Új Dunántúli Napló, 1993. december (4. évfolyam, 328-356. szám)
1993-12-18 / 345. szám
10 üj Dunántúli napló Kultúra 1993. december 18., szombat Gyerekkorunk és jelenünk - a Bóbita Kós Lajos könyve: egy bábegyüttes története Szép magyar vers Kosztolányi Dezső A magyar paraszt Csak akkor látod őt, ha szürke éjjel száguld tovább a gőzvasút veled, s a hajnal mérgező leheletével leng tejszínűn az alvó táj felett. Merengve megy előre, méla, álmos, lovát magára hagyja, szántani, olykor kitárja karját, mint a táltos, csillognak inge hószín fodrai Roskadt inakkal lassan ballag aztán, bölcs mélabú van napsütötte arcán, de szem nem látta őt könnyezni még. Mint egy bús isten jár a zöld mezőben, döbbenve nézem, mint halad előttem, és nem tudom, mi bántja nagy szívét. Az Élet és Halál játékai. A Bóbita 3 részes önálló estjén 1978 nyarán a Csontváry-udvarban bemutatták a Rómeó és Júlia c. kézpantomimot Pfokofjev zenéjére. Fotó: Dr, Lajos László A jelenkorból mindig múlt idő lesz. Igaz ez Pécs mára már országos hírű és tekintélyű, mondhatni patinás irodalmi, művészeti folyóiratára, a Jelenkorra is, mely először 1958 októberében jelent meg, s idén töltötte be 35. évét. Az is igaz, hogy ez nem a „kezdetek kezdete” volt, hiszen erőteljes pécsi hagyományokra épült az évente tizenegyszer megjelenő lap: a háború előtti Sorsunkra és a Dunántúlra. Szerencsére, elődeitől elté- .rően, a Jelenkornak kevésbé viharos politikai (sőt, szép szóval „kultúrpolitikai”) időjárás adatott. A 35 év alatt egy olyan pozíciót vívott ki magának a magyar irodalmi életben, hogy itt publikálni valóban rangot jelentett költők, írók számára, azoknak, akik szemében (és főleg szívében) van még valami „rangja” a verseknek, elbeszéléseknek, értő kritikának. A Jelenkor 35. éves jubileumának része volt a múlt hét végén a budapesti Egyetemi Színpadon megrendezett felolvasó-est, ahol nagy számú közönség előtt Parti Nagy Lajos, Bállá Zsófia, Mészáros Sándor, Németh Gábor, Takács Zsuzsa, Darvasi László és Esterházy Péter olvasott fel írásából. Ä sok megjelent érdeklődő, barát, szerző közül kettőt szólaltattunk meg, röviden értékelendő a Jelenkor mai helyzetét és a laphoz való személyes kapcsolatukról szólva.-Mindig is lelkes olvasója voltam a Jelenkornak - mondta Somlyó György költő -, és körülbelül 10 éve egyre szorosabb kapcsolatom alakult ki a szerkesztőséggel. Igazából akkortól tartom magam , jelenkorosnak” mióta vagy húsz folytatásban itt jelent meg „Párizsi kettős” című regényem. Nagyon fontosnak tartom, hogy ebben a túlontúl is centralizált országban legalább az irodalomban olyan kiváló „végvárak”, vagyis inkább „fellegvárak” vannak, mint a Jelenkor - de természetesen ide kell sorolnom szegedi, debreceni, szombathelyi, győri laptársait is. Sokkal szegényebbek lennénk nélkülük. Személy szerint csak azt sajnálom, hogy olyan ritkán jutok le Pécsre, meglátogatni barátaimat, Csorba Győzőt, Csordás Gábort. Nagyszerű dolognak tartom, hogy ezen az estén ennyien itt vannak, mert akik eljöttek, azok biztos tudják, mi az a Jelenkor, sőt, talán még olvassák is... Sándor Iván író:- Minden alkotó szerző egy saját univerzum, a maga gondolataival, megszülető műveivel. Ugyanakkor egy folyóirat is egy sajátos univerzum - és nagyon jó dolog, ha ez két univerzum kapcsolódni tud egymáshoz, átjárhatóak. Az én pályámon történt egy ilyen csoda, és éppen a Jelenkorral. 