Új Dunántúli Napló, 1993. november (4. évfolyam, 298-327. szám)
1993-11-11 / 308. szám
10 üj Dunántúli napló Társadalom 1993. november 11., csütörtök Sértő volt a hangnem Elsősorban a gúnyos, leereszkedő, kioktató hangnemet kifogásolta Bleyer Jenő, a Magyar Nyugdíjasok Egyesületei Országos Szövetségének elnöke abban a nyílt levélben, amelyet Szabó Iván pénzügyminiszternek írt. A pénzügyminiszter a közelmúltban küldött levelében a következőket írja: Ön nyílt levelében az állítja, hogy 1993. augusztus 30-án Ilkei Csaba képviselő úr parlamenti felszólalására - amelyben a nyugdíjasok elégedetlenségének adott hangot - gúnyosan, leereszkedő hangnemben válaszoltam. Nem ez volt a szándékom, sajnálom, ha ilyennek ítélték. Szándékom az volt, hogy érzékelhetővé és világosan érthetővé váljék a kormány szándéka a nyugdíjasok helyzetével kapcsolatban. Ez pedig csak tények alapján ítélhető meg. A nyugdíjemelés rendjét 1992. óta törvény szabályozza. A parlament által elfogadott törvény kimondja, a nyugdíj- emelés méretéke az adott évben várható nettó átlagkereset növekedéséhez igazodik, s az emelésre évente kétszer - márciusban és szeptemberben kerül sor. A Parlament előzetesen dönt a két emelés mértékéről is. Az is nyilvánvaló, hogy ilyen átmeneti periódusban, amelyben jelenleg élünk, a nettó átlagkereset növekedés várható mértéke nehezen becsülhető előre, ezért év közben korrekciós intézkedésre is szükség lehet. Ilyen volt az elmúlt évben is, s ezzel együttesen teljesült a nyugdíjemelés törvényi kötelezettsége, s ilyen lesz az idén is, amire felszólalásomban utaltam. A nyugdíjemelés jelenlegi rendje szakmailag valóban vitatható, hangsúlyozni kell azonban, hogy a jelenlegi szabályozás igenis „nyugdíjaspárti”, mivel csökkenő létszámú járulékfizető, aktív kereső létszám mellett garantál a növekvő létszámú nyugdíjas állampolgárnak az egyéni átlagkereset növekedésével azonos emelést, holott az említett arányok miatt a járulékalapot képező bruttó keresettömeg már korántsem emelkedik ilyen mértékben. Ezt semmiképpen nem szabad szem elől téveszteni. Az is tény, hogy nem csak a nyugdíjasok vannak nehéz helyzetben, hanem például a munkanélküliek, az alacsony jövedelmű családok. Szintén tény, hogy nem olyan nyugdíjemelési rendszer van életben, amely a mindenkori december 31-én érvényes nyugdíjakat emeli január 1-től, - tehát a következő évre áthúzódó hatás nélkül - egy meghatározott százalékkal, ami természetesen könnyen áttekinthető lenne, hanem olyan, amely az előző évi nyugdíjátlaghoz képest növeli a folyó évi nyugdíjátlagot két lépcsőben, plusz esetenkénti további korrekcióval is. Szándékom e válasszal az volt, hogy érzékeltessem: a kormány minden nehézség ellenére törekszik a törvényi kötelezettségek betartására, egyéb követelések teljesítésére - együttérzésem ellenére is - rövid távon sajnos egyáltalán nincs lehetőség, csak megalapozatlan ígéretet tehetnék. A megörökített hang szerelmese Klubtalálkozó Villányban A siklósi nyugdíjasok klubjának tagjai látogattak a hét végén Villányba. A busszal érkező csoportot a faluházban fogadták a helybeliek. A fehér te- rítős asztalokon már várta őket a villányi klubtagok saját termésű vörösbora meg a házilag készített, sokféle sós és édes sütemény. Nagy Pétemé, a faluház igazgatója köszöntötte a vendégeket, majd egy félórás felolvasás következett e sorok írójának szatirikus írásaiból. Ezután dr. Magyamé Hajdú Valéria mutatta be vendéglátóiknak a siklósi klubot. Mint mondta, az 1984-ben tizennégy fővel alakult klubnak ma csaknem száz tagja van. Minden héten, szerdán találkoznak. A klubnapjaikon kívül évente legalább kétszer színházba mennek, illetve kirándulnak. A hazai tájak, városok mellett jártak Nagyszalontán és Bécsben. Kamara kórusok és egy versmondó klubtársuk az Idősek Ki Mit Tud? vetélkedőjének megyei versenyét megnyerve bejutott az országos döntőbe, amelyre november végén kerül sor Budapesten. A kamarakórus - az elmondottak bizonyításaként - rögtönzött bemutatót tartott népdalokból, rigmusokból. A program Bojtor Lászlónak/ a Nyugdíjasok Baranya Megyei Kamarája elnökének tájékoztatójával folytatódott, aki a kamara érdekvédelmi tevékenységét ismertette. Ezt követően kedves megemlékezésre került sor. A villányi asszonykórust köszöntötték, ugyanis a kórus húsz évvel ezelőtt alakult. Több tagjuk betegsége miatt ők ugyan nem tartottak bemutatót - megígérték, hogy pótolják! -de a jelenlévők így is nótázásba, táncba kezdtek. A vidám óráknak a siklósiak haza indulása vetett véget. A házigazdákkal maradva Nagy Pétemé, a faluház vezetője és Rittinger János szervező titkár elmondta, hogy Villányban hosszú ideig szünetelt a nyugdíjasok klubja. Az utóbbi időben azonban ismét rendszeresen össze tudnak jönni a faluházban. November 21-én például nyugdíjas batyubált rendeznek. Köves L. Imre- Szeretem a munkámat, a naponta jelentkező, megújulást kívánó feladatokkal együtt. Most, nyugdíjasként, mégis könnyebb: magam választom meg, ami a jelenlegi - koromhoz illő - állapotomnak megfelel. Nyugodtan beülhetek akár egész napra is a levéltárba kutatni, több időt fordíthatok a feldolgozásra... És az eredményt mindany- nyian, a Pécsi Rádió hallgatói, élvezhetjük vasárnap délelőttönként, amikor félórára dr. Nádor Tamásé, az egykori zenei szerkesztőé a mikrofon, és a hajdani pécsi zenei, no meg a színházi élet emlékeiről beszél ő maga, vagy beszélgetnek vele riportalanyai, s csendülnek fel méltatlanul elfeledett, vagy örökzöld dallamok, legtöbbször régi pécsi előadók tolmácsolásában. E félórákban mindig érezni, milyen nagy kedvvel osztja meg velünk örömeit a riporter, aki... ... Aki ma is ugyanolyan ifjonti hévvel beszél az emberi hang megörökítésének a csodájáról e máig tartó és elevenen élő szent élményről, ami a ma embere számára elveszítette azt a varázst, ami őt rabul ejtette, hiszen a hang ideig-óráig történő „megörökítésére” számtalan eszközünk van -, mint amikor ifjú emberként azt felfedezte, s mint a ciszterci gimnázium növendéke először rögzített hangot a maga-szerkesztette hangfelvevő alkalmatossággal a kórháztól kunyerált és köralakúra szabott röntgenfilmre. És utána de sok mindent örökített meg e lemezeken - színházból külön postai vonalon a gimibeli stúdióba vitt élő zenei hangverseny közvetítést is - amelyeket ma is, biztonságosan átjátszva magnószalagra hallhatunk a vasárnapi félórákban. Igen, Nádor Tamás nevéhez fűződik az első pécsi rádióstúdió megteremtése a Széchenyi téri gimnáziumban, amelytől csaknem egyenes út vezetett az igazi rádióhoz, ami az életút meghatározója lett.