Új Dunántúli Napló, 1994. február (5. évfolyam, 31-58. szám)
1994-02-26 / 56. szám
10 üj Dunántúli napló Irodalom - Művészet 1994. február 26., szombat A biotévéjáték bűnei Bemutató a Kamaraszínházban A darab főszerepeiben (balról jobbra) Pásztor Edina, Füsti Molnár Éva és Fábián Anita Fotó: Müller Andrea Húsz évvel ezelőtt még sokat zsörtölődtem amiatt, hogy a létező szocializmusban szinte elfelejtettük a társasági érintkezés polgári társadalomban kialakult formaságait. Az iskolai tesztek és a diszkó mellett ezt okoltam azért, hogy fiataljaink nem tudnak normálisan kommunikálni, nem tudnak tisztességesen megszólítani valakit, nem tudnak udvariasan válaszolni. És most bemutatták Beth Henley kisasszony darabját, A szív bűneit a Pécsi Nemzeti Színház Kamaraszínházában. A mű antihősei a jóléti társadalom olyan figurái, akik nagyszerűen elsajátították a társasági érintkezés legudvariasabb formáit, .? ezzel együtt lettek a társadalmi elidegenedés reprezentánsai. Csehov Három nővére egy tréfa szerint arról szól, hogy a három hölgy szeretne felköltözni Moszkvába, semmi akadálya, tehát maradnak. Az amerikai Három nővér arról szól: hogy az infantilizmus az emberi karaktertől függetlenül csődbe viszi bárki életét. Lenny, a méhzsugoros vénlány, képtelen a szeretet vagy az érzékiség elfogadására. Csak görcsöl testileg-lelkileg. Meg, az alkoholistává lett énekesnő mintha a Tennessee Wiliams darabból csúszott volna le; felületes hedonizmu- sával önmagát és környezetét emészti. Babe, a féíjgyilkos Bar- bie-baba sokra tartja ugyan az élvezetet, ám az érzelmek távol állnak tőle. Jobb pillanataiban nem Barbie-ra, hanem Sindy-re hasonlít. S nagyjából körülötte, illetve tette körül forog a cselekmény. Chick, az unokatestvér, határtalan jólneveltségével ugyanazt a dramaturgiai funkciót tölti be, mint Csehovnál a sógornő (Na- talja). A Kamondi Zoltán rendezte előadás mindezt kellőképpen avantgardosítja! Kamondi először is felcseréli az időrendet. Az előadás elején látjuk a végkifejletet, majd aztán mindig eggyel korábbi jelenetet, míg a végén megtudjuk, honnan indul a darab. E sajátos időzavar ad egy esztétikai izgalmat, de erre kevésbé fogékony néző nem fogja a körmét rágni a feszültségtől. A rendező másik nagy leleménye a biotévéjáték. Az előadást élőben egy többkamerás videorendszer közvetíti. Az eredményt a színpad elé függesztett monitorokon látjuk. így szét lehet vágni a színpadi teret, a tér közepén lévő asztalt is. A szereplők egymástól két méterre ágálnak, a monitoron úgy jelennek meg, mintha egymással szemben beszélnének egy asztal két felén. Lám, a tv a színházban is hazudik. A színpad az elmagányosodás, az egymás mellett beszélés drámáját próbálja megfogalmazni, az alkalmi tévé pedig úgy mutatja mindezt elektronikus trükkel, mintha még összetartoznának, mintha egymással beszélnének. Jóllehet a néző kapkodja a fejét, hogy a színpadot is, a monitort is lássa, csak az elején lesz kettős tudata a szimultán élménytől. Az angyali reklámparódiák, (rendezői betoldás!) részint biztosítják a feszültség feloldását, részint helyreállítják a konzum- társadalom rendjét. Egyforma a valóság és annak égi mása. Ugyanazt látjuk a tévében, mint a színpadon. Á szétszedhető és összerakható babaházra emlékeztető díszlet (Ferenczfy-Kovács Attila terve) ideális eleme a rendezői koncepciónak, csakúgy, mint Tresz Zsuzsa bravúros jelmezei. A díszlet része, hogy a néző egy strand medencéjében ül, és fél, hogy egyszercsak beeresztik a vizet. De nem. Csak az izzadtságot fogja föl, amit folyamatos koncentrációnk okoz. Mert lazán ülni és élvezkedni ezen az előadáson lehet ugyan, ám akkor nem sokat értünk meg a