Új Dunántúli Napló, 1993. október (4. évfolyam, 268-297. szám)
1993-10-02 / 269. szám
10 oj Dunántúli napló 1993. október 2., szombat Irój egy zet Az idegen Z ilah csendes kisváros volt mindig. S úgy bebújt a hegyei közé, úgy odatapadt a meredek hátú Meszes lábához, hogy távolról szinte nem is látszott. Még a vonatok sem látogatták meg, épp csak megközelítették és messziről füty- tyentgettek oda neki. Huszonegy éves voltam 1946-ban, amikor száműzettem innen, s az öregkor küszöbére értem, mire idejöttem újra, 1984 tavaszán. Érettségink negyvenedik évforduolóját készültünk megülni. Cigányiban buszra kellett átülnöm, de az olyan zsúfolt volt és büdös, útitársaim olyan hangosak és agresszívak, hogy amint lehetett, inkább leszálltam. Annak idején gyakran megtettem ezt az utat gyalog is, vígan és egy fittyre, hát nagy hetykén vágtam neki ezúttal is. Nagyon hosszú út lett, és egyre nehezebb. Nem a lábaim miatt. Nem úgy van már, mint volt régen nem az a nap süt az égen. Nem az a nap, nem az a hold, nem az a szeretőm, ki volt... És nem az a város. B etontenger közepén leltem magam, szellemgyilkos falanszterben, uniformizált világban, szürke üzemek, szürke silóházak, szürke sztrádák, álmodem épületkolosszusok között. Hadd ne részletezzem, hadd ne minősítsem. Azt sem, hogy annak a kisvárosnak korábban mintegy tízezernyi lakosa volt, közte több mint kilencezer magyar nemzetiségű. A mostani létszám meghaladja az ötvenezret. Megvannak benne a magyarok is: jó ki- lencezemyien... Nem az a nap, nem az a hold. Nem az a város. De nem az az alma mater sem. Nem az, amelyik minket is táplált és kibo- csájtott. (Megadván hozzá szomorú dicsőségül az utolsó raj ti- tulását, mert a mi matúránk 1944 pünködje után esett meg, s az év őszére Szilágyságot is megszállták a szovjet csapatok, s nyomában visszaállt a román hatalom.) Első utam idevezetett, volt kollégiumunk kapuján be is léptem, de megérkezni mégsem tudtam. Három hölgy hamarosan csendesen, finoman kitessékelt: Elképzelhető, hogy önöknek lesz egy ilyen találkozójuk, de mi itt nem tudunk róla, ég önnel, uram.. ! Közben egy tekintélyesebb férfiú is előjött, s belehallgatván a kurta és egyoldalú beszélgetésbe, így sűrítette egyetlen szóba a rólam való vélekedését: Strain. . ! Sziszegett, süvített ez a szó, s úgy csapott belém, mint a mérgezett nyílvessző. Sokkal több volt benne, mint amit jelent, vagyis hogy idegen. Ágrólsza- kadt, jöttment, birtokon kívüli, hontalan, hazátlan, otthontalan, földönfutó, sehonnai, senkiházi, bitang, alsóbbrendű... - ez mind-mind kiérezhető, kiérthető volt belőle. Idegen? Nem vendég? Nem látogató? Nem jóbarát.. ? M ost kezdjem el itt mondani, hogy nekem mindig is lelki hazám maradt ez a város, ez az iskola? Hogy valójában itt nevelődtem azzá, olyanná, amivé váltam aztán. Hogy máig élek abból, amit itt tanultam volt meg, és hogy mint alapra, erre tudtam építkezni minden továbbit? 1946 tavaszán ezen a tájon (Hadadnádasdon) írtam le egy népdalt, amelynek két sora így szól: „elvállalok minden falut hazámnak, minden öregasz- szonyt édesanyámnak..A magam iránymutatója lett ez is mindmáig. Mondjam-e? És itt vált saját hitvallásommá nekem is, amit Bartóktól mindenkinek meg kellene végre már tanulnia s értenie: „ .. .a népek testvérré-válá- sának eszméje, a testvérré-vál- lásé minden háborúság és minden viszály ellenére.” Mert nincsen más emberi út. Mondjam-e? És mondjam-e Adyt, aki egykor ugyanennek az iskolának volt a diákja, s aki számomra is meghatározó szellemi örökséget jelent ifjúságom idejétől fogva mindenkor? (Neve, szobra megtalálható itt is az épület előtt. Dísz volna? képmutatás? Porhintés.. ?) Hallgattam: nincs ideje még a szónak. A mi találkozónk csak meglett aztán, s másnap, vasárnap délelőtt zengett a zsoltár a zilahi templomban, a híres „kisebbségi” zsoltár: Te- benned bíztunk. .. Ott énekeltük mi is ez- rednyi magunkkal. - Én meg közben nem tudtam nem gondolni arra, hogy ennek a templomnak alapjait 1246-ban rakták le, s emelték rá az első falait. Pár évvel a tatárjárás után. Ezért is lett olyanszerű, mint valamiféle menedék, mint valamiféle vár. A zilahi közjáték mellé