Új Dunántúli Napló, 1993. augusztus (4. évfolyam, 208-237. szám)

1993-08-14 / 221. szám

s 1993. augusztus 14., szombat aj Dunántúlt napló 11 Utassy József: Rigóhívogató Gyere te kis néma madár feketerigó! Hagyd ott, olyan vén a határ, ránézni se jó. Gyere, hallgatag testvérem: diktátor a tél! Hallgassuk együtt kevélyen, súgva, mint a szél. Ne borzongasd a bokrokat, gyere, gyere már: bajtársam a sorsban, költő fekete madár! Novák Béla Dénes: Lírai egyveleg mit üzenjek kik valaha létezők lesztek vagy voltatok perceim állomásain peronjegytelen szükségetek és kéjvágyatok poggyászaival lényegtelenek akiket szerettem igazi ölelésekben bódulok mit üzenjek néktek kik üvegvisszaváltókban hagytatok el örökre mit üzenjek legyetek az Égbolt vállapján csillag diadém Isten lódenkabátján előléptet majd az Idő mindannyiunkat Egy mesemondó nyugdíjba megy Portrévázlat Petkó Jenőről Petkó Jenő Fotó: Läufer L. Mikor befut, íróasztala mögé ül, sokadszor mondja: nem kell róla „nekrológot” írni, még nem is nyugdíjas, csak évi rendes szabadságát tölti. Petkó Jenőt a többi idősebb népművelő kollégával ellentét­ben könnyű volt tegezni, a bá­csizásról viszont nem tudtam leszokni. Középmagas, fürge termetéhez, ősz hajához, szakál- lához és az intrikus világba da­cos jókedvvel tekintő kék sze­méhez egyszerűen hozzátarto­zott, s tartozik a bácsi. A sellyei Csiribiri színpad megteremtője, közel tucatnyi gyermekszínda­rab alkotója, az idei megyei Ki mit tud? megszervezője a Bara­nya Megyei Művelődési Köz­pont főmunkatársként fejezi be aktív pályafutását.-Amikor hat éve idekerül­tem, megkérdezték tőlem, hogy ,Jenőkém, melyik íróasztalt vá­lasztod?”, azt feleltem, hogy gyerekek, ha lehet, a legkiseb­bet adjátok”. S amikor délután fél ötkor kiléptem a Széchenyi térre, már hivatalnok is lettem. Ezt az állapotot azonban idő­vel megszokta, komoly, szép feladatokat kapott, s bár az egy­kori pedagógus már nem talál­kozhatott naponta a gyerekek­kel, azért hivatására egy tavaly történt eset tette fel a koronát.- A Szivárvány Gyermek­házban nehezen, de összever­buváltam egy kis társulatot, amelynek tagjaival megszüle­tett Záporpróba című darabom előadása. Egyszerűen kíváncsi voltam arra, a gyerekek nyelvén írtam-e, hogy mennyire tudtam az ő fejükkel gondolkodni. Megengedtem, mégsem fogal­mazták át a munkát. Eljutottunk az Országos Gyermek Színját­szó Fesztivál területi döntőjére, Paksra, ahol a gyerekzsűrinek nagyon tetszett előadásunk. Azt kérdezték, ugye, ez nem gyer­mek-, az nem diákszínjátszás, mert felnőttek ilyent nem tud­nak írni gyerekekről. Na, akkor mondtam, hogy ez a Kos- suth-díj, itt kell abbahagyni.- Látod - válaszolom neki -, ez az apropónk. Ebben a hónap­ban jelenik meg a Drámapeda­gógiai Intézet gondozásában az ifjúságnak szánt színdarabokat tartalmazó kiadvány, melyben a Záporpróba is szerepel a tavaly pályázatot nyert Egyszervani komédiák című munkád mel­lett.