Új Dunántúli Napló, 1993. november (4. évfolyam, 298-327. szám)
1993-11-27 / 324. szám
6 új Dunántúli napló Riport 1993. november 27., szombat A vigadó bejáratát szépen kialakított sétány övezi A vigadó látogatói közt minden korosztály megtalálható Impozáns belső lépcső vezet a felső szintre Vigadókat a pesti után kezdtek el építgetni a századforduló környékén: a vagyonosodé polgárok nívósabb időtöltését biztosítván. Valószínűleg a bólyi Erzsébet Vigadó is egy volt ebben a sorban: egy kicsit piás mint a többi, de mégis ugyanaz. Egykori bérlőjének és üzemeltetőjének sorsát, valamint a szebb időket is megélt Vigadó jövőjét a háború utáni időszak pecsételte meg. Az államosított nagyházba sokféle funkciót beleerőltettek - volt tanoda is -, majd a hetvenes években fölmerült a gondolat a faluház-építési mozgalom nyomán, hogy a las- san-lassan esőrombolta, fagyre- peszette vigadóból esetleg kul- túrházat lehetne fabrikálni. Meg is hívtak rá tervezőket - le is tett az asztalra egy átépítési programot például a Mako- vecz-iroda -, de még sem lett belőle semmi. A községnek kevés pénze volt, s szerencsére nem fogadták meg a tervezők katasztrófa-tanácsát, azaz vágjanak csak bele, majd csak történik valami. A községszépítésre összeállt helyi csapat tagja volt Wemer József is, aki azóta a Parlamentben az SZDSZ színeiben honatya, a mellett, hogy tervező mérnök, s már tetemes anyaggal bizonyította, hogy nagyon érti a szakmáját. Fölvállalta sokféle konzultációval az Erzsébet Vigadó ügyét. Ebben segítette őt a szőkébb közvélemény, a helyi képviselők s a község polgár- mestere, egykori kollégája Hárs József aki hasonlóképpen a kombinát tervező csoportjának tagja volt. Félredobták az irracionális álmokat, s a meglévő A község főterét uralta, s uralja ma is. Több szárnyával elterpeszkedve, pincéjével, kiszolgáló épületeivel jókora udvart bezárva. Adva helyet sokféle történetnek, legendának, őrizve minden titkokat. pénzekhez szabták a megvalósítás terveit. Tavaly a mozirészt adták át: ez volt az egyetlen új mozi, ami Magyarországon 1992-ben épült. Az idén a tulajdonképpeni polgár-ház (?) készült, a klubhelyiségekkel és a nagyteremmel. Ha igaz, jövőre az éttermi és szállodai részbe vághatnak bele, s ezzel teljessé lehet a Vigadó. Wemer József munkáját rengeteg dolog fémjelzi, s talán - a kívülálló mondatja velem - a lehető legjobbat tette a helyi önkormányzat, amikor helyi emberre bízta a meg- újítva-megőrizve átalakítási terveket. (Adott esetben Wemer Józsefre.) Olyanra, aki ismeri a községet. Aki bólyi levegőt szív jó ideje. Aki rendkívüli alapossággal és igyekezettel próbálta a vidék szeretetéből is táplálkozva, a község közvéleménye A tetőtérben kialakított helyiségekben több kiállítás is helyet kapott előtti megmérettetést is vállalva, a szinte lehetetlent: az omladékbóFpalotát varázsolni. Kinek-kinek szíve joga, hogy eldöntse: mindez sikerült-e? Én arra voksolok, hogy igen. Valószínűleg jó lesz naponta betérni, s foglalatosságot találni itt, mint ahogyan jó volt az a röpke félórás séta is, amit vendégként az építész kíséretében megtettem az Erzsébet Vigadó ódon-új falai között. Megcsodálni az eklektikus, századfordulós homlokzatot. A megőrzött külső falat, ablakkereteket, párkányokat. Stukkót: az eredetit és az archaizáló újat. (Az egymással perlekedőt.) Azt a néhány csínyt, a falból kiálló vörös tégla-csokrot, vagy az épület körüli, mohára váró keskeny járdacsíkot, a nagyterem impozánsan megácsolt tető- szerkezetét, vagy a táncos lábakra váró, rugalmas pallós-színpadot. Vagy a nagy udvarkapu bebújásra invitáló, szecessziós virágszirmait. Bolyban szép, hasznos épület van sok. Az Erzsébet Vigadó sok ügyes, helyi mesterember munkája nyomán talán a legszebb, s leghasznosabb lett. Hogy szép, azt Wemer József már biztosította. Hogy hasznos-e, arra a gazdái, program- szervezői, s legfőbbképpen a betérő községbeli polgárok adják majd meg a választ. A Vigadó áll tehát. Szebb, mint valaha. Új, legendákkal tele világra néz, s bizton ígéri: miként ifjú őríz, megőriz továbbra is mindenféle csudálatos titkokat. Kozma Ferenc Fotók: Puskás Gábor A vigadó mutatós nagykapuja Nagyterem a színpaddal „Felelős a ló a lovasáért?” - ezt felelte, nem kérdezte, egy vita során Babits Mihály, szája mosolyával enyhítve szemöldöke szigorát. „A mondatnak mély erkölcsi tartalma van, még metafizikai magassága is” - vélekedett róla Illyés Gyula, ki a hatvanas évek elején továbbgondolva a kérdést a