hamarosan újabbak sorakoztak, idegenné válásom folyamata idehaza is egyre többfelé zajlott, s az esetek annál sűrűbbek lettek, minél inkább öregedtem közben. Szülőházamat kerestem föl egyszer. Közületi tulajdon lett ugyan már jó ideje, de nekem akkor is az egyetlen, mással/öl nem cserélhető szülői ház. Álltam ott az udvar közepén, próbáltam magam elé vetíteni az egykori képet. Hátam mögül hangokat hallottam: Ki az a pasas? Honnan tudjam? Idegen. Majd küldték a rendészt, hogy zavarjon el. Aki el is űzött szigorúan, hiába mondtam, magyaráztam, hogy itt születtem s éltem valamikor. S hogy évtizedeken keresztül a biztonságot jelentette nekem ez a ház a távolban is, hisz bárhol bármi történne velem, ide mindig visszatérhetek. Ez sincs többé. M eglátogattam volt munkahelyeim egyi- két-másikát. Annak idején jól ismertek mindenütt. Most inkább a döbbenet pillanatai szakadtak rám. De hogy ne magamról szóljak, hadd idézzem erre egykori tanítómesteremet, Szegvári Gyulát, a bri- gadérost, akinek keze alatt én is kijártam a melósegyetemet, a hórukkfakultáson. „ .. .el vagyok készülve arra is, hogy ha én, mit tudom mikor, de egynéhány év múlva elmegyek majd valahová, és mondom, én vagyok a Szegvári, azt fogják kérdezni, hát ki az a Szegvári. Hát én csináltam meg itt annak idején az exportcsomagolást. Na jól van, tata, mit akar? ...” Miért kell ennek így lennie? - kérdeztük akkor. Egyikőnk se tudta a választ. Meg kell békülni a világgal, ki kell békülni a sorssal, mondják a nálam öregebbek, a nálam bölc sebbek. Megbékülni igen, de kibékülni nem. Mert vallom, hogy az emberi lét, az élet maga igenis megjob- bítjjató. s ha megjobbítható, akkor meg is kell jobbítani. Hogy ne legyen senki sem idegen se a saját hazájában, se bármely pontján ennek a földnek. Se fiatal korában, se megöregedve. Ám ennek a megjobbításnak- van egy sajátos titka: nem másokkal kell kezdeni. Nem a másikkal, nem a szomszéddal, nem az úgymond idegennel. Különben sose fog sikerülni. László-Bencsik Sándor Drámatörténet pécsi gesztenyelombok alól Nagy Imre: Nemzet és egyéniség A Janus Pannonius Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karán folyó tudományos kutatás növekvő súlyát jelzi, hogy egyre-másra hagyják el a kiadók nyomdáit a kar tudós tanárainak munkái. Ezek sorába tartozik Nagy Imre irodalomtörténész Nemzet és egyéniség című drámatörténeti monográfiája, amely a Magyar Tudományos Akadémia által szerkesztett és komoly szakmai rangnak örvendő Irodalomtörténeti Füzetek sorozatban látott napvilágot. A monográfia írója Pécs szellemi életének jeles képviselője, számos irodalomtörténeti tanulmány és filmkritikái írás szerzője, az Új Dunántúli Napló filmkritikáinak írója akinek (talán több is, mint) hivatása az olvasás, az irodalom. Ahogy a mű alcíme (Drámairodalmunk az 1810-es években: a hazafiság drámái) is jelzi, a szerző a magyar irodalom történetének azzal az évtizedével foglalkozik, amelynek - a dráma műnemét tekintve - a Bánk bán a csúcsteljesítménye. A szerző kutatómunkája során kilencven, mára java részben már feledésbe merült műalkotás vizsgálatát végezte el és ez a nagyon nagy szám önmagában is jelzi az 1810-es évek drámatermésének gazdagságát. Nagy Imre meggyőzően igazolja, hogy az évtized vezető műneme a dráma, a Bánk bán pedig nem előzmények és környezet nélküli fenségesen magányos hegyorom, hanem sorjázó ki- sebb-nagyobb csúcsok szintéziseként, koronájaként születik. A könyv eszmei rendezőelve a nemzet és az egyéniség, tehát az a két kategória, amely leginkább foglalkoztatja az 1810-es évek gondolkodó értelmiségének tudatát. A monográfia első fejezete (Tudatválság és dráma az 1810-es években) nagyon széles tárgyi tudásról árulkodó történelmi eszmetörténeti bevezető, amely leírja azt a szellemi és szociológiai közeget, amelyben a korszak drámái megszületnek. A század elején fellépő értelmiség változóban lévő nemzet- és egyéniségfogalmat örököl a felvilágosodástól. Az 1790-es évektől felbomlik a királyi hatalom és a rendek közötti kompromisszum, a köz- pontosításra törekvő királyi hatalommal szemben erősödik a polgárosodással összefüggő nemzeti ellenállás. Az