csorba Győző

Neked

Ez már nem szerelem többé, nem két ember kötése, keringő tánca egymás ellen, kemény harc, ölbeli elnyugvás cseréje s változó viszonylat: tőle vagy feléje.

Magány és párosság itt üres szavak csak, itt már az érzékek csak befele hatnak, egymást ha kívánjuk látni: elégséges állítani tükröt a magunk szeméhez.

Aki rádnéz, rajtad engem is fölismer, s érzékeljük egymást érzékszerveinkben. Kettőnkkel lehet csak dolga a halálnak: egyőnkre se támad, egyőnkre ha támad.

Ellened hibázom? Magam ellen vétek! így tekintsd, ha olykor félre-útra lépek.

S aki magát rontja, pusztul igazán csak, s a fő-fő lázadó maga ellen lázad.Ez már nem szerelem: sors ez, születetté, aki kettős vágyból válik maga-eggyé, aki kettőt hordoz, s őket ha nem őrzi, mindenképpen a saját bajait tetézi.

Berták László:

Semmi baj, uram, semmi, csak

Mint mikor millió darab.

És csak emléke, élei.

Ha kell, ha nem, bevérezi.

Mindenki önmaga alatt.

Talán ez az a pillanat Ha most, ha megállítani.

Ha jelentkezne valaki, hogy leverte a poharat.

Semmi baj, uram, semmi, csak. Köszönöm, ahogy kérdezi.

Se az egész, se részei.

Csak jobban hasonlítanak.

S a két szék között ott a pad.

Élőiről lehet kezdeni.

Makay Ida

Dermedt hamu

Ide hívlak, ebbe a csöndbe, mit madárszárny föl nem szakít, e megtöretlen gránit csöndbe, amelyet emlék sem lakik. Lappangó láva krátermélyben. Hangtalan, rejtekezve forr. Ebbe a csöndbe, hol a vágy már dermedt hamu. - Pompéji por.

Galambosi László

Bajból épült gyász

Kende Sándor emlékének

Zsongást fakasztó, fürtös fák alatt láthattam: nőttek tágas mondatok. Lángfényűek meg hajlék-bolyhosak.

Bennük játsszattál valót, álmokat.

Bajodból épült szilárdan a gyász.

Mélyén didergő angyal magyaráz.

Jég marka elől vadlúd menekül: jajong. Állok a hóban egyedül.

Egy fanyar mosoly

Költészetnapi beszélgetés Csorba Győzővel

Csorba Győző Läufer László felvétele

kimondta azt, hogy ״fa”, s a másik valóban egy fára gondolt. Ez valóságos csoda, ha nyel- vész lennék, e titok magyaráza- tának szentelném az életemet, de ettől a csodától kezdve lehet- séges a kifejezés, mert egy em- bercsoport hasonló értelemben használja a szavakat. És ha úgy véljük is időnként, hogy az úgynevezett valóságra nehezen tudunk reflektálni, de a hallga- tót azért többnyire meg tudjuk szólítani. Hallgatok egy zene- művet, eljut a fülemhez három hang, egy melódia, s úgy érzem, sími kell. Vagy látok egy le- gömbölyített formát, s meleg- ség önt el. Vagy egyszerűen csak megpillantok egy felemelt kart, s megállók.- S akkor miért kimondhatat- lanok néha a szavak?- Mert olyankor éppen a hallgatással tudunk elmondani valamit. Akkor is beszélünk, csak szavak nélkül. Ez tehát egy másodlagos jelenség. Beszéd utáni csend. A beszéd, ami előtte elhangzott, a hallgatást is értelmezi.