1981-től minden elkészült írásomat először Pécsre küldöm, ahol, hála Istennek, szívesen is fogadják őket, hiszen eddig három teljes regényem jelent meg itt folytatásban.-Látni kell, hogy lassan átrajzolódott a magyar irodalmi kultúra térképe: ma a jó vidéki folyóiratok igenis versenytársai a pestieknek. A Jelenkor-antológia pedig azt mutatja, hogy az országon kívül is képesek vagyunk rangot adni irodalmunknak. Szerencsére a lapon belül lezajlott egy erős nemzedékváltás, ám ugyanakkor nem tört meg a szellemi linearitás. Természetesen érződnek különbségek a főszerkesztők nevének fényében, ám ami fontosabb, hogy a Jelenkor magas színvonalon tart lépést a világ történéseivel. M. K. A decemberi szám élén Balassa Péter a hetvenöt éves Mándy Ivánhoz írott köszöntője áll. A szépirodalmi blokkban Kovács András Frenc Jack Cole dalaiból című versciklusa, valamint Takáts Gyula, Varga Imre és Mándy Stefánia versei olvashatók. Ugyanitt kaptak helyet Körösi Zoltán és Kaszás Máté elbeszélései, továbbá Géczi János római naplójegyzetei. A kultúrák találkozásáról, az elválasztó és összekötő mozzanatokról beszélnek Csordás Gábor Nemzet felett - nemzet alatt (avagy a kultúra mint kin és sérelem) és Thomka Beáta Kultúrkörök határmezsgyéjén című esszéi. Balog József beszélgetés-sorozatának harmadik darabja. Az ember levegő nélkül, Soltis Lajos újvidéki színházi rendezővel készült. A kritikarovatban olvashatjuk Mohai V. Lajos Ottlik Géza Budájáról írt elemzését. Németh Marcell Dávidházi Péter nagy visszhangot kiváltó Arany-mongoráfiáját vizsgálja, András Sándor Kulcsár Szabó Ernő új, a második világháború utáni magyar irodalom történetét tárgyaló munkáját méltatja. A számot Budai Katiin Keresz- tury Tibor és Mészáros Sándor a mai magyar irodalomról szóló kötetének kritikája zátja. Kós Lajos neve jól ismert a magyar színházművészet bábművészeti területein, mint az utóbbi 30-40 év talán legegyénibb tervező, rendező, dramaturg, szcenikus művésze. És főleg 1961-től, pécsi letelepedésétől, mint a szakma folyamatosan megújító-kísérletező alkotóművésze. Akinek több, mint háromévtizedes pécsi jelenléte, működése egybeforrt az általa életrehívott, a nagyközönség előtt ma is igen népszerű Bóbita bábegyüttessel, majd 1981-től a már hivatásos Bóbita Bábszínházzal. S aki az utóbbi években is - már nyugállományban, de még aktív művészként - többször hallatott magáról, miközben elmélyülten dolgozott könyvén, amelyben együttese 30 éves történetét, működését írja meg, mintegy 200 bemutatott gyermek- és felnőttműsoruk gerincének tükrében, A bóbita címmel. A kötet nemrég jelent meg. Nem könnyű eldönteni, merről is közelítsen a recenzens Kós Lajos könyvéhez arról a bábszínházról, amely több, mint 30 éve minden vasárnap délelőtt megtartja előadásait; amely (évente olykor 3-4 bemutatóján is) mindig tudott témákban, színekben, bábműfajokban