- Az Egyszervani. . . folyta­tása a hajdani Csiribiri komédi­ának. A hetvenes években a sellyei csoport didaktikus ötle­teivel tudott az országos gyer­mekszínjátszásban sikereket el­érni. A Csili Csala csodáiban például plasztikus képes­könyvre emlékeztető díszletet varázsoltunk a színpadra. Az elején megjelent Csili Csala bá­csi, aztán hátul rikkantott egy nagyot az egyik színjátszósom Csili Csala figurájában, s mire a nézők előrepillantottak, egy fe­kete lyuk mutatta a varázslást. Sokszor beleírtunk a kész da­rabba, igazodva a szereplőkíná­lathoz. Volt, hogy a „holtan fekvő” gyerek megkérte szerep­lőtársát, ne lépjen a kezére, ha lehet, s volt, hogy a diákok kije­löltek maguk közül egy kis­lányt, hogy ő lesz a néző, s az­tán ez a lányka az országos megmérettetésen főszereplővé vált.- Nagyon szeretted Sellyét.- A végén már örültem, hogy bejöttem Pécsre. Mikor azért íratták be a gyereket a színját­szó körbe a szülők vagy a taná­rok, hogy külföldre mehessen, szerepelhessen a tévében, sikk volt csiribirisnek lenni, elve­szett már a játék öröme. Pedig az amatőrség lényeg, az öröm­teli színjátszás, ott a próbafo­lyamat fontosabb az előadásnál. Kezdetben csodás élményeink voltak.- írtunk darabot azért egy-egy gyerekre, hogy szere­pelhessen, oldódjanak gátlásai, így született előadásunk egy raccsoló diák által játszott racs- csoló királyról és egy kettővel több kézzel rendelkező lakli kamaszról. S bár én Sellyére haza mentem, hiszen szülőfa­lum, nem nőtt a szívemhez az egykés világ zárt kapuival. So­sem tudtam például egy felnőtt színjátszó kört összehoni Sely- lyén. Tudod, ha már visszané­zünk, az akasztói nyolc év nél­kül lenne lyukas a pályám.- Akasztó? Beremendről hal­lottam, a pécsi Nevelési Köz­pontról is, mint munkahelyről, de . ..- Beremend? - nevet nagyot. - Mit tudsz arról? Ott éltem há­rom évig, mint művelődési ház igazgató ténykedtem. De visz- szatérve az Alföldhöz, Akasz­tón történt olyan csoda velem, hogy azt érezhettem, rám van szükség, nemcsak egy pedagó­gusra, hanem Petkó Jenőre, arra, amit én csinálok. Persze, ehhez hozzátartozik, hogy ott lettem szerelmes, nősültem meg, s éltem át 1956-ot. S hoz­tam létre az első színjátszó cso­portot. Nehogy azt hidd, nagy küldetéstudattól vezéreltetve. Az első hónapokban fáztam, nem tudtam fűteni, és ahogy ba­rangoltam az utcán, este tizen­egykor, hallottam ám, hogy a kerítésen túl kukoricát foszta­nak. Bekopogtam, emberi szóra, melegre vágytam. A pró­báknak aztán mindig jó későn lett végük, tényleg nem kellett otthon fűtenem. Először pedig ormánsági szemmel gondol­kozva lenéztem a palotával nem rendelkező, nem kuporgató, máról holnapra élő embereket, de hamar rádöbbentem, hogy mindezzel szemben nyitottak, barátságosak. A helyi tűzoltó­ság tiszteletbeli tagjává válasz­tott a faluban, ahol az egyenru­hások, a polgárok jelentették a társadalom krémjét, s ma is el­csodálkozom, milyen titkokat meséltek el nekem akkor a nyolcvan éves emberek. Mikor terveiről faggatom, kiderül, megint gyermekcsoport létrehozásán, felnőtt drámape­dagógiai szakkörön töri a fejét. Somolyog: persze, mint nyugdí­jas. Különben erről jut eszébe az a történet. És Jenő bácsi íróasztala mö­gött újra lapoz egyet a képzelet plasztikus képeskönyvében. Szabó Anikó A Széphalom Könyvműhely és újdonságai 1990 óta radikálisan át­alakulóban van Magyaror­szágon a mű és a közönség közötti kapcsolatrendszer. Megszűntek az állami mo­nopóliumok, s ez így is van rendjén. Ezzel együtt azon­ban megszűnt az irodalom biztonságtudata is. Azelőtt az alkotó mindig tudta, hogy melyik az a két-három kiadó, amelyet