Új Dunántúli Napló, 1993. szeptember (4. évfolyam, 238-267. szám)
1993-09-02 / 239. szám
8 aj Dunántúlt napló 1993. szeptember 2., csütörtök Miért rossz a nyugdíjas közérzete? Soha nem tudjuk meg,... ... hogy hétfőn este 8-kor mennyivel csökkent hazánkban 3 percre az áramfogyasztás, mert az Országos Villamos Teherelosztó vezetője elzárkózott a mérési adatok közlésétől, mondván: nem óhajtanak politikai ügybe keveredni, és különben is az efféle akcióktól - ha a mostani netán precedens lenne - tönkremehetnek a műszereik. Tehát az a szerv, ami annak idején oly készséges tudott lenni a táncdalfesztiváli és más tévés szavazásokban való közreműködésben, ugyanezt megtagadta egy nyugdíjas akciótól. Nem egyedül! Hiszen - olvashattuk nem csekély megdöbbenéssel - hogy a Nyugdíjas Párt elnöke is kijelentette: pártja nem támogatja az akciót, mert azt komolytalannak tartja. Ezzel éppen ő ütött rést a remélt egységen. Szabó Iván pénzügyminiszter is egyetlen kérdésre egyszerűsítette az akciót, ezzel a kormány részéről el is bagatellizálta azt. Ilkei Csaba napirend előtti felszólalásában mindarról beszélt - áfa-módosítás és hatásai, elégtelen kompenzáció, áremelkedések, a tűrőképesség vége, nyugdíjemelés, stb. - amiből a miniszter csak az utóbbit hallotta ki, s azt is azért, mert hivatkozhatott a Nyugdíj- biztosító Önkormányzattal történt megállapodásra, ezért bíztatta aztán a nyugdíjasokat, hogy hétfőn este hagyják csak nyugodtan égve a villanyokat. Am a lámpák ennek ellenére sokfelé kihunytak, s ezért a Magyar Nyugdíjas Egyesületek Országos Szövetségének elnöke, Bleyer Jenő, ezúton is köszönetét fejezi ki mindazoknak, akik a szelíd akció célkitűzéseivel egyetértve, hétfőn este a kapcsolókhoz nyúltak. H. I. Mert kevés a nyugdíja - vágná rá bárki gondolkodás nélkül a választ, s ezt mindenki el is fogadná, a nyugdíjas is. Pedig nem így van. Vagy legalábbis nem egészen így van. Mert így túl egyszerű lenne, s mert a nyugdíj összege ugyan kétségkívül fontos eleme a nyugdíjas közérzetének, de mégsem csak erről van szó. A nyugdíjas rossz közérzete akkor kezd testet ölteni, amikor nyugalomba vonulása után ráébred arra, hogy valami végérvényesen és visszavonhatatlanul megváltozott körülötte és benne, és amikor rá kell jönnie, hogy minden ellenkező állítással szemben másodrendű állampolgára a hazának, és amikor meg kell barátkoznia a gondolattal, hogy az élet számára is véges. Hát ettől legyen jó a közérzete? A nyugdíjast körülveszik a nagy történelmi változások, és mivel aktív életét az „átkos- ban” élte le úgy, hogy miközben figyelte a körülötte zajló közéletet, kialakult némi elképzelése arról, hogy milyen is lehetne az új világ, hogy még A Kassa utcai Idősek Szociális Intézményének szélesre tárt kapuja hívogatóan várja öreg „lakóit”. Nemcsak az intézmény kapuja nyitott, hanem a vezető gondozónő is. Kovács Károlyné, Marika kedves mosolyával fogadja a délelőtti órákban érkező klubtagokat.- Intézményünk jelenlegi gazdasági helyzete nem kedvező - mondja a gondozónő. - Sajnos már kirándulóbuszunk sincs; ha valahova mégis el szeretnénk menni, ezért már kilométer díjat kell fizetnünk. így az utazás akár csak a Balatonig is a kisnyugdíjjal rendelkező gondozottjaimnak álom marad. Gazdaságilag a Tüzér utcai szociális otthonhoz tartozunk, mellyel nagyon jó kapcsolatunk csak ne is hasonlítson a régire. És mit tapasztal évek óta? Azt, hogy nagyon ismerősek a jelenségek, időnként holmi „dé- zsávü” keríti hatalmába. Bizony, mintha egyszer már átélte volna. Hát ettől legyen jó a közérzete? A nyugdíjas ifjúként a fel- szabadulás - bocsánat, de így szokta meg évtizedeken át - szóval a háború után kezdte életpályáját és az „átkossal” együtt fejezte be, s most csak úgy kapkodja a fejét, az ő életét is érő szidalmak közepette, és nem érti: hát micsoda bűnt követett ő el azzal, hogy élt 1945 és 1990 között, hiszen csak tette a dolgát ugyanúgy, mint azok, akik most a szidalmakat zúdítják rá. Igen, azok, akik már akkor is tudták, amit ő nem, bár többnyire nem tettek semmit, inkább alámerültek és kibekkeltek. Hát ettől legyen jó a közérzete? A nyugdíjas hallgatja a rádiót, a különböző cégek potom tíz-és százezrekért kínálnak a gazdasági nehézségek ellenére is.- Pályafutásomat a Xavér utcai otthonban kezdtem mint adminisztrátor. Amikor a Kassa utcai nyugdíjas klub akkori vezetője nyugdíjba ment, felajánlották nekem ezt a vezetőigondozói állást, melyet örömmel elfogadtam. Azóta itt dolgozom és minden erőmmel azon vagyok, hogy megpróbáljak segíteni a három gondozótársammai együtt, ezeken az elesett idős embereken. Jelenleg negyven tagunk van.- A mi munkánk nagyon sokrétű, érzékeny területe az ápolásnak, hiszen valakit meghatározott rendszerességgel kiszolgálni, neki megfelelő időben enni adni, gyógyszereit kikészíezt, meg azt, s ő kiszámolja, hogy ha pl. New Yorkba támadna kedve elutazni, 10-12 havi nyugdíjából ezt meg is tehetné, de akkor nincs evés-ivás-fűtés-világítás, és ez még csak az utazás. Lemondóan legyint: nincs New York, és nincs más potomság a számára. Hát ettől legyen jó a közérzete? A nyugdíjas sétál az utcán, nézegeti a kirakatokat és egyik hüledezésből a másikba esik. Pár cipő - 4-5 ezer forint, ing - ezer forint, nyakkendő - ötszáz forint, jobb öltöny - 10-15 ezer forint... Mindezt bizony nem neki találták ki. Még szerencse, hogy egyelőre azért van mit felvennie. De mi lesz, ha ezek lekopnak róla? Hát ettől legyen jó a közérzete? A nyugdíjas patikába megy, gyógyszert venne, egyszerű fájdalomcsillapítót, a megszokottat. És megkapaszkodik a pultban, amikor a patikus hölgy, hogy a tíz tablettás doboz 75 forint, és nem érti, hogy teni, orvost hívni, vagy éppen bekapcsolni a televíziót - ezek így mechanikus cselekvéssornak tűnnek. De ebbe a tevékenységbe szeretetet és gondoskodást belevinni, erre igazán kevesen képesek, pedig ezek az apró lelki megnyilvánulások teszik teljessé a szociális gondozó munkáját. - Marika mosolyogva folytatja: - Én az öregek iránti szeretetemet már gyermekkoromra vezethetem vissza, ugyanis félárvaként nevelkedtem és annak idején a szabolcs- falusi idős szomszédok elhalmoztak törődésükkel és úgy érzem, hogy itt a lehetőségem a viszonzásra.