- Viszont „dr” vagy... Milyen doktor?- Természetesen jogi, hiszen a családban hagyomány volt a jogi végzettség megszerzése. Én magam 1948-ban doktoráltam, de csak pár évig jogász- kodtam, miközben már küldözgettem Pestre opera ismertetéseimet és más zenei anyagaimat. 1953 őszén - tehát éppen 40 esztendeje - kerültem az akkor még alig párhónapos pécsi rádióhoz, életem egyetlen igazi munkahelyére. Egyébként még a „dr”-ról: ezzel különböztetem meg magamat a másik N. T-tól, az RTV újság főszerkesztőjétől.- Zene - ez az egyetlen szó, amivel egész életemet jellemezhetem. Egyik legrégebbi emlékem, hogy detektoros fül- hallgatós rádión a reggeli tornát, illetve az azt kísérő szép zongorajátékot hallgatom... szerencsésnek érzem magamat, hogy nálam a zenével való találkozás egybeesett a rádiózás elteijedésével... Egész életemre kihatott, amikor Nyolczas Ipoly tanár úr behozta az egyik énekórára az akkor modemnek számító lemezjátszóját - és nem gramofonkészülékét! -, s lejátszotta Palló Imre tolmácsolásában a Háry János Toborzóját, majd a IX. szimfónia Örömódáját. Ez utóbbi került egyébként Telefunken-lemezen elsőként a gyűjteményembe, amikor megkaptam életem első gramofonját. Számomra azóta is ezek a sercegő 78-as fordulattá lemezek jelentik mindazt a csodát, amit a rádióműsoraimban ma is igyekszem visszaidézni. Hogy közben feltalálták a magnetofont, a mikrobarázdás lemezt, meg a CD-t?... Örvendetes technikai eredmények ezek, de számomra a megörökített hang csodáján nem változtatnak.- Egy másik, számomra szintén döntő jelentőségű zenei élményemet is el kell mondanom, Nehezen tudnám már eldönteni, hogy az egyik első hangversenyen, amin a színházban jelen voltam 1941. január 27-én, mi volt rám nagyobb hatással: látni és hallani filharmóniai zenekart Ferencsik Jánossal (akivel évekkel később e hangverseny emlékét felidézhettem, amikor riportot készítettem vele), vagy lélegzetvisszafojtva figyelni a jobb egyes páholyban ülő fül- hallgatós rádiósok munkáját, a mikrofon fölé hajolva halkan konferáló Natter Gittát, mert a hangversenyt Budapest I. élőben közvetítette. 1941 novemberében Radó Árpád, a rádió legendásan zengő orgánumú bemondója vitt be először a Sándor utcai stúdió titokzatos világába, ahol megismerkedhettem a viaszlemezvágók és az akkor forradalmian újnak számító Philips-Miller hangrögzítő berendezés működésével. Amikor kissé bódultán kiléptem a rádió épületéből, már tudtam, hogy otthon a gimnáziumban, diáktársaimmal L kicsiben - mi is megcsinálunk egy stúdiót, s megkíséreljük a csodát: a lemezek barázdáiba zárni az addig elröppenő emberi, zenei hangot. És ez, mint az előzőkből már tudjuk, meg is történt, s Nádor Tamás évtizedei azzal teltek, hogy előbb diákos kedvtelésből, majd élethivatásként hallgatta s örökítette meg a zenét, tette közkinccsé a zenéhez kötődő érdekes és fontos emberek hangját. Ez a hanganyag ma már nemcsak az ő, de az egész magyar rádiózás féltett kincse. Munkássága persze nemcsak abból áll, hogy hetenként félórára odaül a stúdióban a mikrofon elé, s beszél nekünk zenéről, színházról, vagy ír is ugyanerről az Új Dunántúli Naplóban (az írás is nagyon közel áll hozzá, hiszen számos zenei tárgyú könyve jelent már meg), hanem:- A régi Pécs