Új Dunántúli Napló, 1993. október (4. évfolyam, 268-297. szám)

1993-10-02 / 269. szám

1993. október 2., szombat üj Dunántúli napló 11 Ország Lili mesefogyása Ha kutatok emlékeimben, vékony vonalakkal gyöngyöző színes grafikák jutnak eszembe. Majd színek, a kő­tömbök, a díszekkel hímes néma kövek is zuhogni, áradni, aranyiam kezdenek. S akkor ott találom magam a történelem barnán csikorgó vas-idejében, a történelem varangybama bronz-idejében, a történelem csillagok titkát nyitogató kék-idejében, a tékozló ragyo­gásába belesápadó arany-ide­jében. Ott találom magam Or­szág Lili törékenysége, bája, fátyolként hulló, majd zuhanó formái, egymást dadogva is­métlő jelei előtt. A falai előtt, ahogyan azt a képeihez szere­tettel közeledők azonnal fölfe­dezték. Azok előtt a falak előtt, ahol históriánk lapjai megpörkö- lődve, pernyévé kunkorodva lebegnek ég s föld között - ahol bekövetkezik a mesefo­gyás. Megannyi zuhanás köz­ben megdermedő, gravitációt hazudtoló kiáltás, holt betű, vakolatként fölhámló, sebzett emlékezet. Kislány a fal előtt - kép 1955-ből'. Az első stáció. Aki ebben csak valami visszamenőleges holocaust-drámát lát, nem véve észre a sokfelé csapó, alkotó érzékenységet, az eredendő magány, a szorongásos, mik- romániás lázak köznapian em­beri, közép-európai létünkre szabott atmoszféráját - az Or­szág Lili művészetét azonmód elpolitizálja. El is politizálták, miként az abban a nagyon szép, Gellér B. István képző­művész által tervezett kataló­gusban is olvasható, amit pé­csi, Művészetek Házában ren­dezett tárlatához készítettek. A székesfehérvári kiállításaival a faltörésben iskolát teremtő, megannyi tiltott-tűrt értékün­kért hadakozó Kovács Péter írja le az 1967-es első bemutatko­zás körülményeit, amely az Exodust „Vonulásra”, a Pa­naszfalat „írás a falon-”ra ke­reszteli, és így tovább. De a képek voltak a rendü­letlen „túlélők” már akkor is. Egy evilági, Bálint Endre apo­kaliptikus bűbájából is sokat elleső „direkt” szürrealizmus, szinte mint természetadta vi­láglátás, mint saját nyelv; amely fokozatosan jellegzetes, absztrakt, antikvitást megidéző ikonográfiává nemesedik. Most Pécsett is nyomon követ­hetjük, hogy a szürreális vízió­kat termő fájdalom mélyén ho­gyan bukkan fel a történelem egésze, hogyan a csak romjai­ban megidézhető tökéletesség, amelynek titkait, toposzait, misztériumát „természeadta” módon főként az ókor mitikus világa testesíti meg. Most a Vasilescu-család fél­tett hagyatékaként láthatjuk vi­szont az 1926-ban Ungváron született, de már tizenöt éve el­hunyt művész munkáit a kata­lógust is szerkesztő Várkonyi György nek a Janus Pannonius Múzeum művészettörténészé­nek rendezésében. Eleddig csak egy-két na­gyobb város - Hamburg, Tel-Aviv, Róma, Torino - lát­hatta e sötéten ragyogó életmű töredékeit határainkon túl, amelyek egy aprócska buda­pesti szobában születtek. B. R. Vendégeink: sztár-színházak Lesz itt minden, ami csak szem, száj ingre. Legalább is a színházbarátok számára. Kezdi mindjárt az angol Shakespeare színház, folytatja a düsseldorfi német társulat, de jön Stock­holmból a híres Dramatisken, Ingmar Bergman rendezésével. (O maga, mint hírlik, nem jön el, mert sehová sem utazik a tár­sulattal.) Itt lesz viszont a milá­nói Piccolo Teatro híres-neves vezetője; Giorgio Strehler és csapata, természetesen egy Ggldoni előadással. A prog­ramban szerepel a londoni Nemzeti Színház, egy jeles bu­karesti, pétervári, egy spanyok együttes is, Párizsból pedig az Odeon látogat