- Sok esetben azt tapasztalom, hogy a kor előrehaladtával, a társadalomban betöltött eddigi szerepkör megszűnésével sokan úgy érzik, rájuk már nincs szükség sem a családban, sem a munkahelyen. Ezt a lelki kiszolgáltatottságot a legnehezebb feledtetni. Nehezíti a feladatunkat az is, hogy ezek az emberek, akik egy életet becsületben, „leszolgáltak”, mire megöregednek, sokszor egyedül maradnak, sőt legtöbbször még a családjukban is feleslegesnek érzik magukat. Beszélgetésünk során sorra bukkannak elő a múlt emlékei:-Minden időset megpróbálok egyformán szeretni, de voltak e hosszú pályám során olyanok, akiknek emlékét soha nem felejtem - mondja. - A 85 éves tanár és a 74 éves nyugdíjas tanárnő egyik nap egymás kezét szorongatva kopogtat az ajtómi kerül 7,50-be egyetlen piciny kis tablettában, hiszen ennyiért már egy egész tojást kapni. És örül, hogy (egyelőre még) nem kell havonta száza- kat-ezreket gyógyszerre költenie. Hát ettől legyen jó a közérzete? A nyugdíjas megkapja a bankjától a havi számlakivonatokat és a számlákat (hallani, hogy ezeket nem akarják majd postázni; de miért? ezek az övé, ne rendelkezzen velük a bank), s látja, megint alig volt elég a befizetett pénz, mert ezért is, azért is többet kellett fizetni. Képzeletben grafikonokat rajzol maga elé: a nyugdíja egészen lapos szögben emelkedik, a költségei meg ehhez képest igencsak meredeken, s eltűnődik azon, mikor jön el az az idő, amikor az egész nyugdíját elviszik a számlák. Hát ettől legyen jó a közérzete? A nyugdíjas éveken át hallgatta, hogy látni már az alagút végét, bár tudta, hogy aki mon. „Nővérke! - szólított meg Dezső bácsi. - Mi azt szeretnénk mondani, hogy annyira megkedveltük egymást a Mária nénivel, hogy össze is költöznénk. Csak attól félünk, hogy a többiek megszólnak majd bennünket.” A két idős ember aggodalma felesleges volt, hiszen a többiek gyorsan elfogadták összetartozásukat. Azonban a későn jött boldogság csak rövid idei tarthatott, mert a bácsi nem sokkal az egybekelés után meghalt. Mintha érezte volna, hogy többé nem találkoznak, aznap kézcsókkal búcsúzott. Én zavartan próbáltam elhárítani a gesztust, de ő azt mondta: „Maga még nem tudja, de én már igen, hogy amit értünk tett, az a mai világban sajnos már egyáltalán nem természetes.” Minden idős ember elvesztése szomorú a számomra, de ez a halálhír mélyen megrendített. Marika hangja, ahogy történetének végéhez ér, még ennyi év távlatából is elcsuklik. A szociális gondozók munkájának értéke nem mérhető pénzben. A gondozási munka az egészségügy hátterében folyik, a szociális gondozó dolga a kötelességeken túl az, hogy nap mint nap feledtesse az idősekkel az esetleges keserű jelent, hogy elűzze lelkűkből a magányt és a szomorúságot. A Kassa utcai nyugdíjas klub kapui minden szeretetre éhező, gondoskodást és békét igénylő idős ember előtt nyitva áll, akinél mindez hiányzik, bátran keresse fel. E. É. ilyesmit látni vélt, az egy távoli gyertya pislákoló fényét látta csak az alagútban. Most nem alagutat mondanak, hanem valami mást, de annak az eljöttét is évről-évre halogatják, ezért gyanítja: ez is valami gyertyaféle lehet. A nyugdíjas emlékszik még arra is, amikor „népünk bölcs tanítómestere arra intett, hogy „nem ehetjük meg az aranytojást tojó tyúkot”, de sem a tojást, sem a tyúkot nem láttuk évtizedekig. És most is valami ilyesmi van, amikor tőle várják a tűrést, a türelmet. De vajon van-e ideje várni? Hát ettől legyen jó a közérzete? A nyugdíjas egyre távolibbnak látja, ahogy múlnak a rendszerváltás utáni évek, azokat az időket, amikor megvalósul mindama csoda, amit oly nagy hittel ígérnek, s eljő a boldog aranykor, amikor a „bőség asztaláról. ..” Ám ő egyre nagyobb