zenei életének a dokumentumait kutatom fáradhatatlanul, ez tölti ki nyugdíjas napjaimat, és ánnak a hite, reménye, hogy ezek a dokumentumok könyvalakban is napvilágot láthatnak. Hársfai István Az őszi Balaton vonzásában Október 21-én, a Nevelők Háza Egyesület közösségei számára „Émlékhelyek, múzeumok és más érdekességek a Balaton északi partján” címmel kirándulást szervezett. Ezzel is bizonyította, más programjai mellett, hogy a nyugdíjas pedagógusok kulturális igényeit, lehetőségeihez képest ma is igyekszik kielégíteni. A kiránduláshoz anyagi támogatást a Szerencsejáték Alaphoz benyújtott pályázatin nyeremény teremtett. A program igen változatos, gondosan előkészített volt. Sajnos, az időjárás nem kényeztetett el bennünket, nyárias ragyogás helyett őszi ködök sejtelmes borongásában, időnként szemetelő eső „társaságában” róttuk a kilométereket. A tó és a környező hegyek csodálatos látványát ködfüggöny takarta, így főleg a „fedél alatti” látnivalókat kerestük fel. A Pécs-Szigetvár-Nagyba- jom-Marcali útvonalon a színes erdők, fasorok között haladva első állomásunk a Balaton- szentgyörgyhöz közeli Gulyacsárda volt. A pécsi tervezők különleges alkotása külsejében, nagy műgonddal megtervezett belső kiképzésében valóban méltó a nevéhez. Keszthelyre érve a Kastélyr. úzeum újra és újra megcsodált épületegyüttesében, pompás berendezésében, könyvtárában gyönyörködhettünk, a Feste- tics-család emlékét idézve. Külön ajándék volt - időszakos kiállításként - az oszmán-török szőnyegszövés remekeinek megtekintése, az Iparművészeti Múzeum gyűjteményéből. A kastélypark még zöldellő, virágdíszes látványával búcsúztunk és érkeztünk egy merőben más jellegű látnivalóhoz Bala- tonedericsre, dr. Nagy Endre híres Afrika-múzeumának meglátogatására. A kitűnő badacsonyi ebéd után az Egry József emlékmúzeumot kerestük fel, ahol útitársunkként Soltra Elemér, mint ismert alkotóművész és pedagógus, igazi élményt nyújtva kalauzolt bennünket a „balatoni remete” művei között. Majd Tihany következett. Az apátsági templom nagy értékeit a restaurálással együttjáró állványzatok sem tudták egészen eltakarni, az altemplom történelmi hangulatát megzavarni. A korai sötétedésben szinte észrevétlenül keltünk át a komppal, váltunk el a gyengén fodrozódó víztükörtől, az őszi Balatontól. Tibor Istvánná ny. középiskolai tanár Őszidőben Fotó: Tóth László Inflálódunk Fogadni mernék (s ezt most már könnyű szerrel meg is tehetném, hiszen megnyíltak a le- goktondibb fogadásokra is kész irodák országszerte), hogy a kedves Olvasó e cím olvastán közgazdasági okfejtésre, monetáris gondokat boncolgató gondolatsorra vár és számít. Nem vagyok közgazda, így nem vállaikozhatom minderre. Ámbár volna okom, állampolgárként még jogom is, hogy gazdasági helyzetünkről a be nem avatottak szemszögéből, amolyan hályogkovácsként mondjak véleményt. Én azonban másfajta inflációról beszélnék inkább. A gondolatok, érzelmek és a szavak furcsa és egyre követhetetlenebb inflációjáról. Mindjárt az elején gondot okoz, inflációnak, azaz elértéktelenedésnek, netán devalválódásnak, azaz ugyanannak nevez- zem-e a vizsgálandó tényeket. Kezdjük a könnyebb végén. A szavakkal! Szíveskedjenek megfigyelni milyen könnyedén szórjuk szét jelzőinket, s hogy érzéseink, tudatunk és