Nagy Imre

nélkül nem tudom elképzelni. Sokan megpróbálták már kiűzni az irodalomból a szubjektivi- tást, de még a tárgyilagos Flau- bért is bevallotta: ״Én vagyok Bovaryné!” Az objektivitás számomra végső soron nem más, mint egy speciális szubjek- tivitás megnyilvánulása.- Újabb verseidet olvasva feltűnt számomra egy motívum, ami ugyan korábban is fel-fel- bukkant nálad, ámde most mintha sűrűbben ismétlődne, így nevezném: a nyelv proble- matikussá válása. Egyik költe- ményedben a nyelv ״rest”, ״ rossz tolmács ” (Megmérge- ződtek), máshol azt írod: ״ Többé-már-ki-nem-mondható szavak falkája rág” (Inkább fe- keték). Dehát című versedben pedig mintha Wittgenstein gon- dolata is visszhangozna, hogy amiről nem lehet beszélni, arról hallgatni kell. Szerinted meny- nyíre tartható a nyelv létértei- mező rangja, s egyáltalán mi- féle eszköze a költészetnek?- A kérdés igen súlyos, s ma nagyon aktuális is, de az idők hajnalán már megkaptuk rá a választ. Akkor, amikor valaki

adag fagylaltot, ők derűs mo- sollyal elhiszik. Az egyik, mert nem képes rendet teremteni a gondolatai között, a másik meg azért, mert felhőtlen a hite. Bennem azonban a hit találko- zik a kétellyel, a bizalom a kér- désekkel. így a mosoly keserű- séggel vegyül, ennek ellenére megmarad. Mert végső soron a kíváncsiságból fakad, amit én a legfőbb emberi erénynek tartok.- Talán ezért is vonul végig költészeteden, ahogy az egyik újabb irodalomtörténeti mun- kában is olvasható, az életbiza- lom és a vereségtudat küzdelme. Ez utóbbi, megítélésed szerint, személyes jellegű, vagy inkább az emberi létből fakad?- Magából a létből. A kérdé- sek emberének ugyanis nagyon nehéz bizonyosságot találnia. Engem szoros barátság fűzött Galsai Pongráchoz, aki megle- hetősen szabadon gondolkodó ember volt, s megfogadtuk egymásnak, hogy amelyikünk előbb hal meg, az okvetlenül át fog kiabálni a másiknak, hogy jelezze, mi van odaát, ő halt meg ,..- És átkiabált?- És nem kiabált át.. .Ennek ellenére úgy vélem, ha egyszer megszülettünk, akkor meg is maradunk. Az más kérdés, mi- lyen formában. Ezt elképzelni se tudjuk. De ha például a Ion- doni rádió hullámai itt lehetnek ebben a szobában, miért ne le- hetnének itt az őseink vagy a halott barátaink. Lehet, hogy szólnak is hozzánk, csak a mi fülünk nem képes felfogni a hangjukat.-A vereségtudattal szemben csökönyösen megszólaló életbi- zalom akkor hát valós értéken alapul, vagy inkább transzcen- dens sugárzással bír, esetleg csupán illúzió?- Az a fanyar félmosoly, amire céloztál, azt fejezi ki, hogy mindez együtt benne rej- lik. A bizonytalanság és a biz- tonság vegyüléke. Személyisé- gém ebből a szempontból az ״is-is” formulájával közelíthető meg.-Hogyan látod a személyes én versbeli lehetőségeit manap- ság? Fenntartható-e ez az indi- viduális alany, vagy inkább csak szerep már, netán én és szerep nélküli beszéd?- A költészetet személyes én