és technikákban újat adni, megújulni. Miközben ma már azok a szülők viszik a gyerekeiket az előadásokra, akik a Bóbita műsorain nevelődtek színekre, muzsikára fogékony színháznézővé Pécsett és az országban sokfelé. A Bóbita művészeti vezetője ugyanis, azonosulva a bábegyüttessel, olyan memoárt írt, amelyben - válogatással - a több száz bábszínházi produkció, TV-műsor, bábfilm, reklámfilm stb. keletkezéstörténeti koncepcióját, szerkezetét, művészi elképzeléseit, a megvalósítás műhelymunkáját s a különböző korszakokban kikristályosodott merőben új bábművészeti elveket, újkereső alkotófoCsaplár Vilmos: Vana úr keresztbe tette a mutatóujját és a nagyujját egymáson. Ez volt a jel. Mindez a zsebében történt, a legjobb helyen, mert Vana úr magának jelzett. Azt jelezte, hogy elhatározott valamit, szokatlant, de megteszi. A jel egyúttal kabalának is bevált, amikor bevált.- Akar dolgozni? - lépett oda a lányhoz. Halkan beszélt, mintha rejtegetni valója lett volna, pedig ezen a téren sokan vártak munkára, alkalmira, tehát éppen erre a kérdésre. Ezért ültek itt kora reggeltől délutánig.- Micsoda? - kérdezett vissza a lány. Elég idétlenül és harsányan, kicsit előre is hajolt, a máié száját lebiggyesztve, úgyhogy Vana úr rögtön arra gondolt, hogy megtalálta az egyetlen személyt, aki csak úgy üldögél, másra vár, vagy semmire.- Nem munkát keres? A lány fölállt, föltornyosult, kiderült, hogy nem hogy nem csöppség, de még áüagos termetűnek se mondható, pedig ülve ki hitte volna! Vana arra gondolt, hogy miért nem a téren ülő, álló, ide-oda lődörgő férfiak közül választott. Miért nem! Mert azok cigarettáztak, a meleg ellenére vastag pulóvert vettek föl. Izzadtak és bűzlöttek. Vana arra számított, hogy egy nő mégse lehet annyira büdös. Sőt, még szaglászott is egy kicsit, mielőtt odalépett hozzá.- Mit kell csinálni? - mozgatta a lány a máié száját.- Kerti munkát.- Gödröt is kell ásni, vagy árkot?- Nem, csak fölásni a virágok körül, a feleségem is csinálta, nem nehéz ...- Nem azért kérdeztem. Tőlem indulhatunk. lyamatok leszűrhető eredményeit írja meg, összegzi. Mindezt konzekvensen első személyben. Ami ebben a formában másképp aligha képzelhető el. így viszont elkerülhetetlen, hogy némely produkciónál vagy korszaklezárásnál ne az őszinte elismerés hangján szóljon - a saját tevékenységükről. Amiben nem téved és nem elfogult; nincs egyetlen fölösleges „rátett” jelzője. Igaza helytálló. Lehet, mégis, némelyek szemét megüti vagy visszatetszést kelt bennük olyan megfogalmazás, mint például;,,... drámai, meg- kapóan szép és művészi anyagában igen nehéz műsort állítottam össze Találkozások címmel”... Az is lehetséges, hogy hasonló értékítéleteket általában egy harmadik személy szokott leírni. Általában. Néhány szempontot azonban érdemes figyelembe vennünk a könyv első személyű olvasásához.- Nem is érdekli, hogy menynyit adok?- Majd megmondja.- Magának mindegy?- Mindegynek nem mindegy.- Nincs is holmija? Táskája?- Az nincs. Illetve van, de nem itt.- Hát hol?-Van egy helyem, ott. Nem megyünk?- Dejde .. Hatszázatfizetek...