gondolataink kifejezésére milyen elkoptatott szlengeket használunk. Amelyek rendszerint a szuperlatívuszok világából valóak. Mi „szörnyen” jó érezzük magunkat,,.rettenetesen” jót mulatunk, .iszonyúan” jókat röhögünk, holott mindegyikjelzőnk negatív értékű. Nincsenek jó áruk, csak legjobbak, nincs szép, csak legszebb és semmi sincs alapfokon. Minden felsőfokú. Mert ami alapfokon volna ajánlható, értéke ilyen minőségben is kifejezhető, az már gyanús. Még megbocsátható lenne, ha csupán a felsőfokok uralnák a mezőnyt. De az összemosás (új fogalom nem csekély politikai töltettel!), a mis-másolás, az alig-érthetőség, a szavakkal való takarózás, burkolózás új divatja is virágzik. Mondok egy példát. Az 1993-as évre szóló, nyilvánosságra hozott kormányprognózis például ezt írja: A jövedelemtulajdonosok helyzete jelentősen differenciálódik.” En értem, Te érted, Ő érti. Akkor minek ilyen finom csomagolásban a tudomásunkra hozni, hogy egyre gazdagabb lesz a gazdag, s hogy egyre többen vallhatják magukat (ha merik) szegénynek. Es mi az igazság? Egyszerűen csak az, amit az illetékes szakember, aki egyszersmind bölcsnek is tekintendő, a médiumok útján tudomásunkra hoz. Hogy a bölcs időnként önmagával is ellentétbe, ellentmondásba kerül? Ez a rohanó világban csak annak tűnik fel, akinek más dolga sincs, mint hogy figyeljen azokra, akik neki irányt mutatnak és jövőt reméltetnek. De megromlott a látásunk is. Tavalyelőtt még (vagy már?) láttuk az alagút végét. Tudják, annak az alagútnak, amely kivezet bennünket a sötétségből. Ma valahogy szem elől veszett az a cseppnyi világosság is, amelyet fata morganaként, csalfa délibábként az alagút végének hittünk, láttunk és hirdettek. Most aztán már végképp nem tudjuk, egyáltalán alagút-e ez, amelyben bandukolunk, vagy egyszerűen csak ellepett bennünket a sötétség. Devalválódnak érzéseink is. Patetikus volna most egymás iránti megbecsülésről, papolni. Nincs mozgalom, amely e nemes vágyakat ne írná lobogójára. És nem is volt sohasem. Gondolom a jövőben sem reménykedhetünk egyben sem, amely ne ezt tűzné legfőbb célként és meg nem támadható érvként tevényesége középpontjába. Aztán valahogy menetközben inflálódnak a dolgok, értékét vesztik a célok, mert váratlan, előre nem látott, csak a másik fél számlájára írandó és írható, idejében fel nem ismert akadályok gátolják előrejutásunkat. Már szűk körre korlátozódik érdeklődésünk, nem egyszer már magunkban sem találjuk az eredeti értékeket, mert gazdaságunkkal együtt rohamosan inflálódnak emberi kapcsolataink, szeretetünk, érdeklődésünk, egyáltalán mindaz, amitől oly büszkén homo sapiensnek hisszük és hirdetjük magunkat. Tanácsot adni mindezek elkerülésére szinte lehetetlen. Tán csak a korlátlan és a történelemben fel nem lelhető őszinteség segítene. Amelyről egyébként mindig elhitetik velünk, hogy jelen van a mindennapjainkban. No és a tolerancia. Amely képessé tenne bennünket arra, hogy elviseljük a másikat, egymást. Belső inflációnkat nem regisztrálja a Magyar Nemzeti Bank. Mi magunk vagyunk tanúi, művelői, szenvedői és elvi- selői. Miközben rendíthetetlenül hisszük, hogy hatunk a világra, s hogy akaratunk, elszántságunk felül tud kerekedni minden értékromláson. A belsőn csakúgy, mint a külsőn. Bokrétás András i i á