felkereshet, melyik az, ahol kedvező fogadta­tásra találhat. A szerződés majdnem biz­tos garanciát jelentett a ké­szülő mű megjelentetésére. Ma nincs ember, aki a kia­dókat számon tudná tartani, mert mire a számlálás végére érne, az eredmény már nem volna érvényes. Mégis kevés az a kiadó, amelyik a szó nemes értelmében is köny­vek kiadásával foglalkozik. Közéjük tartozik a Szép­halom Könyvműhely is, ame­lyet a magyar írók szakszer­vezete hozott létre 1989-ben. Már annak az évnek a végén megjelent néhány kötet, s azóta - mindössze három esztendő alatt - mintegy nyolcvan kötetet adtak ki, a legtöbbet a múlt esztendő­ben. Ez a szám nem látszik magasnak, ha a hajdani két irodalmi kiadó éves termé­sével vetjük egybe. De igen tiszteletreméltó teljesít­ménnyé válik, ha megtudjuk, hogy mindez két-három em­ber - s nem is főállású - megfeszített munkájának az eredménye, s hogy a kiadó - a könyvalapítványok támo­gatásán túl - teljesen a saját erejére van utalva. S tovább növeli e könyv­számnak a jelentőségét, hogy döntő többségében az élő magyar szépirodalom al­kotásait lelhetjük fel közöt­tük. Hiszen klasszikusokat - az üzleti haszon reményében - még csak-csak kiadnak mások is. A mai irodalom kiadása nem azért igényel nagy bá­torságot, mert kevés a bizo­nyíthatóan jó és jeles munka, hanem azért, mert a könyv­kereskedelem valóban az összeomlás küszöbére jutott, s ebből is következik, hogy a fogyatkozó vásárlóerő nem jut hozzá ahhoz, ami az övé lehetne. A jó színvonalra példa le­het az a húsz mű is, amelyet a Széphalom Könyvműhely a múlt év vége felé adott ki, számítva a karácsony előtt megnövekvő vásárlási kedvre is. E könyvek közül egyetlen egy képviseli - az is részben csak - a kalsszi- kus irodalmat, s ez a cseh­szlovákiai magyar elbeszé­lők 1919-1989 közötti ter­mését bemutató antológia, a Tudósítás egy ország elvesz­téséről. Tóth László munkája foly­tatása és kiegészítése a két éve megjelent lírai antológi­ának. Nemcsak az elbeszélé­sek körképe tanulságos, ha­nem a kötetben helyet kapó 43 szerző életrajza is. A két világháború közötti szakasz íróinak egy része el­pusztult, egy még nagyobb része a történelmi kénysze­rítő körülmények hatására elhallgatott, vagy Magyaror­szágra költözött, s néhányan folytathatták munkájukat. Ugyancsak életrajzi tanulság az, hogy hiányzik egy nem­zedék. Az 1930-as évekből egyedül Gál Sándor vált íróvá. A kiadó mindig nagy gon­dot fordít a költészetre: most is hét kötet tartozik ide. Van közöttük határon túli alkotó: a közismert Tolnai Ottó Szerbiából (Versek könyve), és a több figyelmet érdemlő Gittái István Nagyváradról (Mozdulatok a ruhatárból). Helyet kap Hárs Ernő nagy­szerű őszike-kötete (Szep­tember tenyerén” és két pá­lyakezdő kötet, a tehetséges Borbély Szilárdé, amely újító jelleggel úgy kettős könyv, hogy egyik fele a verseké (A bábu arca), a má­sik - megfordítva, és így új­rakezdve a kötetet - a prózáé „ Történet). Olvashatjuk a neoavant- gard-posztmodern Ke- menczky Judit újabb műveit (Az amerikai versek), a szűkszavú, ironikus és öni­ronikus Fabó Kingáért (A fül) és a szabadverset fe­gyelmezetten maivá formáló Balázsovits Mihályét (Az idő célkeresztje). A széppróza előtt essen szó a két esszékötetről is. Az egyik Oszip Mandelstam vá­logatott esztétikai írásait tar­talmazza (Árnyak tánca), azét az alkotóét, aki egyike a legjelentősebbnek a bolse- vizmus által feledésre ítélt orosz alkotók közül. A másik mű Nagy Attila Kristóf monográfiája Kom­játhy Jenő költészetéről, an­nak hatástörténeti elemzését állítva a középpontba (Szel­lemi bonc tan). Komjáthy a magyar líra megújításának egyik úttörője volt száz év­vel ezelőtt. S ez az első igazi monográfia róla! Külön öröm, hogy szépírónak kö­szönhetjük ezt, hiszen min­den ilyen mű segít lebontani a tudomány és az irodalom művelői közé emelt falakat. A lírához hasonlóan válto­zatos képet mutat a széppróza is. A legnagyobb sikert bizo­nyára Rákosy Gergely váloga­tott elbeszélései (Mákostészta) és a színésznő Horváth Teri tárgyilagosságot és regényes­séget elegyítő visszaemléke­zései (Fényben és árnyékban) aratják. De ne legyünk igazságta­lanok a többi művel sem: mindegyik rátalálhat igényes olvasóira. A külföldön élő Tardos Tibor regénye (Lány az Eiffel-torony fölött) és Tö­rök Miklós elbeszélése (Rendzavar). Katkó István (A hóhér) és Berkovits György (Halálkísértő) regé­nyei, Mátyus Aliz lírai no­vellafüzére (Anya meghalt), Géczi János kisregénye (A torony), az elsőkötetes Mé­nes Attila novellái (Képzelt testek) és Nyárády Gábor krónika-drámája, amely tör­ténelmünk egyik izgatott napját örökíti meg: Hitler és Horthy találkozóját a német megszállás előtti napon (Fegyverbarátok). Műnemi és műfaji, tema­tikai és megformálásbeli, va­lamint nemzedékbeli válto­zatosság bizonyítja, hogy a Széphalom Könyvműhely, amelynek ősz óta Mezey Ka­talin után Tóth László a ve­zetője, elfogultságok nélkül az egész magyar irodalom érdekében dolgozik. Vasy Géza Jékely Zoltán: Az ég játékai Két hant között heverésztem hanyatt, akárcsak amazok a föld alatt. Néztem az eget egy sírban is éber, kékszemlű pilóta szemével, vagy mint volt tengerész, ki holtan is hajózható látóhatárra kémlel. A kőrisfa hegyében szólt a csíz, egy tollhíjas vén varjú fáradt szárnnyal vitt ételt a fiának, fölötte egy csapat kóválygó gurgyalag meg-megcsillant a napban, itták a fényt, emelkedének s hulltanak, örökkévalónak vélt pillanatban. És bámultam a zsenge lombokat, az égre tapadó sok zöld tenyérkét, melyek kétrétgörnyedt tuskók nevébe kérték jó záporért a magasságokat. S egy pillanatra láttam odafent a bicskaszárnyú vércsét - jaj a cinkének, ha kifent, öldöklő karmai elérték ... És mindenekfölött sokat néztem a felhő-zarándokokat; toldott-foldott, szürkés-fehér csuhában bandukoltak, porosán és soványan, esőváró, bús szemektől kutatva, míg Rómájukba nem érnek, a Napba. Hát még az éjszaka be szép lehet nyaratszaka! Szerelmes pásztorlány hitével álmélkodni a csillagokra, találgatván: tüzük mit érlel, s fohászkodni forrón, dadogva; várni a Hold kelését, nézni, hogy tündököl százezer égi szépség, s mindaddig bámészkodni föl, míg egy szédítő pillanatban azt nem érzem, hogy mindez már alattam, földöntúli csillaghalas tavakban, a mélyben zajlik és nem a magasban ... Lám, lelkemnek mily kapukat nyitottam, mihelyt szemem az égre fordítottam! Hát még ha földrenézést abbahagyva, szemem felhőkön túli fényt kutatna! De mit láthanak ezek itt a sírban, ha szemük odvábán humusz s gyökér van - ? (1946) I 1

Next

/
Thumbnails
Contents