-A lakli ide-oda csapkodva lóbálja a hosszú kezeit, még nekem is fogja ütni, és egyáltalán! Körülbelül ilyesmi járt Vana fejében. Más nem járt, garantáltan, csak az, hogy egyáltalán!- Miért néz hátra? - érdeklődött a lány.- Én? Hátranéztem volna?- Csak nem attól fél, hogy követi valaki?- Lehet... Még az is lehet, Miért, követnek minket?-Engem aztán nem! Egyedül jöttem át.- Honnan?- Csíkszereda környékéről.- Egyedül? Lehet onnan egyedül jönni? Egész Buda csíkszere- daiakkal van tele.- Mondom, hogy én a környékéről jöttem!- Milyen környékéről?- Egy faluból.- Nincs neve?-Van neki magyar is, román is. Már az autóban ültek, és Vana megállapította, hogy ennek a lánynak is van azért szaga. Nem fogja lakásbeli munkákra használni, ha beválik se, pedig úgy tervezte. Valamint elhatározta, hogy nem kérdezősködik, nem akaija, hogy a lány fölbátorodjon. Elvágta a beszéd fonalát. Legföljebb nem tudom meg a faluja nevét, secko jedno. A pécsi Bóbita nem „általában” tett szert a magyar bábszínpadi művészetben - amatőrként! - olyan népszerűségre, amely, legalábbis hivatásossá válásáig, példa nélkül áll. Hanem elsősorban vezetője, a képzőművész, grafikus Kós Lajos tudatos és naprakész felkészültségével; a színház egészének, a XX. századi színházi gondolkodás irányzatainak teljes ismeretében és a bábszínpadi (eddig nem ismert) lehetőségek állandó keresésével; az újat alkotni tudás képességeivel. Ha a Bóbita mást nem tesz, mint fölfedezi a kéz-színház stílusát, a kesztyűbábozást (show-műsorok, stílusparódiák, Ki mit tud?-műsorok); a kéz- pantomin alkotó műfaját a bábozásban (Rómeó és Júlia!) - akkor is korszakos az érdeme. Vagy, ha a felnőtteknek szóló bábozásban megvalósítja - hosszú évek, olykor másfél évtized újabb és újabb kísérletezé- Megérkeztünk - mondta, amikor megérkeztek. A lány nem akart a lakásba be se lépni. Megállt a családi ház hátsó, kerti bejáratánál. - Mondja el, mit kell csinálni, és adjon szerszámokat! - mondta. Átöltözni úgyse kell neki, ez igaz, gondolta Vana. Később meg elismerően bólogatott mosogatás közben, hogy azért odaát a lányok még nem felejtettek el dolgozni. Ki is lesett megint az ablakon. És azt látta, hogy a lány fekszik. Kicsit oldalvást fordulva. Mint aki elesett.- Mi történt magával? - Lihegett Vana a kis futástól.- Mindjárt jobban leszek.- De hát maga vérzikl - A lány szoknyája ugyanis fölhúzódott, nem volt nehéz észrevenni a combon föntről lefelé tartó vércsíkot.- Elvégzem, amit vállaltam, csak hagyjon egy kicsit pihenni! Nyugodtan menjen be!-Nyugodtan!... Hívom a mentőket azonnal!-Ne, uram! Kérem, ne!... Elment a gyerek három napja, és még vérzek. Mindjárt eláll.- Gyerek?!... Magának?.. . Ez kész...- Jobb így, az apja úgyse vállalta.- Magának kórházban a helye! Hogy lehet ilyen felelőtlen!-Ne hívjon mentőket! Akkor engem hazatoloncolnak. Az apám átdöf vas villával, az szent.