Új Dunántúli Napló, 1994. január (5. évfolyam, 1-30. szám)
1994-01-08 / 7. szám
I 10 uj Dunántúli napló Irodalom - Művészet 1994. január 8., szombat S Herceg Árpád Amíg velünk van a tenger Távirat győri barátaimnak Van úgy az ember hogy semmi okos dolog nem jut az eszébe mit végezhet ilyenkor kulcsra zárja az ajtót ablakot nyit vizet forral teának átböngész néhány programfüzetet aztán végül mégis moziba megy és izgul a hősökért szóval minden rendben van helyükre kerülnek a porszemek emlékkönyvbe a szófoszlányok a villamos is aluszik amikor az ember még egyszer koccint önmagával a hűséges tükörben: fiúk! most már aztán igyunk igyunk a mi reménytelen ügyünkre is holnap egy másik nap lesz teaforraló és lebegő porszemek ujjbögyeinkből kipottyanó betűk amiképpen az írva van mert hiszen egyszer élünk örökké amíg velünk van a tenger a magányos víz meg az ég Törő István Anyám, a Föld A kitárt ablak is beleroppan, ömlik a panasz nagy csapatokban, anyám, a Föld, nyugtat, türelmes, gyilkolnak rajta, és ünnepelnek, testén dobog a láb s a szív érte, ki az egész világot kimérte: „Mindent, mindenért!” ez volt szava, és aki kapta, lett nyugalma? roggyanva e kéjes csillogásban, pörölök véled másnapi lázban, járom időmet, s mi még megmaradt, tudom, hogy megöl vagy elapaszt, mert lakozik bennem és kitakar, papírhajókkal világba zavar, lázong és vádol, akár a tenger, birkózik velem, egyszercsak elnyel, minden dalában anyámat érzem, kísértetjárás a szívverésem; tél van, és hideg, megáll most minden, vacog az élő, ül drága kincsen, mit a világ még úgy pazarol, van elég fegyver és van puskapor, vesztés után is újra találni anyát nehéz, tudhatja bárki. Somogy főépítésze: L. Szabó Tünde A szakmának az önkormányzatok mellé kell állnia L. Szabó Tünde hat éve Somogy megye főépítésze. Aki látta már a helyreállított grábóci görögkeleti templomot, Badacsonyban Szegedi Róza házát, a szennai falumúzeumot, a kaposvári sétálóutcán az Arany Oroszlán Patikát vagy a Csokonai Szállót, elismeréssel adózik tehetsége előtt. Mindezért nemrég állami kitüntetésben részesült. Nevezetesen: Somogy megye építészeti arculatának javításáért és a hazai népi építészet műemléki védelmének gyakorlati fejlesztéséért a Magyar Köztársaság érdemrendjének kiskeresztjét vehette át Göncz Árpádtól.- Szerencsém volt, mert mindig jó csapatban dolgoztam - mondja a megyei és területi főépítészi társadalom egyetlen hölgytagja. - A SOMOGY- TERV-nél eltöltött 20 év alatt és most is a Somogy megyei önkormányzatnál. L. Szabó Tünde Gyuláról származik, Erkel szülőházában járt iskolába, de 14 éves kora óta Somogybán él. Ismer minden települést a megyében:- Az elismerés mögött ott van az, hogy Somogy Megye Közgyűlése jóváhagyta a 240 települést érintő helyi műemléki védettséget. Országosan tízezer műtárgyat véd a törvény, ebből 540 található Somogybán, miközben 4000 érdemelné a megkülönböztetett figyelmet: olyan objektumok, amelyek egy országos mezőnyben nem állnák meg a helyüket, viszont jellemzőek a somogyi tájra, vagy egy adott településre.