Új Dunántúli Napló, 1994. január (5. évfolyam, 1-30. szám)
1994-01-07 / 6. szám
10 új Dunántúli napló Háttér 1994. január 7., péntek Sinus-görbe és hiperbola A nemzetközi stabilitás új feltételrendszerének megalapozása Kockázatok és jelképek Clinton útja a legfontosabb diplomáciaimisszió a hidegháború lezárulta után A hírmagyarázók hajlamosak túlzásokba esni egy-egy államfői látogatás minősítésénél, különösen, ha a repülőgépre szálló utas a világ első számú hatalmának rendkívüli jogkörökkel felruházott elnöke. Ám amire most Bili Clinton vállalkozik, megérdemli a sorsdöntő jelzőt: kilencnapos európai útja a nemzetközi stabilitás új feltételrendszerének megalapozása szempontjából a legfontosabb diplomáciai missziónak bizonyulhat a hidegháborús korszak lezárulta után. Brüsszeli, prágai és moszkvai tárgyalásainak eredménye éppúgy lehet üdvözítőén megnyugtató a szemmel láthatóan önmaga rendezettségét kereső világ számára, mint végzetesen lehangoló, ha a rendező erő szerepére igényt tartó - igaz, időnként önértékelésében megbi- csakló - nagyhatalom küldötte ünnepélyes magaslatokban szárnyaló, de az ismétlésektől lassan elcsépeltté vált jelképeknél kézzelfoghatóbb látomást nem lesz képes hallgatósága elé tárni a jövőről. A kockázatok tehát óriásiak, mint ahogy a feladat is egész embert kíván. Bili Clintonnak úgy kell eloszlatnia a közép-európai országok félelmeit, hogy biztonsági érzetük megerősítésével ne vadítsa meg teljesen a medvekarmaikat felvillantó orosz nacionalistákat, veszélyesen leszűkítve annak a Borisz Jelcinnek a politikai mozgásterét, akinek hatalmon maradásától - legalábbis belátható ideig - az orosz reformfolyamat sorsa függ. Ha csalódást okoz az előbbieknek, külpolitikai doktrínájának kulcseleme, a kommunizmus feltartóztatása helyébe léptetett célkitűzés, a demokrácia kiterjesztése szenvedhet (morálisan talán helyrehozhatatlan) csorbát. Ha meg az utóbbinál számítja el magát, egész társadalmi-gazdasági programjának külső feltétel- rendszerét veszélyeztetheti: márpedig Bili Clinton Amerika megújhodására tette fel elnökségét. Brüsszel: Új küldetés S természetesen egyáltalán nem mellékes az sem, hogy a transzatlanti kapcsolatok tengelyét alkotó NATO milyen szerepet szán saját magának az új világrendben, már ha egyáltalán képes a mindenki egyetértésével találkozó megújulásra. Az üdítően fiatal, ámde a külpolitikai útvesztők finom hajtűkanyá- raiban még járatlan elnöknek ajánlatos volna megnyugtatnia országa hagyományos barátait, hogy bizonyos súlyponteltolódások ellenére az Egyesült Államok továbbra is jó szövetséges marad a számukra, még akkor is, ha a gazdasági önérdek Ázsia és Latin-Amerika irányába hajtja. De az euro-atlanti intézményrendszer erősítésének hangsúlyozása közben valószínűleg elkerülhetetlen lesz az azzal való közös szembesülés, hogy még ha Washington vállalja is a kormány kezelését, jó volna, ha nem csupa potyautast kellene szállítania: vagyis fordítsanak nagyobb gondot háza- tájuk rendbentartására az európaiak (lásd: Bosznia), Amerikának is megvannak a saját bajai. Bili Clinton elődei a NATO- ban látták annak elsődleges eszközét, hogy rögzítsék Amerika meghatározó helyét Európa politikai és gazdasági ügyeiben. Brüsszelben az elnöknek most számot kell adnia arról, hogy miként képzeli el ezt a vezető szerepet a hidegháború utáni állapotok közepette, vagy legalábbis illene alternatívát felvázolnia, ha Washington az új idők szeleként végül is úgy dönt, hogy már nem kíván any- nyi felelősséget magára vállalni. A sok tétova és visszakozó megnyilatkozás után elérkezett a nyílt beszéd ideje, még ha az tekintélyveszteséggel és keserű szájízzel fog is járni - írta a neves amerikai kommentátor, Jim Hoagland. Furcsa ellentmondásnak tűnhet, de a NATO-t senki sem akarja eltemetni, noha voltaképpen megszűnt az a katonai szembenállás, amely életre hívta. De ha nem temetik, akkor meg milyen sorsot szánnak neki? Amerikai források szerint a szövetség új küldetése a „stabilitás és biztonság kivetítése Kelet felé”. Stabilitás, biztonság, amikor Boszniában két év elteltével is halomra ölik az embereket? Kétségkívül a NATO-csúcsnak nem lehet feladata a délszláv válság megoldása, ám lehetséges-e úgy beszélni a szép és fényes jövőről, hogy közben a koponyákban ott sajog az új világrend rémséges kudarca? Prága: Egy folyamat Nyilvánvalóan nem lehet megkerülni ezeket a kérdéseket, mint ahogyan azt sem, hogy milyen csomagot visz Prágába az amerikai elnök. Ha helytállóak- nak bizonyulnak a sokat sejtető lapértesülések és az ilyenkor szokásos kiszivárogtatások, Washington lecövekelte magát „a partnerség a békéért” viszonynál. Ám nem mindegy, hogy a gyakorlatban mit takar a koncepció.- A kezdeményezés szépsége tulajdonképpen abban rejlik, hogy a koncepció olyan, mint egy képkeret: vásznára azt festhetünk később, amit csak akarunk - vélekedett egy amerikai diplomata. Állítólag az amerikai kormányzaton belül két nézet viaskodik egymással. Az egyiket lehetne akár Talbott-doktríná- nak is nevezni. A Time magazin egykori szerkesztője, Bili Clinton testi-lelki jóbarátja, a FÁK- államokért felelős külügyi illetékes szerint a Nyugatnak óvatosan, lassan kell haladnia a szövetség kibővítésével, mert az azonnali tagfelvétel egyfelől csak feléleszthetné Moszkva hagyományos félelmét a bekerí- tettségtől, másfelől a reformellenes, nacionalista erők kezébe újabb adukártyát adhatna a birodalmi érdekek megvédésének hangoztatására. A < másik véleménypólust azok képviselik, akik azt mondják, hogy szinte történelmi esz- telenség nem megóvni a bimbózó demokráciák vívmányait, és ha nem is a rögtöni tagságot, de a világosan megfogalmazott kritériumok teljesítéséhez kötött csatlakozást igenis egyértelmű formában fel kellene ajánlani nekik. A The New York Times úgy tudja, hogy Strobe Talbott győzött. (A szemüveges, halk- szavú, intelligens újságírót - aki annak idején, Bili Clinton diáktársaként Hruscsov emlékiratait fordította angolra - december utolsó hetében nevezték ki Warren Christopher külügyminiszter helyettesének). Egy név nélkül nyilatkozó, magas rangú kormányzati tisztviselő a közelmúltban azt fejtegette közép-európai újságíróknak, hogy noha „a partnerség a békéért” nem jelent automatikus tagságot, ám a csatlakozás nehezen képzelhető el a benne való részvétel nélkül. A tagság majdani elnyerése kapcsán egyfajta önkiválasztódásról beszélt, arról a készségről és képességről, hogy a jelentkező országok mennyire intenzíven kapcsolódnak be az integrációt jelképező közös katonai tervezésbe, a kiképzési programokba, a hadgyakorlatokba és az együttes békefenntartásba. Sem időpontokat, sem kritériumokat nem említett, az utóbbiakat már csak azért sem, mert - mind mondta - konkrét jelzőcölöpök leverése óhatatlanul is megosztaná a különböző sebeséggel haladó mezőnyt. Ám utalt arra, hogy útbaigazítónak ott van a NATO alapokmánya, amiként azt sem titkolta, hogy az etnikai feszültségek és a nemzetiségi villongások biztonsági tényezőként jelentkeznek a szövetség szemében. Sejtette, hogy a tagságra pályázó országoknak ildomos volna szorosabbra fűzniük az egymás közötti együttműködés szálait. A határok sérthetetlenségét axiómának nevezte. Moszkva: Szövetség Zbigniew Brzezinski, az előző demokrata párti elnök, Jimmy Carter egykori nemzet- biztonsági főtanácsadója kevésnek tekinti mindezt. Szerinte az út lehet akár történelmi jelentőségű esemény is, ha Bili Clinton megragadja az alkalmat, és egy olyan demokratikus Európa képét vázolja fel, amely magába öleli Oroszországot is, ám ha leragad az üres szimbolizmusnál, vállalkozása nemcsak értelmetlenné, hanem kifejezetten károssá válhat. Ő úgy képzeli el, hogy a NATO-nak bizonyos időrendet kellene kijelölnie a csatlakozásra, egyúttal rögzítve a tagság félreérthetetlen kritériumait; ezzel párhuzamosan sajátságos szövetségi kapcsolat megteremtését kellene felajánlani Oroszországnak, bizonyítandó, hogy a NATO nem