lényegből. Ha viszont mindent megértünk, keveset élvezünk. De ez az életben is így van. A darab tele van ziccer-szereppel. Pásztor Edina eredményesen kísérletezett a vénkisasszony Lenny „emberi” vonásainak megformálásával is. így egy kicsit szánni is lehetett, nemcsak megvetni. Füsti Molnár Éva sok színnel elevenítette meg a lezüllött énekest, az alkoholista szajhát, aki a jó testvér pongyolájában tetszeleg (Meg). Fábián Anita szereposztási telitalálat. Az ember néha úgy érzi, nem is játszik: ilyen. Egy hatalmas játékbaba. Néha félünk: valaki kiböki és leereszt (Babe). Sólyom Katalin véletlenül nem öregasszonyt játszik, hanem öreglányt (Chick). Most is remekbe formálja figuráját. Szerencsére nem karikírozza túl, s a komikus szituációkban - pl. a harisnyanadrág felhúzása - is visszafogottan komédiázik. így lesz alakítása plasztikusabb, mint maga a szerep. Tóth András Barbette-ként többet mutat a bájgúnárból, mint a bosszúszomjas akamok- ból. Doc szerepében Barna Lajos és Béla jó rendezői tréfa. A fogpasztareklám-figurát ikerpár játsza, ám ez számunkra csak a fináléban válik világossá. Végülis a jó alakítások, a rendező ötletei, a nézhető színpadkép és transzponált monitori mása, érdekessé, intellektuális élménnyé emelték ennek a nagyon középszerű színpadi műnek a pécsi előadását. A szív bűnei ugyanis fontos dolgokról szól, de hősei szintjén. Felületesen. Ezért csak arra érdemes figyelni, ami plusz, ami az előadásban a darab ürügyén létrejött. Bükkösdi László K enesei Bálintot csütörtökön délben vitte el a mentő. Zsóka, a felesége hazaugrott, mert otthonhagyott valamit, akkor látta, hogy Bálint még mindig az ágyban van. Az oldalán feküdt, nehezen lélegzett, amikor Zsóka rászólt, hogy te, már dél van, és meglökte, a hátára fordult, nem nyitotta ki a szemét. Zsóka érezte a kezén a hideg verejtéket. A mentő gyorsan jött, nem is szirénázott, mégis sokan kijöttek bámészkodni, hogyan viszik a hordá- gyat a szűk lépcsőházban. Biztosan öngyilkos lett, mondta a nyugdíjas ügyvédnő, a múltkor, amikor kölcsönkértem a Nők Lapját, láttam, a férfi íróasztala fölött a polcról négy doboz Eu- noctin lóg le madzaggal átkötve. Mintha csak öszegyűj- tötte volna valamiért. Ugyan, mondta a közös képviselő, miért lett volna öngyilkos, mindene megvolt, egészség, szép feleség, két gyerek, lakás, autó, nyaraló, jó pozíció. Mit akarhatna még. Kenesei szerdán a szokott időben kelt, háromnegyed hatkor csörgött az óra, még meghallgatta a Falurádió távlati időjárásjelzését az ágyban, aztán ment a fürdőbe. Eszébe jutott, hogy tornásznia kellene, mert keveset mozog, de aztán holnapra halasztotta. Belenézett a tükörbe, a szeme körül megráncosodott a bőr, és a szája sarkában is megjelent valami keserűség, de azt elégedetten állapította meg, hogy a hasán nincs háj, még nem kell pocakos méretű nadrágot vennie, bár az öv eléggé szorít a megszokott luknál. A reggelivel sokáig piszmogott, az alapos reggeli már-már modorosság volt nála. A lányok aludtak még, szerdán tanítási szünet, Zsóka állva bedobta a feketét. Kenesei már nem szólt, húsz éve így megy, egy darabig mondogatta, hogy egészségtelen, Zsóka bólintott, igazad van, és itta továbbra is éhgyomorra a kávét. Ennyivel is kevesebbet beszéltek. Elvigyelek, kérdezte, amikor elővette a sluszkulcsot, megyek gyalog, mondta Zsóka, közel a bank, ahol dolgozott. Érdekes, mindenkinek van valami érdekvédelmi szervezete, a politikai foglyoknak, a vállalkozóknak, tudományos dolgozóknak és az adóhivatal által becsapottaknak, csak az ötvenéves férfiaknak nincs, gondolta Kenesei, amikor kijött a rendőrségről az új útlevelével, és ránézett a személyi számára. Rólunk csak a kabarétréfák