Új Dunántúli Napló, 1994. január (5. évfolyam, 1-30. szám)
1994-01-19 / 18. szám
8 uj Dunantüii napló Emlékezés 1994. január 19., szerda Bocsánat, itt 140 000 ember életéről van szó! Senki sem felelős?! Az Új DN 1993. november 6-i számában olvastam Zöldi László „Kései sirató” című írását és most 1994. január 11-én a Magyar Televízió munkatársai által készített, Jány Gusztáv - Történelmi arcképvázlat” című filmet. Ezek késztetnek arra, hogy én, mint a becstelennek, gyávának titulált a 2. hadsereg egyik véletlenül hazatántorgott volt katonája leírhassam, hogy mi hogyan láttuk, hogyan értékeltük az akkori eseményeket. Id. Rozvány György felvételei 1942. februáijától 1943. májusáig voltam a Don kányád pokol területén. Hogy a visszavonulás irtózatos tragédiáját jobban megértse, átérezze az olvasó, feltétlenül idéznem kell a Jány Gusztáv vezérezredes által kiadott, hírhedtté vált 294/2. hds. I. a. 43.- 1-24. számú hadseregparancsból A hadseregparancs „1. A 2. magyar hds. elvesztette becsületét, mert a kevés, esküjéhez hű ember kivételével nem váltotta be azt, amit tőle joggal elvárhatott. Állásainkból ellenséges túlerő kivethetett még akkor is, ha a csapat kötelességét megtette. Ez nem szégyen. Ez szerencsétlenség. De becstelenség az a lelkevesztett, fejnélküli, gyáva menekülés, amit látnom kellett, amiért a szövetséges német haderő és az otthon mélységesen megvet bennünket. Ehhez minden oka meg is van. 2. Vegye tudomásul mindenki, hogy innen sem betegség, sem sebesülés, sem fagyás- sal el nem engedek senkit. Azon a területen, ahol gyülekezésünket elrendelték, ahol az újjászervezést végrehajtjuk, ott marad mindenki, míg meg nem gyógyul, vagy el nem pusztul. 3. A rendet és a fegyelmet a legkeményebb kézzel, ha kell a helyszínen való felkoncolással, de helyre kell állítani. Ennél kivétel nincs, legyen az tiszt, vagy rendfokozat nélküli honvéd, aki a parancsomnak nem engedelmeskedik, az nem érdemli meg, hogy nyomorult életét tovább tengesse és nem engedem, hogy szégyenünket bárki is nagyob- bítsa. 4. Minden, még a magasabb parancsnokság is addig marad a gyülekezésre kijelölt helyén, amíg útbaigazításra parancsom meg nem kapja. 5. A gyűjtő és irányító állomások parancsnokai Belgorod és Prohorovkáról a kijelölt területekbe meneteltetik, zárt menetben a gyülekezetetett csapat- és vonatrészeket: a D. kerületbe a 19. hop., az E. körzetbe a 10. hop.-hoz, kik felelősek azért, hogy annak Ny. határát egy ember, vagy jármű át ne léphesse: aki megkísérli, azt fel kell koncolni, ha egység kísérli meg, meg kell tizedelni... Számolni kell azzal, hogy élelem terén alapos korlátozások lesznek. Elsősorban annak van jussa élelmezéshez, aki elől harcol, aki helyét elhagyta és itt hátul gyülekezik, örüljön, ha annyit kap, hogy éhen nem pusztul. Helyünket német csapat foglalja el, az megérdemel minden gondoskodást, mi addig, míg rend nem lesz, míg harcra alkalmas egységgé nem formálódunk, ilyennel ne számoljunk, mert arra érdemtelennek váltunk. 7. Az első naptól kezdve a fegyelem megszilárdítására, ill. annak megteremtésére kell súlyt helyezni. Első a katonakülső: nem tűrök semmiféle ronggyal körülcsavart lábbelit, polgári köntöst, lehetetlen föveget, melyen nincs rózsa és rendfokozati jelvény: kivétel az előírt irhamellény, vagy ujjas bekecs. Tiszteknek megengedem, hogy irhabundát hordhassanak. Második a katonafellépés. A legfeszesebb magatartást még a fagyott embertől is megkövetelem. Minden feljebbvaló az őt megillető tiszteletadást követelje meg és erőszakolja ki. Minden eszközt megengedek addig, amíg tökéletes rend nem lesz. Ellenszegülést haladéktalanul meg kell torolni. 