Új Dunántúli Napló, 1993. augusztus (4. évfolyam, 208-237. szám)
1993-08-28 / 234. szám
10 új Dunántúli napló 1993. augusztus 28., szombat Szép magyar vers Ady Endre: A grófi szérűn Nyár-éjszakán a grófi szérűn Reccsen a deszka-palánk S asztag-városban pirosán Mordul az égre a láng. Éjféli hajnal, szörnyű fény ez, Nincs párja, napja, neve. Fut, reszket a riadt mezőn Az égő élet heve. Koldus, rossz álmú zsellér ébred, Lompos, bús kutya csahol. Az egész táj vad fájdalom. S a gróf mulat valahol. Szenes kalászok énekelnek Gonosz, csúfos éneket: „Korgó gyomrú magyar paraszt, Hát mi vagyok én neked?” „Mért fáj neked az égő élet? Nincs benne részed soha, Ne sírj, grófodnak lesz azért Leánya, pénze, bora.” „Ne félj, a tél meg fog gyötörni, Mint máskor, hogyha akar. Élethez, szemhez nincs közöd, Grófi föld ez és magyar.” S mégis, amikor jön a reggel S pernyét fújnak a szelek, A grófi szérűn ott zokog Egy egész koldus-sereg. Siratják a semmit, a másét,- A gróf tán épp agarász - Érzik titkon, hogy az övék £ bús élet s a kalász. A West Side Storyval nyit a Vígszínház-sátor A Vígszínház ideiglenes játszóhelye, a sátorszínház szerkezete már áll. Ezekben a napokban kezdődnek meg a színpad és a nézőtéri tribün szerelési munkálatai - közölte Lovasi József, a Vígszínház produkciós vezetője a távirati iroda érdeklődésére. ; Elmondta: az alapozási, tereprendezési munkálatokat ha rövid időre is, de megszakította a sátor felállítási helyén lévő két fa kivágásának engedélyeztetése. Az építkezés most már ismét az ütemterv szerint halad, így várhatóan a szeptember végi - október elejei műszaki, illetőleg hatósági átvételt követően a művészek birtokba vehetik a játszóhelyet. Az előadásokról a művészeti titkár adott tájékoztatást. Eszerint Bernstein: West Side Story című musicaljével nyit a Vígszínház-sátor október végén, míg az első premiert november elején tartják. Ekkor Tony Kushner: Angyalok Amerikában című darabját tűzik műsorra, Rudolf Péter rendezésében. Tony Kushner műve a legjobb amerikai dráma díját nyerte el, 1992-ben. Nagy sikerrel játsszák - a New York-i bemutatót követően - a darabot Londonban is. Kleist: Heilbronni Katica című művének bemutatója ugyancsak a sátorszínházban lesz, míg a harmadik premieren Szophoklész klasszikus művét, az Oidipusz királyt adják elő. Eszenyi Enikő állítja színpadra Heinrich Kleist darabját, míg a Szophok- lész tragédia próbáit Ács János irányítja. Az új bemutatók szerepelnek a bérleti műsorban. A Vígszínház együttese továbbra is játssza A padlást, a Liliomot és a Játszd újra Sam! című darabokat. Jf: Az MTI értesülése szerint naponta 280-350 ember dolgozik a Vígszínházi felújításán. Az alapozás megerősítését már befejezte a generálkivitelező Bácsépszer. Felállították annak a másfél szintnek - egy emeletnek és a manzárdnak - a vasbeton szerkezetét is, amit a lapostetős részen, az üzemviteli helyiségek fölött kell megépíteni. A színpadtechnikai berendezések beépítése augusztus 1-jén kezdődött meg. Makay Ida: Testté sugárzó Egylényegű vagy már a verssel: Változhatatlan forma zárja érinthetetlen lényeged. Testté sugárzó ige. Ritmus, mely mértékre dobog csillag szívében s a vérben. Mint csöndön fölfénylő szavak, Arcod a mélyen megragyog. Haragudhatunk-e az anyanyelvűnkre? B éklyó a kisebbségi sors: rögeszmékhez kötöz? Erdélyben, a Vajdaságban, Kárpátalján, mindenütt a magyar történelmi dráma Kárpátok koszorúzta színterein, az anyanyelv megőrző hit és érintetlen szentség. A kisebbség létharc mindig a nyelvi megmaradás küzdelme. A kisebbségtartó hatalom türelmetlensége a másaj- kúak nyelvére támad először, de ez is ébreszti ezeket a harc szükségességére. Szociológiailag kimutatható, hogy Trianon után a kisebbségbe szakadt magyar nemzetrészek körében, olyan írókban, művészekben támadt fel a nyelvművelés igénye, akik addig alig gondolták