belenyugvással veszi tudomásul, hogy ez már nem az ő ideje lesz, a bőség asztalát valamikor a távoli jövőben már nem neki terítik meg. Hát ettől legyen jó a közérzete? Hársfai István Pécsi napok Kiállítás nyugdíjasok alkotásaiból Szeptember a Pécsi napok jegyében telik a városban, s a szervezők számos eseménnyel igyekeznek ünnepélyessé tenni ezt az időszakot. E rendezvénysorozatban a Nyugdíjasok Pécsi Egyesülete is részt vesz. Az egyesülethez tartozó nyugdíjas művészek, alkotók - festmény, grafika, ak- varell, tűzzománc - műveiből rendezünk kiállítást. Az elmúlt évben a Helyőrségi Művelődési Otthonban már bemutatkoztak az alkotók - szövés, horgolás, hímzés, fafaragás - s a kiállítás igen nagy sikert aratott. A tavalyi kiállítás látogatottságán felbuzdulva rendezzük meg az idei bemutatót, de más művészetekkel foglalkozók részére. A helyszín ezúttal az egyesület Apáca u. 15. sz. alatti székháza. A kiállítás szeptember 17-én délelőtt 10 órakor nyílik, s szeptember 22-ig naponta 10-17 óra között tekinthető meg. A belépés díjtalan. A kiállítók többnyire a helyszínen lesznek, s a műveikből vásárolni lehet. Az egyesület bízik abban, hogy a pécsiek közül sokan - egyetértve a törekvéssel -, megtekintik majd a bemutatót. A Nyugdíjasok Pécsi Egyesülete nevében Petrovits Béla elnök h. Egy kézcsók a megkésett szerelemért „Az öregek gondozására tettem fel az életem” Tű a szénakazalban A téma az utcán hever, csak le kell hajolni érte - mondják nagy- tapasztalatú szerkesztők tejfelesszájú újdondászaiknak, tanítva őket a szakma törvényeire és arra, miként vizsgálják a mindennapos gondokat, s miként hozzák azt olvasóik, az érdeklődők tudomására. A szakma örökérvényű igazságát magam is megerősíthetem. A minap elgondolkodtató levelet kaptam. Egy élete alkonya felé ballagó olvasó hívta fel a figyelmet arra, ami sajnálatra méltóan a társadalom által működtetett szervek majd mindegyikében jelen van, nevezetesen a pénztelenség okozta gongok megoldásának lehetőségére, igényére. A levélíró nem panaszkodott, inkább segítséget kért. Egy mondata így hangzik: érdemesnek tartanám a témát a Naplóban megszellőztetni, hátha az írás felgyorsíthat egy folyamatot. Maga a téma akár kényesnek is mondható. Tudnivaló, hogy idős korban a férfiak többségét olyan problémák kínozzák, amelyekre gyógyírt csak az urológiával foglalkozó orvosok képesek nyújtani. A beavatkozások lehetősége tárgyi szempontból igen véges. Amíg a szakmabeli orvosok tudása, eszmei felkészültsége, tapasztalata európai mértékkel mérve is élen járónak mondható, az eszközök, amelyek a gyógyításhoz rendelkezésükre állnak, vagy korszerűtlenek, vagy csak töredékét tudják annak, amit az igényekkel és lehetőségekkel lépést tartó, összehasonlíthatatlanul jobb és több társadalmi támogatást élvező nyugati gyógyeszközök tudnak, nyújthatnak. Vannak időskori urológiai esetek, amikor a beteget két évig negyedévenként, újabb két évig félévenként, majd később szükség szerint hólyagtükrözéssel kell ellenőrizni. Ez az orvosi beavatkozás sosem volt leányálom azok számára, akiken ezt el kell végezni. Mondjuk ki: ez a kontroll - az esetenkénti érzéstelenítés ellenére - nem fájdalommentes. Bizonyára ez a tény inspirálta a fejlettebb, nyugati technikával rendelkező, az egészségügy szolgálatába állított