hozzánk, akik majd Ibsent adnak elő, fősze­repben a filmekből jól ismert Michel Piccolival. Szóval igazi színházi cseme­géket szolgálnak fel Budapesten október végén, november elején az Európai Színházak Uniójá­nak jóvoltából. Ezt a szerveze­tet 1989-ben hozta létre hét együttes Párizsban, közöttük a budapesti Katona József Szín­ház társulata. Azóta tizenkettőre nőtt a szervezetben résztvevő együttesek száma és sokféle programmal támogatják egy­mást és a színházbarát közönsé­get. Emellett, először Düssel­dorfban, majd most másodjára Budapesten, fesztivált is ren­deznek. Most már csak azt kérdezheti az olvasó, különösen ha vidé­ken lakik; mi közöm hozzá, s ha még színházbarát is az illető, hozzáteheti; úgysem kaphatok rá jegyet. Jegyhez valóban ne­héz lesz hozzájutni - már szep­temberben elkezdik árusítani - de azt hiszem az ilyen fesztivál mindenképpen következmé­nyekkel jár. Az egy kicsivel idősebbeket szeretném erre emlékeztetni egy jelentéktelen példával. Hosszú bezárkózottság után, valami­kora hatvanas évek elején láto­gatott el hozzánk jelentősebb nyugati társulat, a Peter Brook vezette Shakespeare színház. A lear király mellet a Szentivánéji álmot adták elő, igen nagy si­kerrel. A szereplők, mindenek­előtt a Learben, főleg bőrruhák- banjártak-keltek a színpadon. A következő egy évben azután nem volt olyan színház széles e hazában, amelyikben legalább egyszer ne bőrruhákba öltöztet­ték volna a szereplőket. Ha más nem, ez a bőr­ruha-divat mutatta, hogy a szakma figyelt arra, mit hozott hozzánk, a már akkor világhíres angol rendező. Arról már csak legendák keringtek, hogy az egyik előadás után lehordta a színészeit, mert három perccel tovább tartott az előadás, mint azt a próbák során kigyakorol­ták. Azt a jól megválasztott rit­must pedig három perccel sem volt szabad túllépni. Az ilyen dolgokat persze nehezebb utá­nozni, mint a jelmezeket. A külföldi együttesek - ha jók - mindig nyomot hagynak a színház világ hazai arculatán. Ilyenkor természetesen külön­féle hatáselemekkel találkoz­hatnak a magyar művészek. (Mostanában ugyan már nem kell feltétlenül ehhez vendégjá­tékra várni, hiszen egy-egy hí­resebb előadást Londonba vagy Rómában is megnézhetnek ren­dezőink, színészeink. (Azután, ha jól válogatnak a világ - első sorban Európa - kínálatából, akkor az csak gazdagíthatja a mára kicsit hullámvölgybe ke­rült színházművészetünket. Mert válogatni a hatáskeltő eszközökből nemcsak illik, ha­nem kötelező. A színház ugyanis sok tekintetben más, mint a film, bizonyos értelem­ben nem annyira nemzetközi. S nemcsak azok miatt, akik ott ágálnak „élőben” a pódiumon, tehát a színészek miatt, hanem sokkal inkább a nézőterek láto­gatói miatt. Akik beviszik ma­gukkal napi élményeiket, az új­ságok, a reggeli híradók emlé­két, a munkahely - vagy éppen a munkaközvetítő iroda - fe­szültségeit, a feleség, a szom­I. Kattognak a kerekek, zihál a mozdony. Rágördülünk a Tisza vashídjára. Dong az acél, ha­talmas a zaj. De döccenő nincs a híd közepén: a határon baj nél­kül átjutunk. Mármint azon a térképre pingált vonalon, amely színekre osztja a vidéket, és amely itt a folyó fősodrát kö­veti. Az ember ilyenkor lehúzza az ablakot, kikémlel az éjszakába: valóban hazaérkeztünk volna, valóban más, miénkebb lenne itt a föld, a menny? Miénkebb az élet, az igazság? Az ablakon ki­hajolva mit kutatunk: igazolást vagy cáfolatot? Nem, ez itt még a senki föld­je: folyótól a szögesdrótig. Az utóbbinál fegyveresek, igazolá­sául a