- Jó lenne, ha minél több főépítészt alkalmaznának az ön- kormányzatok. Tizenketten működnek most a somogyi településeken, ők a legfőbb segítőim, s tanácsadói a polgármestereknek. Ezt értem én a csapatmunkán. Ugyanis az építész szakma most az önkormányzatok mellé kell hogy álljon, olyan sok manapság a változás.- A privatizációk, a tulajdonjog változásai miatt olyan kérdéseket kell megoldaniuk a településeknek, hogy hova heL. Szabó Tünde lyezzenek el teszem azt, egy olasz márványüzemet, egy autókereskedést vagy benzinkutat. Meg kell alkotniuk a külterületek szabályozását a rendezési tervekben. Ahogy valaha jellemzőek voltak a vízimalmok a hazai tájban, úgy fognak újra megjelenni rövid időn belül a kisebb feldolgozóüzemek: a pálinkafőzők, aszalók, vágóhidak.-És ebben kell segítenie az építésznek az önkormányzatot: mi és mekkora méretben épülhet az adott környezetben. Hol és hogyan jelenhet meg egy jelentősebb objektum, hogy ne sérüljön meg a jellegzetes dunántúli táj. Ezért fontos a jó rendezési terv, a külterületek szabályzása, amely adott esetekben az országos kereteknél szigorúbban védheti a településnek és lakóinak érdekeit.- Az emberek gyakorta igyekeznek kibújni az ilyenfajta kötelezettségek alól. Még mindig csak bocsánatos bűn egy épület tönkretétele vagy oda nem illő hqz. építése, mondván, ha kész a dolog, nincs mit tenni...- Az ilyesmi visszaüt, és nemcsak az építészeti hatóság részéről. A szakember segítséget ad, bármiről van szó. És aki ezt elutasítja, az olyan megoldást választ tartósan, amit nemcsak a hatóság kifogásol. Nemcsak ő, hanem a település is ráfizet,ha lesz egy csúnya háza.- Én inkább azt tapasztalom, az emberek hajlandóak együttműködni, ha felvilágosítást és segítséget kapnak. Ha az ön- kormányzatok pályázatokkal, jelképesen is ösztönzik, a jó példákat, ha a helyi kábeltv-k bemutatják a jó építészeti megoldásokat. Fontos az erkölcsi siker ezen a téren.- Ön a falusi turizmus fejlesztésében is sok kezdeményezést indított. Ez a terület hogyan kapcsolódik az építészethez?- A falusi turizmus előnyben részesíti azokat a portákat, ahol megvan a modern komfort, de megőrződött a sajátos, egyedi hangulat, a stílus. Egy vakolatdíszes régi ház, a szép kerítés, az árkon átívelő híd, de még a ház előtti öreg diófa, a település utcanevei is fontosak - mindez együtt. Nem beszélve a hagyományos ételekről, borokról, gyümölcsökről. Aki ellátogat egy vidékre, az ilyen jellegzetességekre kíváncsi. És nem beszéltem még az őshonos fákról, a fasorokról, amelyek szintén fontosak egy településen, egy tájban. Somogybán ösztönözzük az ilyen kezdeményezéseket: megtartottuk a megyei környezetvédelmi és műemléki bizottságot, amely felkarol minden arra érdemes ügyet, egy-egy értékes épület megóvását. Környezetvédelmi programokat tudunk támogatni, továbbá van egy pályázatunk, melynek címe: „Legyen szebb a mi falunk!” Erősíti a csapatmunkát, hogy a Területi Főépítészi Hivatal koordinálásával havonta egyeztetjük terveinket a három dél-dunántúli megyében. Azonos vagy legalábbis hasonló problémáink vannak, és hogy ezekből az építész szakma a legjobb tudása szerint kívánja kivenni a maga részét, az remélhetőleg a régió arculatán is meglátszik. Gállos Orsolya Határjárás Zágrábban jelent meg horvát nyelven Cseres Tibor Vérbosszú Bácskában című 1991. évi dokumentumkötete. A horvát kiadáshoz halála előtt egy hónappal, 1993 áprilisában írt előszót a szerző. Ebben a jószándékú szerbeknek küld üzenetet, hangsúlyozva, hogy a véres események dokumentálásával a két nép megbékélését kívánja szolgálni . Az igen hatásos, fekete-vörös címlappal piacra kerülő horvát kiadás érezhetően a mai Bácskához szóló horvát politikai üzenet részét képezi. A magyarországi horvátok és a trianoni szerződés című könyv Juraj Loncarevic tollából sajátos közép-európai kisebbségi sorsot próbál körbejárni. Magyarország feldarabolása, valamint a délszláv állam megalakulása után ugyanis jelentős horvát etnikai csoportok maradtak Magyarország területén - inden harmadik magyar kívül került hazája határain. így váltak kiszolgáltatottá a század diktatúrái, elsősorban és legsúlyosabb mértékben a Tito- Sztálin konfliktus idején, mikor a kollektív bűnösség bélyegét sütötték rájuk. Magyar-szlovén frazeológiai szótárt jelentetett meg Mukics Ferenc szombathelyi szlavista a Magyarországi Szlovének Szövetsége gondozásában. A szó- kapcsolatokat, nyelvi fordulatokat, szólásmondásokat, összesen 22 ezer közhasznú frazeológiai egységet tartalmazó szótár újabb fontos lépés a szlovén és a magyar nép közötti kommunikációban. Csíksomlyói passiók. Ven- czel József, az erdélyi magyar társadalom és közélet kimagasló alakja adta ki több mint fél százada Kolozsvárt a XVIII. századi csíksomlyói passiók újradramatizált változatát. Ezt jelentette meg most szülővárosa, Csíkszereda és az alföldi Heves városa. A Venczel-hagyaték gondozója, Székely András Bertalan kísérőtanulmányával és a Székelyföldről áttelepült Gálfy-Bódi Tamás fametszeteivel jelent meg a könyv Venczel József születésének 80. évfordulója alkalmával. Bolya Péter: A választott város* Az autók megbolondultak. Hol ez, hol az kezd el szirénázni, vijjogni, bömbölni a járdán. Az egyik abbahagyja, rákezdi a másik. Ez a pokol tornáca. Sziszegek, dühöngök. írni? Ilyenkor nem megy. Ez az aszályos nyárvég, zimankós ősz egyébként sem kedvez nekem. Reggel befűzöm a papírt az öreg írógépbe, mint annyiszor, hümmögök, egy sort - ráolvasás? önáltatás? -, aztán farkasz- szemet nézek a fehér lappal, amíg bírom. Nem sokáig bírom. Jönnek a „ráterelő hadmozdulatok” előhalászok a fiókból régi füzeteket, irkafirkákat, ilyen-olyan macskakaparást, hátha segít. Segít a fenét! Furcsa, rejtelmes feljegyzéseket találok: „Vityilló”, „Zöld béka”, „Kisasszony hava” - mi akart ebből kikerekedni, sejtelmem sincs. Most legalább az autókra kenhetem az egészet. Kilépek az erkélyre. Sehol senki az utcán. Délelőtti nyugalom. Szél fúj a Duna felől. Egy kutya futkos riadtan a járdaszélén. Visszafordul. Átvág az úttesten. Cikázik, szimatol. Aztán a ház sarka mögül előbukkan a furcsa pár: vonul lassított menetben a kocsma felé. Mindennap látom ezt a vigasztalan szertartást. Ahogy vonszolja magát a két csontsovány árnyék. A középkorú asszony 'és hasonló korú férje. Lóg rajtuk az elkosz- lott ruha. Nincs közük láthatóan egymáshoz sem. Ami összeköti őket, a múlhatatlan szesz-szomjúság. Mennek a csapszék felé, jönnek a csapszék felöl. Ez az életük. Két megroggyant, emberforma lárva. Közben a kutya eltűnik, de az autók bömbölnek tovább. A vonszolódó emberi ámyékfigu- rákat is lassan elnyeli az utcasarok. Ekkor pillantom meg lábamnál a fűzfakosarat. Mogyoró van benne. Friss, barnahéjú törökmogyoró. Ezzel aztán délelőtti sorsom végképp megpecsételődik. Mogyorót fogok tömi. Bemegyek a szobába a „fekete kőért”, Kau- kázusból-hozott gyönyörűséges, koromfekete, fehér pöty- työkkel futtatott kövemért. Mint minden limlomnak, ennek is története van. Egy patak medréből halásztam ki, valahol az Elbmsz tövében. Arcsil Szulakaurival, a grúz poétával barangoltunk a hegyek közt, amelyekhez képest a mi Mátránk és Bükkünk csak afféle hajnali vakondtúrás. Elértünk egy patakhoz, ahol két jámbor halászra találtunk. A karcsú vízfolyás itt kiöblösö- dött, szinte tavat formázott, s a két halász itt dobálta rokolyahálóját a vízbe. Furcsa művelet volt: a köralakú halász-eszköz madzagját marokra fogták, pörögni kezdtek a tengelyük körül, mint egy kiérdemesült diszkoszvető, aztán kivetették a hálót, ami „lap-lap” csapódott a hullámokba. Oldalát lehúzták az apró súlyok és zsákot formázva érte el a víz fenekét, az összecsukódó „rokolyába” szorult halakat rabul ejtve. Nos, nagy zsákmány nemigen került bele. Néztük egy ideig Arcsillal az ősvilági halfogás műveletét - s azon morfondíroztam magamban, ugyan miféle nációhoz tartozhat ez a két szikár, barnabőrű, cserkeszkabátos halász. Mert itt, a Kaukázusban szinte ahány falu, annyi nép. Lezgek, avarok, örmények, abházok, törökök, grúzok, azeriek, kurdok, kalmükök, perzsák, szvanétek, lázok. Ezen tűnődtem, amikor lábam előtt a patakban megpillantottam a fekete követ. Nyirkosán még szebb volt, mint most porlepett-szárazon. Babusgattam, zsebrevágtam. Pattog a mogyoró héja, lenn az utcán pedig az autók szolgáltatják a zenét délelőtti, naplopó hadmozdulataimhoz. Hol ez, hol az kezd el rikácsolni, vijjogni, vonítani. A félig-telt fűzkosárból lassan fogyatkoznak vörösbarna-héjú törökmogyorók. Nekik is megvan a maguk története. Lányommal sétálgattam tegnap délután a Margitszigeten. Végigballagtunk a „cinkés-ber- ken”, megcsodáltuk az öreg platánt meg a kínai-eredetű gingó-fát, melynek háromszögalakú, ezüst-szürke levelei egész otthonosan suhognak itt az európai szélben, holott az ősvilágból maradtak hájra, és illene némiképp idegenkedniük ettől a civilizált, huszadik századvégi szeptembertől. Aztán mikor a „baglyok fáján” is túlhaladtunk, s elértük a mogyoró-ligetet - lássuk, érik-e már -, oda is bekukkantottunk. Ért már, némi meglepetésünkre, mert máskor később szokott. Ám most, ez a száraz, napos nyárvég alighanem idő előtt megaszalta-megérlelte őket. Kipp-kopp, potyogtak már a bokrok közé. Került egy nejlon- szatyor a táskámból. Szedtük a törökmogyorót. Bújtuk a berket hajladozva, össze-összekoc- canva, nevetgélve, dudorászva, míg egyszercsak lányom arcára ráfagyott a mosoly. Abbahagytam a hajladozást, ahogy ő is, és kérdően néztem tanácstalan, szinte bocsánatkérő szemébe. Nem szóltam semmit, csak a tekintetét követtem, ahogy a berek mélyébe téved. És ekkor a bokor mélyén megpillantottam egy öreg csavargót. Ott kucorgott néhány lépésre tőlünk a nagyszakállú, torzon- borz, ringyes-rongyos robinsoni figura, és ahogy magunk is, szedte a mogyorót. Nem nézett ránk. Féltérdre ereszkedve söpörte az árnyékból a koraőszi szemeket. Kihántotta a zöld, ragadós burokból, aztán ahogy összejött egy marékravaló, szatyrába süllyesztette. Összenéztünk a lányommal, és egyszerre fordítottunk hátat a valószínűtlen látványnak, a bokor mélyén gubbasztó vén madárijesztőnek. Amit megszedtünk, megszedtük. Valamiképp mindkettőnkbe belefagyott a korábbi vidám mozdulat. Szinte lábujjhegyen hagytuk el a ligetet. Ez a gazdátlan, vak- világba-termő mogyorós hirtelen messzire távolodott tőlünk. Idegenek, hívatlan vendégek voltunk benne. Hallom és olvasom a hírt: Olyan telefonfülkék is lesznek, amelyekben engem is lehet hívni, ha éppen ott állok valamelyikben, s az illető - a hívó fél - tudja a fülke számát.. . Vajon én, B. P., kire gondolnék, kinek a hívását várnám, ha eltévedve az idegen városban, beállanék egy üres fülkébe? Hát talán legelébb apám hívna a túlvilágról, cseng, felvagy inkább leveszem a kagylót, és szólók: Szervusz, fater, hogy’megvagy? Milyen ott? Békés? Nyugalmas? Velem amúgy nem történik semmi érdekes, élek, mint bárki más, harcolok is olykor (talán tévedésekért?), sikerem ugyanannyi van, mint sikertelenségem, kioltják egymást, így lesz hullámos tengerből sima vizű tó, ahonnan már láthatni a túlpartot (ott vagy Te is). Sokan szeretnek (biztos ez?), kevés, akit szeretek (biztos ez), egészségem tört arany, van még, de már nem a régi, 49 éves vagyok, Görgey A. ilyenkorra Észak-Kanada őslakos népcsoportjának kortárs grafikusai első ízben mutatkoznak be Magyarországon: Iniut art - kanadai eszkimó művészet címmel. A Nádasdy Alapítvány támogatásával létrejött különleges tárlat csütörtökön nyílt meg a budapesti, a Dorottya utcai Galériában. A bemutató zömét nyomatok alkotják. Ez a technika e század már rég kvietált... Más nincs, szervusz viszlát. Aztán Napóleon Bonaparte lenne a készülék túlsó végén, ha így akarnám abban a kaotikus városban, „mondsza, öreg harcos, te jól tudod, hogyan „lesz” demokrácia, hogy’ s miként torzul el, és hogyan leend belőle katonai diktatúrád? Nem lehetne ezt, kedves Leon, valahogy elkerülni?” Aztán már csak Szent Pál csörögne rám, hogy elmondhassam, egyetértek vele, mert én is Úgy gondolom magamról, hogy „a jó harcot megharcoltam”. S places, a kagyló. Ezeknek végeztével csak evilági hívások várhatók, így hát kilépek a fülkéből, újra elnindu- lok, tán csak kiérek valamikor ebből az ismeretlen, de választott városból.. . * Bolya Péter, a nemrég elhunyt kiváló író még részt vett az MTI-Press 1993. évi tárcapályázatán. Az írásaiért kapott külön- díjat már nem érhette meg. közepétől meghatározó szerepet játszik a kanadai eszkimó művészetben. Az alkotások egyedülállóan ötvözik a hagyományos kultúra sajátosságait, valamint a művész egyéni kifejezésmódját. Az eszkimó munkák egy hónapig tekinthetők meg. A tárlat nyitvatartási ideje alatt az érdeklődők videofilmeken bepillanthatnak az eszkimók hétköznapjaiba is. Szepesi Attila Mogyoró Kanadai eszkimó művészek tárlata I i k