13. Az utolsó napok alatt látottak azt mutatták, hogy a zsidó munkásszázadok zárkó- zottan - nem elírás - és rendben menetelnek, míg az un. csapatlegénység szétszóródott, állati színvonalra süllyedt csürhe benyomását keltette. 14. E parancsom lényegét parancskiadáskor minden nap fel kell olvasni! Törzsszállás, 1943.1. 24-én. v.Jány Gusztáv vezérezredes sk. A vezérkar alkalmatlan volt Amikor ezt az embertelen szöveget valahol Ukrajna területén hallottuk, akkor már két heti istentelen szenvedés volt mögöttünk. Hasig érő hóban, illetve hóviharban vánszorogtunk. Kilátástalan volt minden, megfagyott, halott bajtársainkat nem győztük temetni, a jeges hóban elkaparni. Lelkiállapotunkat szavakkal nem lehet ecsetelni. A szánalmasan ván- szorgó, több kilométer hosszúságú tömeget gyakran végig géppuskázták mélyrepüléssel támadó orosz vadászgépek. Az ilyen támadások után órákig temettük halottainkat és kötöztük a sebesült bajtársainkat. Ez a hadseregparancs hűen tükrözi, milyen szemlélet uralkodott az akkori vezérkarban. Könnyű volt kikövetkeztetni, hogy miért nem került kiosztásra a sok ezer téli holmi: hali- nacsizmák, kesztyűk, irhamellények, kucsmák, stb. 1943. január 19-én, amikor az éjszakai órákban valósággal kiszöktünk Osztrogoszk városból, a piactéren levő raktárban fáklyaként égett az ott tárolt, de ki nem osztott téli holmi. Hasonló kép fogadott bennünket 2-3 nap múlva Alekszejevkában is. Gyorsan felmértük, hogy milyen irtózatos következménnyel jár ez a minősíthetetlen mulasztás. Most utólag tudjuk, hogy sok ezer bajtársunknak azért kellett megfagynia, meghalnia, mert az illetékesek még januárban sem osztották ki a téli felszereléseket, a védőruházatot. Érdemes megjegyezni, hogy e tényt a mai napig nem szellőztetik. Hasonló mulasztás mutatkozott az élelmezés területén is. Az akkori vezérkar sok vonatkozásban alkalmatlan volt a vezetésre, az irányításra. A 2. hadsereg katonáit elavult felszereléssel, a legtöbb katonát kiképzés nélkül szállították ki a „harctérre”. Azt kívánták a legénységtől, hogy elavult Manli- cher puskákkal védjék meg a haza becsületét. Ezekkel a fegyverekkel legfeljebb 8-10 lövést lehetett leadni, mert besültek és használhatatlanná váltak. Megnyugvással állapítom meg, hogy egyre többen foglalják össze élményeiket. A mai napon két cikket is olvastam az Új Dunántúli Naplóban. „Doni hőseinkre emlékszünk” címmel írt igen érdekes és tanulságos visszatekintéssel Bíró József bajtársam. Ugyancsak a január 12-i számban találtam „A tizedes” címmel egy remek írást, amit dr. Thán Nándor orvos adott közre. Mindkét írást nagy figyelemmel olvastam. Azt igazolják, elérkezett az az idő, amikor erről az óriási nemzeti tragédiáról írhatunk, megfogalmazhatjuk az élményeinket, leírhatjuk a véleményünket. Miért?! Összefoglalva hadd tegyek fel két kérdést: 1. Egy üzemnek, egy gyárnak, egy intézménynek, stb. a vezetője mindig felelősséggel tartozik azért, ami a területén történik. Ezt mindenki tudja és természetesnek tartja. Felmerül a kérdés: egy 200 ezres létszámú hadseregben történtekért a hadseregparancsnok miért nem felelős? 2. Mi késztette v. Jány Gusztáv vezérezredest, a 2. magyar hadsereg parancsnokát, hogy megfogalmazza és kiadja a hírhedtté vált 294/2. hds. I. a. 43. - I.