ipart, hogy kifejlesszen egy olyan eszközt, amely relatíve kisebb fájdalmat, elviselhetőbb tortúrát okoz. Nosza, megszületett hát a fele olyan vastag, hajlékony anyagból készült alkatelem a hozzáillő műszerrel, amely ezeket az igényeket kielégíti. Nem itthon, Nyugaton! De van ilyen a Pécsi Urológiai Klinikának is. A baj ott kezdődik, hogy a jelenleg használt műszer csupán kölcsönbe van a klinikán. És a kölcsön ugye egy olyan dolog, amely visszajár, de legalábbis visszakérhető. A téma itt válik mindennapivá. Demoklész kardjaként lebeg a gyógyító orvos és a páciensek feje felett az a tudat és lehetőség, hogy a klinikának meg kell válnia ettől az emberkímélő(bb) műszertől és vissza kell térni a régi, ám többszörös fájdalmat okozó eszközhöz. Miután csak Baranyában többszázra tehető azoknak a száma, akik rendszeresen kerülnek ilyen kezelés alá, s mert évi 40-60 új beteggel is számolni kell, a kérdés egyáltalán nem elhanyagolható. Mi volna hát a teendő? Nagyon egyszerű a válasz: kellene 12 000 német márka. Ameny- nyibe a műszer kerül. És akkor meg volna oldva a probléma? - kérdezhetjük. Hát, lokálosan igen. Már tudniillik, ami a pécsi Urológiai Klinikán kezelt betegek helyzetét illeti. De nézzünk túl a kerítésen. És vegyük észre, hogy a magyar egészségügy kolduskalappal áll a nemzet utcasarkán és vágyakozó szemmel könyörög, esd olyan pénzmagokért, amelyeket szakemberei, betegei és a társadalom minden tagjának érdekében már rég megérdemelt volna. A kérdés itt politikaivá minősül. Szelídebben gazdaságpolitikaivá. Mert a komor statisztikusok, akik „csak” a tényekkel foglalkoznak, s ezekből vonnak le az ügyeletes kormányoknak nem mindig tetsző és hízelgő következtetéseket, állítják, hogy a társadalom ifjúságra, öregekre és egészségügyre fordított figyelme fontos mérce annak megítélésében, tett-e, tesz-e a végrehajtó hatalom olyant, amit nem csak megígért, de amely a kor szellemének megfelelően kötelezően elvárható tőle. Nincs olyan szakága a gyógyító tudományoknak, amelyet ne érintene e kérdés. Magasan képzett szakembereink, akik éppen tudásuk elismeréseként és azt bővítendő külhonba járhatnak, személyi összeköttetéseiknek köszönhetően dicsekedhetnek (?) nem egyszer egy-egy korszerűbb, itthon még nem, vagy alig ismert berendezés birtoklásával. Csak a szakma leleményességének köszönhető, hogy a hiányokat ügyes szervezési manőverekkel, már-már trükkökkel tudják némiképpen enyhíteni. A mundér becsületét tisztára mosandó hivatalos fórumok - miközben maguk is elismerik a hiányosságokat - az ilyen, konkrét ügyeket összeráncolt homlokkal hallgatják és előregyártott szóelemekkel hárítják el magukról a felelősséget, bár maguk is tudják, hogy a haraszt nem zörög, ha nem fúj a szél. Az egészségügy anyagi helyzetének és eszköztárának szint alattisága azonban ettől még változatlanul fennmarad. A hó- lyagtükrözés-adta gond csak tű a szénakazalban. Jó volna azonban észrevenni, hogy a beteg nemcsak kiszolgáltatott, de esendően reményteli abban, hogy a legjobb, a le- gelviselhetőbb és célravezetőbb gyógyításban részesül. Kár volna ezt a bizalmat, amelyet az események és a gondok már erősen megtépáztak, további gondokkal rontani. A kazal az udvar hátsó szegletében, a tű pedig ott, ahová való, a tűpárnában legyen megtalálható. Bokrétás András