szólnak: az öregedő férfi, akit megcsal a felesége, vezető a pozíciójában, akit hátulról nyomnak a fiatalok, elől feltartanak a nyugdíjba menni nem akarók, bizonyítási kényszer a munkahelyen és az ágyban. A rutinunkról, a megbízhatóságunkról nem beszél senki, pedig ez még nem kor, még bírjuk a tempót, ha a lépcsőt lassabban vesszük is. Kenesei négy éve már átesett egy kisebbfajta válságon. Akkor már jóideje kerülgetett egy asszonyt a vállala- nál, Éva a cég távoli részlegénél dolgozott, de szükségszerűen és rendszeresen találkoztak. Síma ügynek látszott, Kenesei előbb finoman célozgatott, végül konkrét ajánlatot tett. Az asz- szony mosolygott, ahogyan a harminc éves nők szoktak, nem utasította el az apróbb ajándékokat, a virágot, egy kis gyertyát karácsonyra, de nem is bíztatta a férfit. Aztán egyszer, talán rossz napot fogott ki, félrelökte Kenesei kezét a karjáról, szállj le rólam, te vén nyomo- ronc. Kenesi megdöbbent ettől a durvaságtól, napokig nem aludt. Ekkoriban már érett a változás a politikában, és Kenéseinek a kudarcán rágódva eszébe jutott, mi lesz, ha a párttagsága miatt kiteszik az állásából. Látta, körülötte hogy jönnek elő azok a senkik, akiknek egyetlen érdemük volt, hogy semmit sem vállaltak, így nem is tévedhettek, Kenesei félt, nem magát, hanem a családját féltette, azt a szolid, de kiszámítható biztonságot, amit megszoktak ők négyen. A bizonytalanság fél évig tartott, optikai cikkeket értékesítő vállalatukat megvette egy nyugati cég, Kenesi csoportvezetőből osztály- vezetővé lépett elő. Pártbeli múltját sem firtatta senki, igaz, leszámítva néhány, a tulajdonos által idehozott külföldit, szakmailag minden vezetőt leköröz. Évából is kigyógyult egy külföldi úton összejött rövid, viharos szerelem révén. De az eset nem múlt el nyomtalanul, figyelmeztetés volt, mint az első szívroham. A mindig rámenős Kenesei elbizonytalanodott. Most is, amikor bement a céghez, és Mónika, a titkárnője (tíz éve dolgozik mellette ez a pedáns, nem feltűnő, de kellemes megjelenésű asszony), azt mondta, főnök, nagyon sápadt ma, megmasszírozzam a nyakát, zavarba jött, és elhárította, kösz, nem. Eszébe jutott, hogy Zsókával valamikor régen így kezdődtek a szeretkezések, gyere, megmasszírozlak. Melege lett, amikor erre gondolt, és azt mondta Mónikának, kösz, nem. Hátha lehetne ebből valami, gondolta aztán, de már késő volt, az asszony kiment. A nap rosszul kezdődött, Telefonált egyik ügyfeleük, hogy T., a fiatal asszisztens nem ment el egy megbeszélt tárgyalásra. Behívta T.-t. Tényleg nem mentem el. De hiszen megígérted. Na és, majd elmegyek holnap. Legalább ötvenezret vesztünk emiatt, kiabált Kenesei. Ugyan, kérlek, bizonyíts be, mondta T. szemtelenül. Kenesei szégyellte magát tehetetlenségében: a tak- nyosnak sem az alkalmazásához, sem a fizetéséhez semmi köze, legfeljebb éreztetheti vele, hogy disznó módon viselkedett, de ez aligha érdekli amazt. Persze, van kitől tanulnia. Egy szobában van K.-val. K. harmincas, jómegjelenésű fickó, kiváló a szakmában. Amikor idekerült, hamar találtak nézeteikben közös pontokat. Kenesei meghívta K.-t családostul. Vasárnap délután a lányok ünneplőben, ő az ablakban, Zsóka egész nap sütött-fő- zött. Estig nem jöttek, se telefon, se üzenet. Másnap megkérdezte K.