figyelmeztetésnek: kiha­jolni veszélyes. És haladunk tovább, feltűn­szédok, a barátok véleményét, örömeit és bosszúságait a szék­sorok közé. S ami a színpadon elhangzik, legyen az klasszikus szerző szava, vagy mai író dia­lógusa, az mindig úgy csapódik le az agyakban, zsigerekben, ér­zelmekben, ahogy az a bizo­nyos nap „megágyazott” a szín­padi hatásoknak. Ezért kell válogatni. S persze ezért érdemes külföldi társula­tokat hívni, nézni, megtapasz­talni: mit tudnak, mi újat hoz­nak. Mást, mint amit itthon megszoktunk. S, ha a színházak jól érzéke­lik mi adaptálható, mi hoz ele­mentárisán új hatásoakt a néző­tereken, akkor egy ilyen, való­ban nagyon rangos vendégjá­ték-sorozat, amelyhez hasonló méretű még soha nem volt Ma- gyarországoh, olyan irányban befolyásolhatja a mi társulata­inkat is, amelyeket örömmel fogadhat minden hazai néző. (A Televízió a közvetítések jogát rendszerint nem tudja megsze­rezni, részben mert egyáltalá­ban nem is adják el, vagy csak annyi pénzért, amit mi nem tu­dunk megfizetni.) Az ilyen - közvetett - hatások azonban a színházi világ láthatatlan kapil­láris csatornáin át mindig, min­denhová beszivárognak, % s aligha lehet kétséges, hogy fesz­tivál után ezt hamarosan min­den néző érzékelheti majd. Bernáth László nek Csap fényei, igen, ez már az állomás. Hát igen, ilyenkor megdob­ban valami.,. De lám, bent áll egy vonat, az is nemzetközi, és arra indul nemsokára, amerről a. miénk jött. Ám amíg itt áll, elzáija utunkat az állomás felé. Megke­rülnünk vagy keresztülbukdá­csolnunk rajta nem szabad - nehogy összekeveredjünk: ki­felé és befelé igyekvők, vámon már átesett sterilek és vámolat- lan tisztátalanok. Sebaj, gondolja az ember, ülünk majd a kényelmes, meleg fülkénkben, amíg a másik vonat kifut. De nem, ezt sem lehet. Ki kell szállni, mert a szerelvé­nyünket más (vak?) vágányra tolatják. Állunk hát a peronon, félnapi úttal a hátunk mögött, állunk az éjszaka közepén, met­sző hideg szélben. Állunk szót­lanul és alázatosan. A peron vé­Balla D. Károly: Két epizód a határon A magyar bor mennybe visz Laczkó András esszé- és riportkötetéről A bor és a borász a főszerep­lője Lackó András Mennybe visz a magyar bor? című leg­újabb könyvének. A szerző több mint egy évti­zede foglalkozik a szőlő és ember kapcsolatával. Interjúi, történeti tanulmányai külön­böző lapokban láttáik már nap­világot. A kötetet írásai 1982 és 1991 között születtek. A szerző érdeklődésének középpontjában a tokaji borvi­dék áll. Bemutatja, hogyan alakult ki a szőlő termesztésé­nek, védelmének, a minőség megőrzésének hagyománya ezen a tájon. Megismerhetjük a tokaji aszú titkát. A talaj, az éghajlat, a fajta, a pince és a kezelés mellett a legfontosabb persze mindig a szőlőt művelő ember. Lackó éppen őt szólal­tatja meg. A riportokból kiderül, hogy nem elég pusztán gazdasági megfontolásból nekilátni a szőlőgazdálkodásnak. Az igazi szőlősgazda szívé­vel kötődik a pincéhez, a táj­hoz. Ha ez nem így lenne, el­maradna még az anyagi haszon is. A gazdák sokat panaszkod­nak a gazdasági környezetről, és arról, milyen alacsony szín­vonalon áll a borfogyasztás kultúrája nálunk. Nincs meg az igazi becsülete a nemes borok­nak. Aki azonban ezt a könyvet elolvassa, biztosan meg fogja érteni, miért jelent különös örömet, ha kiváló bor kerül a pohárba. A riportköteteknek általá­ban az a hátrányuk, hogy a va­lamikor elhangzott érdekes tör­ténetek, események elavulnak. Ha nem is mindenhol, de Lac­kónak sikerült könyvét úgy megírnia, hogy