ellenségnek, hanem partnernek tekinti. Ki tudja, talán még Moszkvában lesz a legkönnyebb dolga Bili Clintonnak. Látogatásának kinyilvánított célja az, hogy az első demokratikus választások után bátorítást nyújtson a reformerőfeszítések folytatásához. Újabb nagylelkű segélycsomagot nem visz magával - az Egyesült Államok 4,5 milliárd dolláros támogatást helyezett kilátásba 1994-re - sokkal inkább arra szeretné helyezni a hangsúlyt, hogy miként lehetne hatékonyabban felhasználni a rendelkezésekre álló forrásokat. Az orosz főváros után Minsz- ket keresi fel. Genf: Kompromisszumok Jóllehet már nem európai téma lesz terítéken, ám az út utolsó állomásaként megáll Genfben, ahol Eláfez Asszad Szíriái elnökkel találkozik. Azokról a kompromisszumos feltételekről óhajt vele tárgyalni, amelyek megvalósulása esetén nyélbe lehetne ütni a szíriai-iz- raeli békemegállapodást. (Újabb mutatvány: csúcs szintű érintkezés a békéről, miközben az amerikai külügyminisztérium listáján Szíria továbbra is a terrorizmust támogató államok között szerepel.) Bili Clinton először jár elnökként Európában, de mintegy bepótolva lemaradását, az előzetes útiprogramjai szerint ebben az évben még háromszor visszatér: a szövetségesek normandiai partszállásának ötvenedik évfordulójára, a Hetek csoportjának római csúcstalálkozójára, és ősszel az Európai Biztonsági és Együttműködési Értekezlet budapesti tanácskozására. Rácz Péter F entről, a kissé megtévesztő magasból minden tisztán látszik és minden szépnek látszik. A magasban lévő párt mindig elégedetten pillant le, s nem érti, hogy a mélyből felcsipogó hangocskák miért oly panaszosak. Hiszen amit lent gazdasági káoszként érzékelnek, az fentről a tulajdonviszonyok alaposan megfontolt és radikális átrendezése. Amit pedig az ellenzék rekord- méretű adósságnak lát, az rekord dollártartalékként is leírható. És tovább: ami lent kéretlen alamizsna kifosztott emberek kalapjába, az fent kárpótlás és szellemes privatizációs manőver. Ami lent tömeges munkanélküliség az fent a nyilvántartott állástalanok számának több ezerrel való csökkenése. Ami lent hivatalosan szankcionált szabadrablás, az fent Európa egyik legkorszerűbb és „még mindig egyik legenyhébb” adórendszere. Ami lent embert, gazdálkodást bénító pénzromlás, az fent a kelet-európai térség egyik legalacsonyabb és folyton mérséklődő inflációja. Leninek és fentnek egyaránt van igazsága. De mivel a két igazság sosem fog kibékülni egymással, a politikai pártok közül normális körülmények között az lehetne a legeredményesebb a tavaszi választásokon, amelyik megkísérli egyszerre fentről és lentről vizsgálni azt a társadalmat, melynek irányítására készül. Normális körülményekről azonban nem beszélhetünk, meglehet a demokratikus fejlődés mostani szakaszában az sem mondható abnormálisnak, hogy az emberek nem találtak még biztos fogódzókra az új politikai erők között. Még senki sem bizonyította, hogy képes egyszerre mérlegelni a fent és a lent, a köz és az egyén igényeit és azok egy viszonylag jó kombinációját érvényesíteni a hatalomban. Ennek a politikai amorf-állapotnak tudható be, hogy a pártok, akárcsak Lengyelországban és Oroszországban, Magyarországon is hullámvonalban, erős kilengésekkel mozognak a közvélemény érték-skáláján és a népszerűségi listákon. Magasan fent, aztán mélyen lent. A matematikában ezt nevezik sinusgörbének. Hol volt erősebb az ellenállás a baloldallal szemben, mint Lengyelországban? Aztán mi történt?Baloldali fordulat Lengyelországban, és jobboldali előretörés Oroszországban. Aki most azt mondja, hogy előre látta ezt, szólhatott volna nekünk is. Semmit nem lehetett előre látni, csak azt, hogy „a demosz”, a tömeg mozdulni próbál. Jobbra vagy balra, a maga most még nagyon könnyen befolyásolható, változó kedve szerint. A hazai politika erős hullámmozgásai - mint emlékezetes - egy általános jobbratoló- dással, majd az így kialakult jobboldali politikai centrum erősödésével kezdődtek és Csurka „Néhány gondolatának” közzétételével értek a csúcsra, egyszersmind az alázuhanás küszöbére. A jobboldal sinus-görbéjét bizonyos fáziseltolódással követte a Fidesz másfél-kétéves felfutása, mely tavaly nyáron tetőzött és az óév utolsó heteiben kezdett gyorsuló ütemben zuhanni olyan szubjektív okok miatt, amelyekből minden politikus tanulhatott: a publikumot alig érdekli a jobboldali-baloldali, liberális-konzervatív ellentétpár. A publikumot az emberek, a tettek és a következmények érdeklik. A szimpátiák a Fidesz esetében sem egy liberális pártot emeltek magasba, hanem művelt fiatalemberek hosszú ideig romlatlan és baráti kötelékekkel megerősített csapatát. Ez a csapat alkalmasnak látszott az átalakítás eddiginél szakszerűbb és dinamikusabb befejezésére. A csapat és nem a liberalizmus! Az SZDSZ több és jobb szakembert vonultatott fel liberális zászlók alatt, sinus-görbéje mégsem kanyarogott elég magasan. A Fidesz-csapat azonban látványosan felbomlott, méghozzá olyan körülmények között, amelyeket ez a párt, ha képes fennmaradni, sem az Or- bán-hívőknek, sem a Fodor-hívőknek nem fog megbocsátani. Most egy baloldali párt, az MSZP jön elő abból a völgyből, amelybe a rendszerváltás taszította. Vezetői kiegyensúlyozott és képzett emberek, akik ha nem is mindig vonzzák, de legalább nem idegesítik dilettáns fecsegéssel, vad handabandával, vagy úrhatnám fölényeskedéssel a választókat. Ha szilveszterkor szavazott volna az ország népe, akkor az MSZP több szavazatot kapott volna, mint a Fidesz és az SZDSZ együttesen. A politika hullámvasútja azonban soha nem áll meg. A választási siker szempontjából tehát az időzítés a meghatározó. A pálya legmagasabb pontján most a szocialisták vannak. De vajon milyen magas ponton vannak saját sinusgörbéjükön? Mert ha tavaszig tovább emelkednek, utána már nehezen tudnak akkorát zuhanni, hogy elveszítsék a választásokat. Ha viszont most vannak a csúcson, akkor lehetséges, hogy sinus-görbéjük túl korán tetőzött. A hullám- mozgás amúgy csak egyik lehetséges ábrázolása a belpolitikai fejlődésnek. Ha a választásokat a szocialisták nyerik, akkor a marxisták spirálról, pártjuknak a demokrácia magasabb szintjén való visszatérésről beszélnek majd. Ha valamilyen véletlen folytán a MIÉP futna be, arról sokaknak egy hiperbola jutna eszébe, mely az 1989-ben felszámolt szélsőjobboldalnál indul és a szélsőjobbra érkezik. Az átrendeződés szerencsére sokoldalúbb és dinamikusabb, Minden korlátot átlépő nacionalizmus Szaporodnak a háborúk Igencsak aggasztó tendenciára, egyben a század elején történtek kísérteties ismétlődésére figyelmeztet a Focus című befolyásos német hírmagazin: észrevettük-e, hogy egyre szaporodnak a háborúk?. Míg egykor, a valóban nagyon veszedelmes ötvenes évek minden esztendejében átlag 12 háború folyt, a 70-es évtizedre ez a szám 32-re emelkedett, a 90-es évek elejére pedig felkúszott 40-re. S 1994-ben immár 43 háború sújtotta az emberiséget. Miért? „Immár nem a kommunizmus és a kapitalizmus szítja az ellenségeskedéseket, hanem az újjáéledt nacionalizmusok” - ez a lap tömör magyarázata. S a pápa is „a népeket egymással szembefordító, minden korlátot átlépő nacionalizmus” fenyegetéséről szólt a minap. De vajon kisebb veszély-e a számunkra - ismét a lap kifejezésével élve - „a legkevésbé védett társadalmi osztályokat sújtó gazdasági válság lidércnyomása”? S hosszabb távon kevésbé baljós jel-e „Észak és Dél igazságtalan megosztottsága”? Ezek a jelek arra emlékeztetnek minket, amit úgyis tudunk, vagy legalábbis tudnunk kell: az elmúlt évek politikai földmozgásai az emberiség kevés gondját oldották meg,jó néhány sebet pedig éppen hogy felszakítottak. De a riasztó emlékek és árnyak újbóli felbukkanása ellenére sem kellene szükségszerűen ismétlődniük a történelmi tragédiáknak! Churchill annak idején tragikus, háborús órákban emlékeztette rá a világot: „A történelemtől éppen azért nem kell félni, mert tanulni lehet belőle.” Tanuljunk. Kocsis Tamás