következőképp fogalmazott Naplójegy- zetei-ben: „Fölmenthető-e a nép, ha zsarnok ül a nyakára? - ez a kérdés mélye” - állítja. „Mentesül-e a cinkosságtól, ha valaki azért áll a tiranus szolgálatába, mert csak úgy szolgálhat valami jó ügyet?” - teszi fel az egészen más politikai miliőre vonatkozó költői kérdést. Korhoz kötött-e a babitsi dilemma? Bizonyára nem. Ellenkezőleg. Időtlen és kortalan. S így általános érvényű is, ma úgy mondhatnánk, hogy politikailag rendszersemleges. Még akkor is, ha a „kérdés mélyének” nem csak az illyési, hanem ezernyi másfajta értelmezését is ismerjük. Ha máshonnan nem, hát a napi politikai handabandazá- sokból mindenképp. S félő, hogy nem lesz ez másként a jövőben sem. Hiszen ismét a na- gyotmondások időszaka közeleg. A háryjánosok és mün- chausenek hónapjai következnek. Jönnek a választási (elő)csatározások... S hogy mindez így van-e rendjén? Hogy törvényszerű-e? Talán igen, talán nem. Mert az természetes, hogy ki-ki életútja, politikai mentalitása és vérmérséklete alapján ítél. És van, ki személyes átélés, jogos-jogtalan sértődés és sértettség alapján beszél, van, ki csak jó, rossz tankönyvek alapján hirdeti az igét. Vannak, kiket (csak) személyes tapasztalat hitelesít, vannak, kiket a tudás és a felkészültség mozgósít... De az talán mégsem természetes, ha megalapozatlan ígéretek, demagóg jelszavak, üres propagandaszólamok helyettesítik a közéleti szereplő(k) mértéktartását, szakszerűségét és politikai bölcsességét, ha romantikus álmok igézete vonja ködfátyolba a valót azok szeme előtt, kiknek tisztábban kellene látnia az utca emberénél. Rájuk is gondolva merül fel a kérdés: vajon időszerű-e manapság az illyési interpretáció? Vajon szabad-e ilyen és ehhez hasonló veszélyekről szólni? Véleményünk szerint igen. Még akkor is, ha - hitünk és reményünk alapján - a költő-vázolta veszélyek csak elméleti-logikai játékként vetítik előre az elkerülendőnek reméltet: a hatalom elfajulását. Ám búvópatakként jelen vannak, a demokratikus terep bármikor robbanó aknáiként - az ilyen és hasonló társadalmi szituációkan, melyek előttünk állnak - le nem becsülhető útvesztőket jelenthetnek valamennyi demokratikus törekvés számára. Azok számára mindenképp, kik a törékeny demokrácia megerősödését és nem elvesztését, a polgárosodáshoz szükséges feltételek kiteljesedését és nem megszűnését várják az elkövetkezendő hónapok, évek történéseitől. Kik jövőjüket a polgárosodás, a civil társadalom - ma még csak nehézkesen formálódó - viszonyai között képzelik el. Kik az állampolgári lét lehetőségeivel, mint életük, környezetük folyamatait formáló eszközökkel élni is szeretnének. Gyakorolva például a döntéseket befolyásoló, netán döntéshozó jogaikat. Majd egyszer, a demokrácia ki- teljesedésekor a hétköznapokon, s legalább a választásokon, most, a formálódó demokrácia viszonyai közepette. Legalább ekkor a kérdés felvetésben is megfogalmazottak tükrét tartva az ellentétek-szabdalta, feszült- ségek-terhelte politikai szintér elé. Ahogyan ez történt a közelmúlt időközi választásain és történni fog 1994-ben is. Mert mégis csak ez az a politikai aktus, amely egyértelmű választ adhat az idézett költői delemmákra is. A már többször eltemetett, ám ugyancsak létező állampolgári felelősségérzet és a tényleges teljesítmények értékelésének igénye alapján. 1994 ezt világosan meg fogja mutatni. Önvizsgálatra késztetve mindannyiunkat: lovat és lovast egyaránt. Valójában ennek időszaka közeleg. S minderre most ugyancsak nagy szükségünk van. Ha helyzetünkkel szembesítjük a politikai szintér sokszó- lamuságát, s e kakofónia hamis hangjait, akkor mindenképp. Mert pártérdekek helyébe nemzetérdeknek, magyarkodás helyébe magyarságnak, gazdasági ldsérletek helyébe átgondolt gzdasági koncepciónak kellene már egyszer lépnie. S hát oldódhatna végre a társadalmi-politikai struktúra és döntési mechanizmus túlcentralizáltsága, enyhülhetne az állampolgári lét túlszabályozottsága, megindulhatna már a hatalom és a társadalom párbeszéde is. Senkinek sem válna kárára, aki a kilábalásnak, a válságkezelésnek, a modernizációnak őszinte hive. Kellenek hát nekünk e megmérettetések, mint egy falat kenyér. Meg úgy is, mint az egyetlen hiteles válaszok az idézett költői kérdésekre. Melyek megmutathatják a cimbéliek közti valódi viszonyt. Többek közt azt, hogyan viszonyul a ló a lovasához. Mert a viszony másik oldalát - tapasztalatainkból - már elég jól ismeijük. Szirtes Gábor Aló és lovasa