-24. számú hadseregparancsát? Bocsánatot kérek, de itt kb. 140 000 védtelen ember életéről van szó. E sorokat leírta egy gyáva, becstelen, véletlenül haza tántorgott volt őrvezető. Keszthelyi István A Donnál N aca és Mariska. - Mielőtt bárki másra gondolna elöljáróban kijelentem, hogy két e névre hallgató páncéltörő ágyúról van szó, melyekkel kapcsolatbana hűtlen elhagyás bűnébe estem. Mentségemül szolgáljon, hogy közelharcban váltam el tőlük 1943. január 14-én délután 3 óra után. Lőszerhiány és egyéb okok miatt már használhatatlanok voltak. Egy kaposvári hadapród-őrmes- tertől örököltem őket december elején. De az eset a pécsi 8/III. zászlóaljhoz kötődik. ík Pécsről 1942. november 2-án indult ki velünk a katonavonat a Donhoz váltásra. Halottak napja - rossz omen volt. Be is teljesedett, mert az 1100 fős zászlóaljból 1943. április 30-án csak 128-an szálltunk le vonatról ott, ahonnan elindultunk. A 48 páncéltörőből is csak kilencen maradtak. Induláskor a katonazenekar hiába igyekezett elnyomni a hozzátartozók zokogását, akik a lassan kigördülő vonat mellett szaladtak. Háborút megjárt apámon is láttam, hogy hangtalanul befelé nyelte könnyeit, ő már tudta, mi a háború. De tudta akkor ezt már mindenki, mert szeptemberben megérkezett az első sebesült-szállító vonat és megjöttek a gyászjelentések az elesettekről. Szakaszomba azok kerültek, akiket, mint elmaradott idősebb korosztálybelieket a nyáron kiképeztem. Majdnem a fele Dél-B aranyából származott, akik már a szerbeknél is voltak katonák. Egyik legderekasabb emberem meghibbant a SAS-behívótól (el is veszett). Egy másik vérző- kézfejjel jajgatott. Tök aprítás közben levágta az ujjait. A vonat indulásakor a pécsi szatócs a vonat kerekei alá tette kézfejét, hogy ne kerüljön ki a frontra. Jómagam is éppen leszereltem, pár nap múlva megkaptam a behívót. Vonatunk este Érsekújvárnál hagyta el a magyar határt, másnap este Oderbergben (Oszt- rova) állt meg. További utunk két napig Lengyelországon át Radom, Kielce, Varsó, Breszt Litovszk. Itt a peronokat a vonaton német fegyveresek foglalták el, a mozdony elé kővel megrakott vagonokat kötöttek, mert már partizános vidék volt. Baranovicsi, Berdicsev, Brjanszk, Minszk felé a vasútról lerobbantott vonatszerelvények hevertek. Az előttünk menőket is támadás érte. Minszk- ben, majd Kurszkban légiriadó volt. 12 napi vonatozás után érkeztünk végső állomásunkra, Belgorodba kb. 300 km-re a Dontól. A tél már beköszöntött Oroszországba. Legalább 20 fokos hideg volt. A tiszti fülkékben csaik akkor fűtöttek, ha ment a vonat. Reggelre a centiméter vastag jégvirágtól nem láttunk ki az ablakon. A legénység a marhavagonokban szénnel fűtött, amit a német vagonokból az állomásokon lopott. Mosdáshoz melegvizet a mozdony adott. Téli öltözetünk nem volt, azzal hitegettek, hogy majd kint kapunk. Fegyverzetünk csak kézifegyver. Vontatóeszköz, ló és kocsi sem volt. Pedig velem együtt még katonaládájukat is elhozták többen. Párnapos belgorodi pihenő után gyalogmenetben indultunk a frontra. Havas, jeges úton, kegyetlen 30 fokos hidegben. Sivár vidék, felégetett falvak, szélmalmok, hová az asszonyok a hátukon vitték hántani a kölest, őrölni az árpát, melyet több helyen a hóban kézzel csépeltek - november végén! Éjjel farkasok üvöltöttek. Szállás a földes szobában a földön, hová'az istállón át lehetett bejutni. Több napos gyalogmenet után érkeztünk meg egy igen hosszú faluba kiképzőtáborba. A páncéltörőket Novo Cu- tomoján vonták össze. Elszakadtam gy időre zászlóaljamtól. Szép, épségben lévő városka volt a közelünkben Budjenni bádogtatős házaival. Egy hét után Növi Oszkolba meneteltünk, a 2. hadsereg ellátó