Gyakran járnak zord idők a költészetre. A ״legokosabb” XVIII. században, amint állítot- ták, a filozófia elvágta a múzsa torkát, a romantika barátságo- sabb kora után a tudományos józanság dermesztette meg, ma pedig sokan a lírai formák, sőt a nyelv általános válságáról be- szélnek. Ám a vers, úgy látszik, olyan, mint a mezei virág: min- den évszakban nyílik, a gólya- hírtől az ördögszekérig. Hogy látja Csorba Győző a költészet lehetőségeit, szerepét, értékét a világban?- Én azt hiszem, az irodalom örök útitársa az embernek. Egy- szerűen azért, mert széppé és teljessé teszi az életet, ahogy sokan elmondták már, ám az a különös: az irodalom úgy tölti be ezt a szerepét, hogy amiről beszél, az a szó köznapi értei- mében nem igaz, ״üres” kitalá- lás, s a vers többnyire igen ne- hezen konkretizálható, feleltet- hető meg a valóság tényeinek. Az emberi képzelet megteremt tehát egy másik világot, ami nélkül talán élni sem tudnánk. Még azt is megkockáztatom, bár nem foglalkoztam állatpszi- chológiával, ha beleláthatnánk egy nemesebb élőlény, mond- juk, egy delfin fejébe, valószí- nűleg nagyon meglepődnénk, mert alighanem ott is fantázia- képekre bukkannánk. Hát hogy lenne meg enélkül a teremtő képzelődés nélkül egy gondol- kodó lény, az ember. Ezért a költészet: életszükséglet.-Egyik újabb költeményed- ben, a Kinyílt című versben azt írod: ״Csak egyetlen fanyar mosolyra futja Lírád ismerői sejtik, hogy e mosoly miért fa- nyár, Álom című írásodban (Hi- tel 1993. 3.) is szóltál erről nemrég. Miből fakad mégis ez a keserűséggel dacoló, különös félmosoly?- Abból, hogy minél öregebb leszek, annál kevésbé tudom, mi az élet, s miért vagyunk. Za- varban vagyok, s szaporodnak bennem a kérdések. Ahhoz, hogy ez ne így legyen, egy- ügyűnek vagy szentnek kell születni. Az egyikben még, a másikban már nincsenek kérdé- sek. Csak bizonyosság. Ha azt mondják nekik, a Széchenyi tér közepéről a Szenthárom- ság-szobor bement a Mecsek cukrászdába, s megevett ott egy

Emlékek cigarettafüstben

egy kagylónyi hamutartóban né- hány jóemberünkkel.

Félig szívott, olcsó cigarettáik után kimosom a hamutálcát, az- tán a régedes-régen mérsékelté- gövi kontinentális kagylót titkon a fülemhez tartom, hogy a ha- gyományos tengerzúgás helyett még egyszer meghallgassam a kagylók csöndjét, mielőtt rágyúj- tanék a hetvenedikre. Kis ha- lomba szürke hamu gyűl, bűnös fejemre hinti sok, emlékreborí- tani oly kevés. Kagylóország el- lentengemagya legyezőszerűen fogja körül a csikkeket, század- végi hableányt lehet képzelni mögéje, dédapáakt és dédunoká- kát is, ha Őexcellenciája Pancoas Tobias úregy kicsitkegyeskedik még várni. Csöndesen zsörtö- lődve hallgatom a suttogóra hal- kított rádiókészüléket, káromko- dóm is, mint két világháborút és két hadifogságot túlélt veterán tüzérek Doberdónál, Donka- nyárnál ésitt.

Omlik a hamu a süket kagy- lóba: vezekléshez sok, feledni kevés, míg mindenütt ott va- gyünk, ahol csak egy kicsit is ve- szíteni lehet. Dédapák vesztesé- geinek dús tapasztalataiból nem tanulnak a dédunokák. Ők is csak meghalni tudnak úgy, olyan méltósággal, ahogyan az örök győztesek teszik.

De él a kagyló. Ez itt, az író- asztalomon. Az évszázad hamu- tartója.

cellenciája, amindig mélyen mellre szívott - háborús vagy békebeli cigarettáktól - egyku- tya az már nekik; valószínűleg nem véletlen, hogy az első világ- égést túlélő egyik utolsó részt- vevő halála után nemsokára ki- vonják forgalomból a kurta és csípős Nationalét, s a nemesebb Marosesti - hogy azért valami emlékeztesen ama csatákra - lesz egyeduralkodóvá egy időre a süket kagylóban.