- Ebbe is belehalhat!... Ugyan kérem, ez nem tréfadolog! Élindult befelé, de a lány könyörögve utána szólt. - Ne, nagyon kérem, uram! Inkább mindjárt elmegyek, és nem is kell fizetnie. Vana megállt, visszafordult. Biztos volt benne, hogy ez a nő sei eredményeként - zeneművek bábszínpadi megjelenítését! ... Bartók színpadi műveit, s a Cantata profana-t Muszorgszkij; Stravinszkíj; Kodály-művek önálló feldolgozását, vagy például a Ka/eva/a-adaptációt, s hosszan folytathatnám - ezekkel is egyedülállót alkotott volna. Márpedig Kosnál a stílus- és műfaji kísérleteknek se szeri, se száma. Majdhogynem annyi, ahány új produkció... (Ha bábfilmek hányadát is ideszámítjuk, ezek mennyisége igencsak megközelíti a 300-at) Milyen kár, hogy akkor még nem volt videójuk! ... Sem új törekvéseik, sem a nagyszerű előadások vizuálisan nem maradtak fenn. Esetleg külföldi TV-társa- ságoknál, Uj-Delhitől Helsinkiig, Koppenhágától Bagdadig. Itthon csak Kós eme könyvéből idézhetők fel. S különös módon ettől válik nagyon is sajátossá ez a könyv. Jóllehet az alkotómódszerek bemutatásakor, a produkció-elemzéseknél jócskán érezni: ez a kötet elsősorban a színházszerű bábozás pécsi megújítását összefoglaló bábművészeti szakkönyv. S talán egyszer megérhetik a késő utódok - egy jobb korban, ha lesz ilyen -: tankönyv is... Mindamellett A Bóbita-könyv Kós Lajos egyéni hangú önvallomása is. Egy négy évtizedes, „de facto” sikeres alkotói élet leírása - az alkotások tükrében. Ám ide kívánkozik e helyütt a kötet Epilógus-ának egy gondolata:,, Tudod mi a kép- let?/Már igen. Tudd, hogy mit akarsz csinálni, hogy mi legyen a végeredmény, utána profi módon hajtsd végre következetesen./ És sikerült?/Nem, mert mire rájöttem, már minden elvesztettem. És nincs még egy élet. ” Hozzá kell tennünk: nem Kós hibájából alakult így... Wallinger Endre nem fog tudni fölállni egyhamar. Na, még csak az kéne!-Figyeljen ide! - hallotta a lány hangját maga mögött, amikor újra csörtetni kezdett a ház felé. - Mindent megteszek magának, uram! Mindent. Mindjárt eláll a vérzés. Az öregembereknek is van vágyuk, nem? Fölháborodva, rákvörösen ért a telefonhoz Vana. Bemondta a rendőröknek, hogy egy vadidegen nő fekszik a kertjében. Röviden ecsetelte a körülményeket. Kérte, hogy hozzanak mentőt is. Az illető román, tette hozzá, majd a telefont lerakva hosszasan nézte el- húnyt felesége bekeretezett fényképét, közben a szeme sarkából a lányt is figyelte persze. Semmi szemrehányás nem volt a lány szemében, amikor megérkeztek a rendőrök és a mentők. Már ült. Valamilyen piszkos papírral törölgette a combjáról a vércsíkot. Ráemelték a hordágyra. Azon is egykedvűen feküdt. Tűrte a vizsgálatot is, pedig azt az orvos is abbahagyta, és azt mondta, hogy inkább tegyék be a kocsiba, majd ott folytatja. Visszaigazította a szoknyát, lehúzta, ameny- nyire lehetett. Mikor viszont a rendőrök már kifelé faggatózni kezdtek, a lány úgy tett, mintha erősödne a rosszulléte, vontatottan felelgetett. Az iratairól kérdezték. Vana direkt nem figyelt oda. Ez már nem rá tartozott. Annyit azért meghallott, hogy a lány azt válaszolta nekik is, hogy van egy helye, ott tartja az útlevelét. „Helye! Hol van egy ilyennek helye!” - gondoltá Vana. * Csapiár Vilmos írása II. díjat nyert az MTP-Press tárcapályázatán, amelyet az MHB Művészeti Kuratóriuma támogatott A román lány* A Jelenkorról - 35 évnyi múltidőben Jubilál a pécsi művészeti folyóirat