állomására, majd tovább Korocsára. Itt már kaptunk oroszokkal szánokat, akiket később a Donhoz érkezés után hazaküldtünk. Osztrogoszk városán átvonulva Popassni volt a végállomás, mintegy 15 km-re a Dontól. Osztrogoszk a pécsi IV. hadtestparancsnokság székhelye. December elején vittek ki váltásra a Donhoz. Egy kaposvári hadapród-őrmester két bunkerét vettem át az ágyúkkal. Az ágyúk is bunkerben voltak, lőréssel a Don felé. Két rövidcsövű, 47-es kaliberű, belgáktól zsákmányolt ágyú. Te, Úristen! Rövid csővel, irányzótávcső nélkül! T 34-es tankra lőni? Még közelről is kész qngyil- kosság. De lőszer sem volt már, mert elődöm ellövöldözte a hüvelyek miatt. Mindeki hüvelyt akart cizellálni emlékül. Az irányzótávcsövet állítólag a ko- rotojáki harcokban vesztették, vagy lopták el. Mikor egy szemlén a zászlóaljparancsnoknak ezt kifogásoltam, végre kaptam 47-es lőszert. Előtte 37-es magyart, majd 50-es németet hoztak, vissza kellett küldenem. Mivel előttem semmiféle állandó géppuska-, vagy nehéz- fegyver célpont nem volt, nem volt mire lőnöm. A Donon túli lapályon az oroszok hol innen, hol onnan lőttek egy sorozatot, a két domb közötti völgyön át egyébként is csak kb. 300 méteres nyílás volt. Csak az Ikorez melletti erdőben sejtettem csoportosulást, több, mint 3 km-re. Hát odalőttem párat a Mariskával, hogy kipróbálhassam. Irányzótávcső híján a csövön átnézve irányoztam. A Nacával is durrantottam néhányat. Kár volt, mert az oroszok erre a scsucsjei dombról hatalmas géppuskatüzet zúdítottak állásainkra, csak úgy pattogtak, fröcsköltek a robbanó lövedékek is a hóban. Majd ágyútűz következett. Feketére pörkölték a szép fehér havat, melyből az ivóvizet csináltuk. Az ágyúállásaim előtt 30 méterre drótakadályok, azon túl a senki földje, ahol az önkéntes orosz foglyok szivárogtak át éjszakánként. De jöttek az orosz felderítők is, akik hangtalanul kiemelték éjszakánként őreinket. A völgyön át a scsucsjei állásokhoz vezető telefonvezetékre is rákapcsoltak, lehallgatták beszélgetéseinket. Szólt a hangszóró: „Magyarok, menjetek haza!” Az átjött foglyok beszélték, hogy Ikoreznél, Scsucsjénál sok tank van készenlétben a nagy támadásra. Aztán január 14-én reggel hatalmas pergőtűzzel megkezdődött a pokol. A scsucsjei domb tetején feltűnt tizenkét harckocsi, mikor eloszlott az egyórás tűzelőkészítés füstje. A tankok mögött, mint egy sötét erdő jött a végeláthatatlan gyalogság. Az először mindent beborító ágyú- és aknatűz most ránk zúdult. Mi nem lőttünk, mert a tankok 1000-1500 méterre voltak. De lőtték őket a tolnai tüzérek. Erre a tankok elkanyarodva a hátunk felé törtek, csak a gyalogság egy része támadott bennünet jobbról, hátulról. A Don felől senki sem jött. Géppuskásaink is feljöttek állásaikból hozzám, honnét lőni tudtak az ellenségre. A Don felé néző Mariska tehetetlen volt, mert sem jobbra, sem hátra nem lehetett forgatni, a Naca megeresztett néhány re- peszgránátot a közelgő tömegre, de mit ér egy-két lövés többezres tömegbe? Gyalogsági harcra kellett felkészülni. Mögöttünk a reteszállás elhagyta állásait, állítólag visszavonulási parancsot kaptak. Onnan pedig a hátunkba kerülhetnek. Felkaptam egy eldobott golyószórót, be volt fagyva, használhatatlan volt. Megindultunk az elhagyott állások felé kúszva a nagy hóban. Éppen ekkor vonultak be oda az oroszok. Az árokból kicsillogott vékony szuronyuk. Hátul kiabálták, visszavonulás a Sándor háp-ra. Eltűntek a géppuskások és aknavetők is. Bunkeremet, Mariskát és Nacát elfoglalták az oroszok. Bíró József