-t, történt-e valami. Igen, felelte az, a gyrekeknek az állatkertbe volt kedvük menni. Kenesei riadtan tapasztalta ezt a magatartást egyre többeknél, nem számít, mikor mit mondunk, mit ígérünk, legfeljebb megvonjuk a vállunkat. Ez lenne az új idők új szava? A z ebédnél Mari ült le az asztalához, formás harmincöt éves asszony a könyvelésből, jól összebarátkoztak az elmúlt években, bár bizalmas ügyekről sohasem beszéltek. Marinak ki volt sírva a szeme, nem bírom tovább, mondta, elhidegültünk. Na és, kérdezte Kenesei, válj el. Most, amikorra minden megvan, lakás, autó, kezdjek el alkudozni a lábasokon, meg a könyveken. És mi lesz a gyerekekkel. Tarts szeretőt. Nem megoldás, sírta Urpo Pesonen vezényel Pécsre érkezett. Már ott lehetett táskájában az a mű, amelyet nemrég, 1944 novemberében, életveszély közepette komponált, segítségül híva Vejnemöj- nent, a Kalevala mindenható varázslóját, aki zenéjével csodákat tudott véghezvinni. Kodály hárfa- vagy zongorakísére- tes női kart írt Vikár Béla fordítása nyomán, Vejnemöjnen muzsikál címmel, melyet legfelejthetetlenebb éteri tisztasággal az Agócsy László irányította szakiskolai leánykórus tolmácsolásában hallottam. Aztán úgy hozta jósorsom, hogy hatszor utazhattam az ezer tó országába, Suomi földjére. Először 1967 tavaszán az Antal György vezette 120 tagú Liszt Kórussal. Még ma is elevenen látom magam előtt Lahti város zeneigazgatójának, Urpo Pesonennek nyurga alakját, amint a Liszt Kórus, a lahti oratóriumkórus és Lahti város szimfonikus zenekara élén a Salpaus modem koncerttermében Beethoven IX. szimfóniáját dirigálta, vagy amint Pécsett a Filmharmónikus Zenekar Liszt-termi koncertjén Sibelius három művét vezényli. Jártam Jean Sibelius (1865— 1957) szülőházában, Hämeenlinnában, és emlékezetemben marad az a meghatott tisztelgés, mellyel a Mecseki Ércbányák Koncert-fúvószenekara Apáthy Árpád vezényletével eljátszotta a Finlandiát, és őrzöm a fényképét Sibeliusnak Helsinkiben lévő, egyszerűségében is lenyűgöző sírkövéről, melyet az Iva- sivka Mátyás vezette Női Kórus tagjaival kerestünk fel. Öröm volt látni Paavi Kiiski ragyogó arcát, midőn első szó-lá-szó-mi énekeskönyvüket Jandó Jenő karnagyunk részére dedikálta. És sohasem feledem a különös varázsú fehér éjszakákat, a Szent-Iván-napot övező népünnepélyek lobogó máglya- tüzeit a Vesijärvi fenyvesekkel, apró színes nyárilakokkal, füstölgő kényényű szaunákkal övezett partján. Kevés felejthetetlenebb pillanatnak voltam részese, mint amikor az éjféli nap fényénél finn dalosok és a Pécsi Madrigálkórus tagjai együtt énekelték a két nép himnuszát. Vikár Bélának a Kalevalát indító szavai jutottak eszembe: „Tőlem semmi sem telik ki / Egymagámból éppen semmi, / Ha nincs alkotóm kegyelme, / Igaz Isten engedelme.” Dr. Nádor Tamás Vejnemöjnen muzsikál Finnországi emlékekről a Kalevala Napján Régmúltat idéző hagyományként immár évről-évre február 28-án ünnepeljük a Finn Kultúra, a Kalevala Napját. 1835-ben ezen a napon adta át, másfél évtizedes gyűjtőmunkája gyümölcseként Elias Lönn- rot (1802-1884) a finnek híres naív époszának, a Kalevalának első 32 énekből álló változatát, mely ugyanebben az évben könyvalakban is megjelent. Lapozgatva a Kalevalát, emlékek bukkannak fel bennem. Hadd írjam le kissé csapongó gondolataimat a Kalevala kapcsán, mely Vikár Béla fordításában került először kezembe. Büszkeséggel töltött el, hogy Pécsett, a mai Mátyás király utcai, egykori fő-reáliskolában diákoskodott 1871 és 1877 között a későbbi neves „folklórkutató, a magyar népdalkutatás úttörője, Kalevala fordító” - amint emléktábláján olvasható. S ő kezdeményezte a fonográffal való népdalgyűjtést. Jártam is szülőfalujában, a Somogy megyei Hetesen, és beszélgettem Pöttendi Lidi nénivel arról, hogy kislány korában beleénekelt Vikár fonográfjának hatalmas tölcsérébe. Arra is emlékszem, hogy az Új Dunántúl 1945. szeptember 28-i számában jelent meg Bartók valamint Vikár Béla halálhíre. Ugyanezen a szám adta tudtul, hogy Kodály Zoltán A Pécsi Nevelők Háza Kamarakórusa Sibelius sírjánál • ♦ Ötvenesek