végig, hogy mit is jelent szávaiamennyien németül beszélnénk. Lehet, hogy a nyelv tudósa valamiért haragszik anyanyelvűnkre, ezért hajítaná el a nemzet közös kincsét. Talán szűk szakmai szempontok szerint vizsgálódik, mintha műszaki feladat megoldásán töprengene. A nyelvben így aztán nem lát egyebet, mint szavak és szabályok sokaságát, amelyek - ezt mindenképpen el kell ismernie - tökéletes rendet alkotnak, különbet a legtökéletesebb emberalkotta gépeknél. Vajon ismeri-e vagy eleve megmosolyogja Kosztolányi Dezső rajongó írásait a magyar nyelvről, azzal az előítélettel, hogy író eleve ne avatkozzék ságharcot vívott a magyar nyelv - a nemzeten belül is. Az első világháború után a kisebbségi magyar közösségeket kísértette meg a nyelv feladásának lehetősége, igaz, csak röpke pillanatokra, és értelmiségiek, hivatalnokok szűk rétegét. A második világháború, a szörnyűséges emlékek hatása alatt még nyelvészek is a sovinizmussal vagy éppen a faj védelemmel azonosították a nyelvvédelmet. Mostani korfordulónkon a világ civilizációjában való gyorsabb beilleszkedés sugallhatja a bánkó- dást, hogy miért is nem beszélünk valamennyien németül? Elüzletiesedett szemlélet? Csak ez ítélheti úgy, hogy az egyesülő Európa egyben nyelvi egyírókon, sőt, írókon kezdve - mindazok bánnak a nyelvvel, akiket mesterségük vagy hivataluk közéleti szereplésre, a nyilvánosság előtti írásbeli vagy szóbeli gondolatközlésre jogosít fel. Ennek a tollforgató elitnek tulajdonítom, hogy a világnak alig van még egy olyan nemzete, amelynek értelmisége oly rosszul bírná, oly hibásan használná, oly erőtlenül forgatná a maga nyelvét, mint a magyar polgárság a miénket, megfertőzve mindazokat, akik vele érintkezésbe kerülnek, s megrontva a maga és más gondolkodását.” * Súlyos vádakat szórt Déry írótársaira, újságírókra, arra a Marosvásárhely Nagy Gergely metszete mukra az anyanyelvűk. Éltek vele, mint a levegővel, amelynek értékét csak a hiányából észleljük, de akkor a halál döbbenetével. * Ez magyarázza, hogy például Kolozsvárott ma is elismerten szebben, szabatosabban beszélnek magyarul, mint mondjuk, Budapesten. Pedig Erdélyben hetvenkét esztendős kisebbségi helyzet, a román nyelv napi használata hivatalokban, kereskedelemben, üzemekben, nem ritkán a közvetlen lakószomszédok között is, kikezdhetné a nyelv épségét. Nyilván, a két nyelv párhuzamos életének maradnak lenyomatai, ezek azonban elsősorban a köznapi beszédben jelentkeznek, és főként átvett szavak, idegen kifejezések, amelyeket Arany János leveleknek tartott - jó érzékkel - a nyelv fáján, amelyek a levelekhez hasonlóan elszáradnak, lehullnak, majd újak nőnek helyettük. Igazi erőt a nyelveknek a gerincük, nyelvtani szerkezetük ad, ez - megint Arany Jánostól veszem a hasonlatot - a fák hajszálgyökereihez, legfinomabb életereihez mérhető, s ha megsértjük, akkor vész ki a fa. Budapesten, az anyaországban Krőzus módjára herdálhatjuk anyanyelvűnk kincseit, ezek úgyis hűségesek maradnak hozzánk, elkísérnek a bölcsőtől a sírig. Még akkor is velünk vannak, ha megtagadjuk őket, hiszen hűtlenségünket is csak az ő segítségükkel, szavakkal, mondatokkal fejezhetjük ki. Lám, magyarul érkezik el hozzám egyik pesti nyelvész vélekedése, hogy anyanyelvűnk tulajdonképpen gátja boldogulásunknak, mennyivel egyszerűbb lenne, ha mondjuk, bele a tudományba. Csakhogy a nyelv - bármely nyelv - nemcsak a tudósok birodalma, legalább annyira az íróké is. Mindenkié, akiknek a nevében Kosztolányi megfogalmazta: „Benne van a múltam, a jelenem és a jövendőm. Benne van az életem. Benne van a halálom is. Benne van a sorsom. ” Szigorúan nyelvész szemmel még inkább meg lehet mosolyogni a kisebbségi magyarság nyelvvédő túlzásait. A valóban korszerűtlen és szegényítő pu- rizmust. De egy Kosztolá- nyi-ihletésű és aggodalmú erdélyi költő, Szemlér Ferenc számára az anyanyelv védelmét jelentette az, hogy lapjában, a Népi Egységben 1945-ben minden idegen kifejezést - ha csak módja volt rá - magyarral helyettesített. így lett lapjában a statisztikából számhasonlítás, a reakcióból pedig az ódon visz- szavonás. Szemlér írásaiban nem telefonált, hanem távbeszélt. Ez a lap, talán egymaga az egész korabeli magyar sajtóban, a Szovjetunió helyett Szovjetszövetséget írt. Szemlér lapja nemcsak az idegen szavak elkerülésével kívánta szolgálni a nyelvápolást. Indulatos esszékben és türelmes tanulmányokban hirdette a nyelvtisztaság jogát és helyét szellemi életünkben. Nagy történelmi fordulót ért meg akkor a világ, és minden korváltásnál veszélybe kerülhet a kicsiny nemzetek anyanyelve. Vajon Herder nem II. József németesítő nyelvi rohama idején jutott-e arra a jóslatra, hogy a magyar nyelv egyszerűen el fog tűnni a Kárpát-medencéből? Nagy tudósnak a tévedései is nagyok, ezért emlékszünk rájuk. A reformkorban is szabadneműsödést hoz. Nem lesz szükség többé anyanyelvekre. Elegendő lesz egyetlen nyelv, az is a legszükségesebb szavakkal. Kompjuterekbe betáplálható kódokkal. De miért éppen a német lenne az érintkezés egyetlen nyelve? Miért nem az angol, s ha az, akkor miért nem az orosz? A úemzetek lélekszáma az irányadó? A matematika vagy a lélek törvényei? Ha az anyanyelvben, amelybe nemzedékek élete, hűsége, szépségvágya és alkotó kedve íródott bele, mint a láthatatlan génekbe egész jellemünk, mindegyik nyelvbe, lévén valamennyi egy-egy közösség anyanyelve, ha tehát nem a lélek szólalna meg a nyelvekben, akkor az eszperantó lenne, éppen gyakorlati haszonossága, tömörsége és személytelensége okán az emberiség közös anyanyelve. Az 1945-ös sorsforduló idején egy újabb Kosztolányi, újabb író, Déry Tibor kelt leghevesebben a magyar nyelv védelmére. Esszéjében nem kívülálló, hanem magyar nyelvész ítéletével szegült szembe, mivel az illető, történelmi megrettenésében, a nyelvvédelmet egyenesen a fajvédelemmel azonosította. „Ézt a gondolatot tisztelettel elvetem - tiltakozott Déry Tibor, megismételve, hogy az író egyben nyelvművelő, tehát nyelvvédő is. Persze, a magyar nyelv természetes életereje kilöki a fölösleges idegen szavakat, érvelt, mégis szükség van az írók tudatos részvételére a nyelvművelésben. Hiszen az igazi írót megriaszthatja „az a példátlan henyeség, elképesztő gondatlanság, könnyelműség és felelőtlenség, amellyel - az újságnémetes nyelvi hatásra, amely szerinte szerkezetében kezdte ki a magyar nyelvet. Mintha Arany Jánost hallanék újra! Vajon sovinizmus-e a védekezés a henyeség, a tudatlanság, a magyartalanságok ellen? Ennek a megvizsgálásához Déry Tibor önmagát kínálta fel kísérleti alanynak, aki talán szélsőséges eset, de épp ezért rajta keresztül fel lehet bontani a kérdést mélyebb eredőire. Megvallja, hogy „internacionalista”, aki hat nyelven olvas, három nyelven beszél tűrhetően, élete negyedét külországokban töltötte, s „a délibábos magyar rónát nem tartom okvetlenül szebbnek Umbria dombjainál, mégis a magyar nyelvet tekintem legnagyobb földi kincsemnek, s minden porcikámmal tiltakozom megrontása, csuffátevése, elárulása és kisemmizése ellen. Mesterségem szerszáma, tisztának, tündöklőnek s tökéletesnek szeretném látni; gondolataim televénye, gazdag, mély és termékeny legyen; képzeletem kertje, ezért nyesegetem, oj- tok, dugványozok benne, s igyekszem áttekinthető rendet teremteni lélegző sűrűjében. Az egyetlen helyt- és időtálló közösség nemzetemmel, amelynek tagjaitól száz különféle érdek választhat el, bűbájos játék, amely olykor egy-egy békés órára érdekellentéteinket is feloldja, légies híd egy osztályon kívüli, magasabb állapotba. A férfi egyetlen méltó fegyvere, utolsó s legnemesebb játékszere. Nyelvemben hazafias vagyok, s így fűzöm egybe végleteimet.” K i mondhatna erről ma is többet, szebbet és iga- zabbat? Beke György