ország területi integritásához és a kiváltságokhoz kötődő nemzetfogalmat etnikai-nyelvi jellegű nemzettudat váltja fel. Az uralkodó iránti hűséggel szemben egyre inkább a haza iránti kötelesség szerez prioritást. A nemesi értelmiség mellett megjelenik a rendiségen kívüli hono- ratior értelmiség, amely kívül- rekedtsége, magára' hagyatottsága folytán a nemzet mellett mind erőteljesebben veti fel az egyéniség, a személyiség problémáit. Nagy Imre a dráma műnemének virágzását e válságos tudattörténeti helyzet kialakulásával magyarázza. A könyv további fejezetei eszme- és irodalomtörténeti, valamint drámaelméleti megközelítést szerencsésen ötvöző műértelmezéseket tartalmaznak. A mély elméleti vértezettség birtokában Nagy Imre biztos érzékkel tesz különbséget értékes és kevésbé értékes műalkotás között. A hazafiaságot abszolútumnak felfogó drámák közül kiemelkedőnek tekintjük a szerző Kisfaludy Sándor Hunyadi János című darabjáról adott értelmezését. A korban a világi tartalom még gyakran az egyházi műfajok gazdag eszköztárából merít kifejezési formát. Nagy Imre elemzői bravúrja annak megfigyelése, hogy az idősebb Kisfaludy testvér Hunyadi-drámájának formateremtő elve a mise liturgiája, de ugyanilyen éles szemmel veszi észre, hogy Bolyai Farkasnak az Erdélyben erős hagyományokkal rendelkező passiójáték adja a mintát Kemény Simonról szóló drámája megformáláskor. A szerző a liberális hazafiság megnyilvánulását Kisfaludy Károly drámáiban követi nyomon, kimutatva, hogy a honora- tior sorshoz közeledő író műveiben új témák - az individuum, a közjó és az egyéni boldogság kérdései - szólalnak meg. Külön fejezet (A lázadó hős morálja) szól a drámák azon csoportjáról, amelynek középponti problémája a nemzetnek mint abszolút értéknek a királyi hatalom fölé emelkedése és a hazafiságot gondolatai és tettei középpontjába emelő hős hatalommal való konfliktusa. Kisfaludy Sándor Bánk-drámáját és öccse Zách Klára című darabját említhetjük kiragadott példaként, az elsőt a Bánk-téma felfedezéséért, az utóbbit pedig azért, mert a királygyilkosság témáját olyan szituációtípusban rögzíti, amely szintén Katona József remekműve felé mutatja az utat. A monográfia utolsó fejezete az egyéniség konfliktusait középpontba állító drámákkal foglalkozik. A szerző olyan kategóriák ütközését vizsgálja, mint egyéni szabadság és sorsszerűség, kötelesség és boldogság, nemzet és individuum, hatalom és személyes sors, személyiség és küldetés. Bolyai Farkas könyvben idézett szavai talán a művek egészének világát jellemzik: „ez a föld tsak út, nem a Haza”. Azaz a hősök egy harmonikus világ, a „Haza” után vágyakoznak, miközben földi útjuk diszharmonikus és meg van fosztva a „hazatalálás” reményétől. A szép elemzések sorából is kiemelkedik Kisfaludy Károly két művének, a Stibor vajdának és az Irénének, valamint Katona József Jeruzsálem pusztulása című drámájának interpretálása, mintha a szerző fokozott odafigyelése is hangsúlyozná, hogy a korszak legjobb drámai alkotásai közé sorolja őket. Nagy Imre nemes veretű, gazdag problematikájú művet alkotott kedves gesztenyefáinak lombjai alatt. Szóljon bármiről, soraiból kitetszik egy vezérlő gondolat: a drámai műnem az 1810-es években fejlődik és töri az utat a Bánk bán megjelenéséhez. A logikus gondolatmenet érvényesülését segíti a szerző pontos, világos nyelvhasználata, minek következtében a mű sokrétűsége a szélesebb olvasóréteg számára is megragadható. A téma folytatást kíván: értelmezésre várnak a korszak vígjátékai és betetőzésként a szintézis: a Bánk bán. Az ódon fák lombjainak suttogása adjon a szerzőnek ihletet és erőt mindennek véghezviteléhez! A lombok is addig susognak, míg megérnek a gesztenyék. Hetesi István Makay Ida Csonkig ég (Csorba Győzőnek) Ott örök nyár. Egyenlítői nyár van. Sóként szikrázó sivatag. Már egyedül a szél. Már egyedül a Nap. Emléktelen idő magánya. Láthatatlan madárraj messze fönt. A horizonton ős templom lobog. Üres szentélyén csonkig ég a csönd. Kovács József Vándorlások itt él hangya óceánok ott él mászik csapkodnak mint a fűéi rajta rajta \ k k 4 Horvátok Fotók Dragovácz Márk Ecce homo c. sorozatából