Később három cigaretta púpo- sodó hamuját, szaporodó esik- keit fogadja be a hamutartó - vé- letlen sincs köztük elnyomott füstszűrő: nem védekezünk. Nem tudunk, vagy nem akarunk, Doberdo- Nationale, Marosesti - Donkanyar, ״csonka Erdély” - szűrő nélküli Kárpáti... Egyre tehetősebbek s egyre finyásabak leszünk a változó korral, módi- val. Újmódi, nájdivat. Karády Mélyen búgó, a Bee Gees-fiúk magasszoprán hangja - minden arra utazik, hogy zavarba ejtsen és összekavaijon. Nem védeke- zünk. Nem tudunk. Vagy nem akarunk?

A második világháborút túl- élt résztvevő halála fiúi gondo- kát ró ránk; sosem szívunk több Marosestit, de kevesebb Kárpátit sem. Aztán már csak egyikünk cigarettája haldoklik a kagyló- bán: halott fivérek hagyatéka, hogy ha majd egyszer dédapa le- szék ... Addig is jól megférnénk

ahol veszíteni lehetett, akiknek a két háború közé ékelt béke s az egész élet csak feltétel nélküli lelkiismeret-furdalást ajánlott.

Csöndesen zsörtölődve verik a Nationale hamuját apjuktól, nagyapjuktól örökölt süket kagy- lókba, bűnös fejükre a napi két csomag cigaretta hamuja sok, az emlékekre borítani oly kevés. ״Hamvadó cigarettavég ... . K . K . K . K., ismeretlen tit- kámő postázta kép, ״Szeretettel Katitól” a srapnel sivítása és a V-2 becsapódása között. Az ilyen dédapáktól a nagyapák és az apák csak veszteségekben dús tapasztalatokat örökölnek, s a sors szelíd tenyerét áldják oly- kor, ha a szétzilálódott hadtestek kiszámíthatatlan áramlása köze- pette, tízezrek és százezrek kö- zött elvegyülten tereli őket egy kézfogásnyi véletlen találko- zásra, nagyapa és unoka valahol Szlovákiában, vagy Linz vagy Graz alatt, valahol a háborúban összeölelkezik egy pillanatra.

Aztán ,,kis kitérővel” hazaér- nek, ki végleg megöregedni, ki már nem is oly fiatalon - aho- gyan mondják: - gyermeket nemzeni, s a süket kagylóba csak hull, egyre hull a Nationale meg a Marosesti szürke hamuja a re- csegő rádiókészülék mellett (״ .. . hogy engem is csak égve dob- tak el...”), míg a tüdőre mohón sejtbuijánzik a rák, a jobb karban fiilsajdul Pancoas Tobias őexMózes Attila:

Ez itt, az íróasztalomon, az évszázad hamutartója. Ezé a szá- zadé, s részben az elmúltté is. Tengeri kagyló, úgy mondják, de én nem hiszem, ha netán valaha az lett volna, régedes-régen egy- szerű, mérsékeltégövi kontinen- tális kagylóvá vedlett már, mert ha a fülemhez tartom, a hagyó- mányos tengermoraj helyett csak kagylók csöndjét hallom. Ő le- hetne valamely szigorú száraz- földi határokkal körülkerített kagylóország ellentengernagya, akit a címért még hadüzenet-át- adáskor is megmosolyognak va- lahol a tengerrel megáldott, szi- várványos, csigavonalas, szeren- csésebb társai. Sugarasan legye- zőszerű, századvégi hableányt lehet képzelni mögéje; egy egész bál hangulatát. És mindezt ugyancsak vele lehet elhessen- teni, ha megunjuk a nosztalgiá- zást.

Egyszer régen csak dédapám ül mögötte, legősibb, általam is ismert birtokosa, rossz, recsegő, lehalkított rádiót hallgat, és köz- ben foga között szűri a károm- kodást, mint azt a két világhábo- rút és két hadifogságot meg- és túlélt öreg tüzérek tették Isonzó- nál, amit immár sosem leszek képes ”izoncó”־nak ejteni, mint ama matuzsálemi kort élt obsitos ludovikás. Isonzónál, Doberdó- nál, Donkanyamál majd kétmé- teres, szikár, nagycsontú déd- apák, akik mindenütt ott voltak,