az ne váljon puszta kordokumentummá. Az írások azonban ígyis ott izgalmasak igazán, ahol a régmúltra kanyarodik a szó. Miközben elolvassuk őket, ott érezzük bőrünkön a pince hű­vösét, és feldereng a bor finom illata az orrunkban és zamata a szánkban. Újvári Gábor Utassy József: Szamárcsillag A malom udvarában, a malom udvarában öt szamár csillagban áll, öt szamár csillagban áll. Az orrok összeérnek, az orrok összeérnek, szimatolják a levegőt, a rekkenő hőséget. Oldalukról patakzik, ragyog a verejték rám, bánják is ők, felőlük földbe nyomhat a létrám, amit a rokonoktól cipelek haza nyögve, ám előttük megállók hosszan gyönyörködve. Ekkor a szamárcsődör, ekkor a szamárcsődör beleordít a csöndbe, beleordít a csöndbe. Messze pattog egy ostor, messze pattog egy ostor, meégrkezik hatalmasan az öt csacsi gazdája. És közibük cserdít, nincs benne tapintat: széjjel is ugrik öt felé a szürke szamárcsillag. a szürke szamárcsillag. gét egyenruhások őrzik, a mi- enkénél fegyelmezettebb türe­lemmel. Néhányan bőröndökre ülnek, van aki álltában elalszik. „Ez semmi, legutóbb negyven per­cet szakadó esőben...” - vi­gasztal valaki, és mi tudjuk, or­szágos eső lehetett. Állunk, nem történik semmi. Godot-ra sem várhatnánk kilá­tás talanabbul. Hogy a helyzet lényegébe be­lenéznünk ne kelljen, felvillan a neonfelirat: GONDOLKODNI VESZÉLYES. A hangszórók­ból kis mondókák szólnak szó­rakoztatásunkra: „Jaj, de hideg ez a beton, felveszem a nagyka- betom”, meg „Jaj, de hosszú ez a peron, inkább megyek kerék­peron.” Eltelik ngyedóra, húsz perc. Nem történik semmi. De hogy hazaérkeztünk, azt legalább biztosan tudjuk. II. Ugyan kérem, nincsen énná­lam semmi elvámolni való. Nem kérem, öntudat sincs, az aztán végképp nincs. Jószerivel azt sem tudom, hogy az mi­csoda. Kinyithatom, kérem, bele­nézhetnek. Minden rendben van énnálam, bele lehet turkálni nyugodtan, nincs ott semmi csudálkozni való ... Kevéske gondolat, ugye, újabbak, még régebbiek is, ve­gyesen. De hordott az már mind, kérem, én most vettem őket... Van, amelyik már sza­kadt egészen, foltozni sem ér­demes. Azért hordom csak ma­gamnál, mert nem merem ki­dobni. Hátha újra azt kell majd felvenni mindenkinek. Hát az enyém meglegyen, ne mond­hassák, elherdáltam. Azok? Azok kérem olyan lelki hogyishív, érzelmek vagy mik. Hogy az? Mutassa csak, nem is tudom már ... Ja kérem, azt úgy találtam ... Olyan szépen volt csomagolva, szalaggal át­kötve. Milyen szalag? Látni lehet, kérem, színes. Piros, meg fehér, meg zöld. Hosszában össze­varrva ... Az meg, lámcsak, a sógor mégis bepakolta. Az olyan val­lásos izé... hiába mondtam, be ne tegye, mert nem szabad... Nem kell nekem, vegyék ki nyugodtan .. . Hát ez minden kérem ... Mehetek? Becsukhatom? Hogy tetszik mondani? Hogy vastag a fala? Hát kérem, az enyémnek ilyen vastag! Hogy oda elrejtve valami? Dehogy, dehogy ... Azzal a késsel felvágni.. ? Hát tönkremegy, kérem! Nincs nekem több belőle ... Nicsak, hát ottan! Hát tény­leg valami eldugva, azanyát! Dehogy kérem, én nem tudtam róla... Azazhogy, izé ... Hát igen, kérem. Persze, az enyém. Mind az enyém az a sok. Kié is lenne másé. Az én öntudatom az ott, kérem. Ha már előbukkant, hát le nem ta­gadhatom . .. Most már tegyék, amit kell. Hogyne vállalnám, ha egyszer az enyém. Hát már csak kiállók érte. Tudtam, megjárom egyszer. Hiába van a lelkemnek dupla feneke. ► \ \ k i Ország Lili: Huszadik századi freskó (triptichon)

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents