Új Dunántúli Napló, 1993. augusztus (4. évfolyam, 208-237. szám)
1993-08-21 / 227. szám
10 uj Dunántúli napló 1993. augusztus 21., szombat A siklósi özv. Spiesz Ádámné (sz. Schaffer Katalin) a 88. életévét tapossa és jó egészségnek örvendve dajkálja a július 16-án született Mirkó nevű ükunokáját. Nyugdíjas tiltakozás augusztus 30-án Három perc sötétség A Magyar Nyugdíjas Egyesületek Országos Szövetsége a Kalocsa és Vonzáskörzete Nyugdíjasainak Egyesülete kezdeményezésére tiltakozó akciót hirdet augusztus 30-ára, a nyári szünet utáni első parlamenti ülésnapra. A nyugdíjasok tiltakoznak az áfa-módosítás és annak következményei ellen, mert 1.) csak az alacsony jövedelműek kapnak ellentételezést, 2.) a megígért 1000-1500 forintnyi „könyöradomány” a megélhetési költségek emelkedéséhez képest alacsony, 3.) az adókulcsok változásának hatása állandó, de az egyszeri ellentételezés csak néhány hétre elegendő, 4.) a családok többségének nincs már eszköze arra, hogy ezt az újabb áremelkedés-hullámot kivédje, a többlet- kiadások fedezetét vásárlásainak, fogyasztásának csökkentéséből előteremtse. Számítanak arra, hogy az idei nyugdíjemelés második üteme nem 4, hanem legalább 8 százalékot lesz, mert az árszínvonal, az aktív keresők nettó keresetének az átlagos emelkedése meghaladja azt a mértéket, amelyet az ország- gyűlés 10+4 százalékos nyugdíjemelési mérték elfogadásakor alapul vett. A továbbiakban ez áll a felhívásban: „ Utcára nem vonulunk, nagygyűléseket nem tartunk, demonstrációkat csak eredménytelenség esetén szervezünk. Most csak elkeseredésünket fejezzük ki tehetetlenségünk, sebezhetőségünk, védtelensé- günk és kiszolgáltatottságunk miatt. Ugyanakkor nyilvánvalóvá tesszük a politika számára: mi létszámunknál és egységünknél fogva a választások során képesek vagyunk az egyik legnagyobb erővé válni. Sorstársaink! Barátaink! Augusztus 30-án este 8 órakor minden lakás boruljon három percre sötétségbe. A villanyok kikapcsolásával hozzuk mindenkinek a tudomására elkeseredettségünket, türelmünk véges voltát. ” A „talált” pénz AFA-módosításról még egyszer - más nézőpontból Az országgyűlés július 7-én este 172 szavazattal, 137 ellen- szavazattal és 8 tartózkodás mellett elfogadta az ÁFA-tör- vény módosítárásról szóló törvényjavaslatot, adták tudtul a hírközlő szervek. A TV „Esti egyenleg” műsorának riportere azon melegében megkérdezte a pénzügyminisztert, hogy elégedett-e a szavazás eredményével és hogy a törvény értelmében augusztus 1-jétől alkalmazandó 10 és 25 százalékos adókulcsok - amelyek következtében a háztartásig villamosenergia „0” kulcsos ÁFÁ-ja megszűnik és 10 százalékosra változik és ugyanennyi ÁFA terheli a gáz, hő és vízszolgáltatást stb. Ellentételezésére milyen kompenzációra számíthatnak a kiskeresetű dolgozók, munkanélküliek, nyugdíjasok stb. A pénzügyminiszter az országgyűlésnek a lakosság egyszeri kompenzációjára vonatkozó határozatában szerepló pl. a nyugdíjasok és a nyugdíj- szerű ellátásban részesülők részére megállapított 1500, illetve 1000 forint egyszeri kiegészítő támogatására azt a cinikus megjegyzést tette, hogy ez a kiegészítés „talált” pénznek is tekinthetik az érintettek, mert az árak alakulását a piaci viszonyok határozzák meg és a termék eladhatósága miatt az árban nem érvényesíthető minden esetben az ÁFÁ. E logikusnak tűnő érvelés igaznak is bizonyul minden olyan országban, ahol már a piacgazdaság ténylegesen megvalósult, de hol vagyunk mi még ettől? Úgy tűnik, a miniszter az élete „főművének” tekinthető pótköltségvetéssel és az adórendszer-módosítással egycsa- pásra megoldottnak tekinti az ország leromlott gazdasági helyzetének tálpraállítását, elfeledkezve arról, hogy még az egy hajóban utazó koalíciós partnerek is kétségbevonják ennek az egyedüli és üdvözítő hatását. Ezt támasztja alá az egyik koalíciós párt közzétett nyilatkozata is, amely szerint „ ... illúzió az az elképzelés, hogy a piacgazdaságfeltételeinek megteremtése előtt a szabadpiaci viszonyokra lehetne bízni a gazdaság működésének a szabályozását. A versenyhelyzet hiányában sok területen akadálytalanul emelkednek az árak és rohamosan romlik az életszínvonal és hogy a piacgazdaság megteremtése határozott állami közreműködés nélkül nem lehetséges. ” A másik nyilatkozat amely szintén egy kormánypárti képviselő szájából hagzott el. így szól: ....... az Antall korm ánynak nincs erkölcsi alapja filléres elszámoltatásra kötelezni az állampolgárokat, amikor saját magával szemben nagyvonalú, gáláns és elnéző. ” (Ha ehhez még hozzátesszük, hogy a napokban közzétett adatok szerint a 384 országgyűlési képvislő számára folyósított különböző juttatások havi szinten meghaladják a 700 millió forintot, nincs miért csodálkozni azon, hogy a nagy többségű „igen” szavazatot leadó képviselők miért érzéketlenek a létminimum alatt, környékén élők szociális helyzetével és miért sikerült „gondos” számítással meghatározni a „talált” pénz felső határaként all ezer 300 forintot.) Egy biztos: ezzel a törvénnyel sikerült a szellemet kiengedni a palackból. Azok a monopolhelyzetben lévő vállalatok, részvény- társaságok, mint pl. az áram-, á hő-, a vízszolgáltató vállalatok, tömegközlekedési stb Rt-k, ugrásra készen várták, hogy valamilyen jogcímen emelhessék a szolgáltatásaik árait. A törvény elfogadásával eljött az idő számukra, hogy az ÁFA emeléssel együtt ezt is végrehajtsák és jaj azoknak a bérből, fizetésből és nyugdíjból élő, vagy tengődő állampolgároknak, akik ezt az áremelést nem tudják másokra áthárítani. Traj Ferenc nyugdíjas írógép a Skodában A színiakadémián dramaturgiát szeretett volna tanulni, elutasították; az erdészeti főiskola ötlött fel benne, elutasították; arra gondolt, hogy akár textil- mérnök is lehetne, elutasították; hát jó, akkor magyar-történelem szakos tanár... Ám olyan ékesszólóan indokolta szándékát, hogy úgy találták: kitűnő jogász lehet belőle. így került Pécsre egy 40-es létszámú évfolyamba, e sok közül azonban mindössze hárman akartak valóban jogászok lenni. A háború után voltunk ... * A ’44-ben Magyarországra menekült erdélyi fiatalember - a pár év múlva már doktori címmel is rendelkező Takács József- kacskaringókkal teli pályafutása így indult. Közben, mivel irodalmi ambíciókat már otthon, marosvásárhelyi gimnazistaként is táplált, természetes volt, hogy csatlakozzék a fiatal pécsi írókhoz, és hogy igen aktív külső munkatársa lett a „régi” DN-nek (s csak azért nem lett újságíró, mert nem akarta abbahagyni - ha már egyszer elkezdte - az egyetemet). Aztán elmaradt az írószövetségből, mert egy vita alkalmával egy számára ma már névtelen pesti valaki „túl kosz- tolányisnak" minősítette a verseit, amiket ő ott látványosan széttépett (ami persze nem volt akadálya annak, hogy most, e beszélgetés alkalmával nagy nevetve elő ne halássza azokat otthoni íróasztaláról - épségben). Egyetem után fél évig fogalmazó a siklósi bíróságon, majd („szívből utáltam az akkori jog- alkalmazást”) sikerül váltania: járási művelődési osztályvezető, vagyis ismét közelebb - még ha így is - az örökös humán érdeklődéshez. Aztán ’56 április 1-jétől mindössze három hónapig munkatárs a járási pártbizottságon, mert akkoriban az ilyen „behívóval” nem lehetett vitatkozni. És merőben szokatlan módon - zaklatták is miatta egy darabig az ávésok - azért hagyta ott, mert valamely korifeus egy vitájuk közben azt találta mondani, hogy „legyen ünnep a melósnak az, ha átlépheti a pártbizottság küszöbét". Nem csoda, ha ez a szemlélet ’56 nyarán kiborította. Ettől kezdve sokak számára ismerős már a „népfrontos”, vagy az „ibuszos Takács Jóska” pécsi élete. A TIT-hez került, hosszú éveket töltött itt megyei titkárként, de valamely „botlásért” 1965-ben Aczél György személyes közbenjárására távozhatott onnan. Akkor lett „népfrontos”, vagyis a HNF Pécs városi titkára. Mert - ha olyan jól tud szervezni - ott a helye. Nos, szervezett is. Kitalálta pl. a körzeti népfront-bizottságokat, amelyek területi várospolitikával, társadalmi munka szervezésével, lakossági tájékoztató tevékenységgel egykettőre a területi pártszervezetek fejére nőttek. Emiatt is, egyebek miatt is sűrűsödtek körülötte a konfliktusok, pl. amiatt, hogy „a fejembe vettem: a határon túli Baranyából át kell hozni pedagógusokat továbbképzésre, meg azt, hogy színházi buszokat lehetne szervezni az ottani magyaroknak. Mire ismét jött Aczél elvtárs: Ha egyszer a párt nem csinálja, maga miért avatkozik bele?... Innen viszont mégsem „aczé- losan” távozott, mint a TIT-től, hanem azért, mert számolni kezdett, hogy 15 év még a nyugdíjig, s ha nem talál jobb helyet - a Népfront nem fizetett jól -, nem lesz jó nyugdíj sem. így került az akkori káderpolitika útján a megyei IBUSZ-igazgatóság élére, lévén ott éppen vezetői hely-üresedés. „Ez óriási rálátást adott a világra - összegzi ma a számára akkor vadidegen terület nyújtotta tapasztalatokat -, s ez olyan politikai-társadalmi igényeket ébresztett, amelyeket, ha volt mersze az embernek - és azért már egyre többször lehetett - a jobbítás érdekében szóvá is lehetett tenni. ” * Dr. Takács József jogász és testnevelő tanár - a diplomát Szegeden szerezte még ’71-ben, mert mégiscsak kellett valamiféle tanári képesítés, hiszen akkor már évek óta tanított népművelést a Tanárképző Főiskolán - 1986 óta sokirányúan tevékeny nyugdíjas. A JPTE közgazdasági karán tanított, most pedig már évek óta a Nagy Lajosban idegenvezetőket képez. S hogy az idegenforgalomtól még kevésbé szakadjon el, az egyik mitológiai nevű utazási iroda nevében ügyködik- most is sajnáltatja magát, hogy Spanyolba „kell” mennie utakat szervezni. A régi szerelem, az újságírás is méltó helyen van tevékenységei sorában: az újabb pécsi lapkísérlet, a Párbeszéd körül tevékenykedik igen aktívan, miközben a szomszéd városban megjelenő „Komló és vidéke” c. lapban művészportrékat ír sorozatban. Most is, hogy egy kis pogányi kitérővel Sikondára indul - a nyaralóban mindenféle felújítási munka várja a gazdát - a horgászcucc mellé bevágja a Skodába az írógépet is „Biztos kell majd valamit írni! ...” jelszóval. Hársfai István Homokóra Akár hiszik, akár nem, a 20-as évek magyar kultúrájának szerves eleme, bátran állíthatom világszínvonalú része volt a kabaré. Nagy Endrével az élen a magyar humor és találékonyság, ötletesség számos ma már ismert írón, művészen keresztül szétáradt a világban. A na- gyendreizmus névadója halálával nem ért véget. Olyan kiváló kabarészerzők, humoristák és írók követték a pályán, mint Gádor Béla, Kellér Dezső, Szilágyi György, később Brachfeld Siegfried, legújabban Verebes, Sass és még sokan mások, akik méltón képviselték mindazt, amire oly büszkék vagyunk: szellemességünket, kedve- sen-epés mivoltunkat és minden más nemzeténél gyorsabb reagálóképességünket. Nemcsak szerénytelenség, de tán annál is több lenne, ha most eszmefuttatásomat akárcsak plágiumként is az említettek gondolataihoz, egészséges reakcióihoz merném hasonlítani. Pedig bárhogy van, az ötletet Gádor Béla adta, aki az 50-es években az intellektuális humor atyja és számos bohózat szerzője, ihletője volt. Az érettebb korosztálybéliek jól emlékeznek slágermagyarázataira, melyeket fanyarhumorú előadók vittek sikerre vagy amelyeket éppen Gádor adott elő utolérhetetlen bájjal. Ismerhetik mindezt persze már a fiatalabbak is, hiszen a Rádió kívánságműsoraiban egyre többször bukkannak fel ezek és az ehhez hasonló kabarétréfák. (Nem az én dolgom, meg sem tudnám mondani, vajon kié lehet, hogy ebből következtetéseket vonjon le akár a nagyérdemű igényei, akár a nosztalgiává minősült könnyű műfaj súlyát, hatását illetően.) Nos, Gádor Béla számtalan, korábban divatos sláger mondandóját szedte ízekre és kacagtatta meg mindazokat, akik tegnap még és holnap már megint gondtalanul dúdolgatták az éppen kardélre-hányt szöveget, nekem legutóbb a „Homokóra” szövege - és persze fülbemá- szóan kedves dallama - adott apropót mondandómhoz. Mert ugy-e mit is mondott a sláger? ’’Ülök a szobámban” - mondja. Teheti! Ez mindannyiunk mindennapi lehetőségei közül a legkönnyebben megtehető feladat. Vonatkoztatható öregre, fiatalra egyaránt. Mert a szobában ülni sohasem kényszer. Lehet pihenés, szórakozás, társalgás, akár a munka helye és ideje is az effajta testhelyzetű tevékenységnek. De hogy mindezt „búsan, egyedül” kell tennem, ez azért korántsem mindennapos tény. Mert bár számtalan társam ítéltetett arra, hogy napjait egyedül múlassa, a búbánat, a búslakodás nem lehet jó társ, sem tanácsadó ilyen alkalmakkor. Az a tény pedig, hogy bárki is ebben a helyzetben a „fájó múltra” gondol, csak tetézi a bajt. Gyorsan el kell mondanom, vagy inkább ismételnem az ismert tényt, hogy az ember alaptermészetéből fakadóan szívesen és leginkább „csak a szépre emlékezik”. Mármost nem tudom, nem tudhatom, miért kell egy szobában búsan egyedül ülve a fájó múltra gondolni. Amely persze valóban tele van, tele lehet fájdalommal, de amelyben lehetetlen, hogy ott ne bújjék az öröm, a gondtalan felszabadultság, a függetlenség és biztonság érzése. A sokat visszaidézett gyermekkor, a család, a gyermekek, unokák, utazások, ma már kedvesnek és kacagtatónak tűnő sztorik, történetek Naponként járom Pécs utcáit. Kedves olaszos díszletek között a Tettye-vidék simogató bujasága csalogat. Csendet és nyugalmat sugároz a Mecsek megannyi sétaútja. Vidámságot és megnyugvást kölcsönöz a Séta-tér gesztenyefa-árkádja. Új és új érzéseket csiholnak a modem városrészek. És látom, láthatom a szépet, a nyugtatót, a szűkebb pátria másoktól oly sp- kat dicsért fényeit, színeit. És büszkén emelhetem fel a fejem, mert a Pannon-táj nagyszerűsége erre jogosít. Ismerem, ám sokszor értetlenül nézem öregedő kortársaim pesszimizmusát, fásultságát és ami a leginkább orvoslandó lenne: valaha életízű igényeinek fokozatos elmúlását, halálát. A mindennapok valóban jelenlévő gondjai felgyorsíthatják a homlokon, arcon születő ráncok számát, kitapinthatatlan és megjósolhatatlan jövőnk el- szürkítheti, netán be is sötétítheti látóterünk és vágyaink horizontját, de mindezt bús magányban, egy szobában egyedül üldögélve orvosolni aligha lehet. Igaz, megfellebbezhetetlenül az, hogy mindeközben életórákon „pereg a homok”. Hogy úgy suhannak el mellettünk a hónapok, évek, mint egy felbőszült gyorsvonat. De talán éppen ezért nem kéne, mégha sorsunk arra is ítélt, egyedül, búsan szorongva szobánkban üldögélnünk, magunk barkácsolta ketreceinkben mindennel mit sem törődve észre sem venni az oly sok szépet kínáló élet gyönyörűségeit. „Gyere, gyere ki a hegyoldalba” - mondja egy másik sláger. Valóban! Miért nem szedjük össze magunkat és sétálunk, utunk végén oly kellemesen elfáradva erdeinkben? Miért kell feltétlenül gyógynövényboltban beszereznünk a téli estéken nyavalyáinkat gyógyító kamillát, hársfát, gyógyfüveket? Miért nem hajolunk le egy hangyaboly láttán, figyelve az irígylésreméltóan szervezett hangyatársadalom sürgését-for- gását? Miért suhannak keresztül füleinken daloló madaraink utánozhatatlan trillái? És miért szomorújuk magunkat és környezetünket vigadni nem tudó, s tán nem is akaró énekünkkel? Csak eufórikus örömmel lehetne szólni mindarról, amit a természet, az élet éppúgy, éppoly bőkezűen kínál számunkra, mint tetta akkor, amikor munkánk és egyéb gondjaink mellett és miatt azt elfogadni nem tudtuk. De amelyről akkoriban úgy álmodoztunk, hogy egyszer . . . Egyszer, majd ha nyugdíjba megyünk, majd ha időnk lesz rá menézzük, meglessük, meghallgatjuk, elandalodunk benne, odaadjuk magunkat neki. Hányán és hányán vagyunk, akik most már megtehetjük, megtehetnénk, hogy éljünk régebben született vágyaink parancsszavával. Nem tesszük! Az egyedüllévők, az egye- dül-maradtak részére oly sok szervezett és spontán lehetőség nyílik a társas együttlét élvezetére, a gondűző kirándulásokra. Szomorú látni és tudni, hogy egy-egy meghirdetett és rendszeresen szervezett programin milyen kevesen vesznek részt. Hogy mindazok, akik akár mert nem tudják, akár mert nem kívánják ezeket az újra sok emléket adó együttléteket, mily sokat veszítenek, múlasztanak. Az élet bennünket érő szüntelen ajándékai közül mostanában mintha inkább csak a szürkébbek kínálnak magukat. Lehet, hogy így van. De ha valóban ez az igazság, akkor még jobban, még többet kéne kémünk tőle azokból az ajándékokból, amelyek megszínesítik, felélénkítik mindennapjainkat. Aztán pereghet a homok az órákon, de mi ezalatt legalább éljük szépet kereső, gondjainkat múlató, vágyainkat serkentő életünket. Bokrétás András
