Új Dunántúli Napló, 1993. augusztus (4. évfolyam, 208-237. szám)
1993-08-14 / 221. szám
10 új Dunántúli napló 1993. augusztus 14., szombat Kovács József: ( Az év százhuszonkettedik napja fél cintányér Hold s a város másik fele szemed orgonazúgással van tele fényfölddel églombbal szemedben a folyók összefutnak s mint cintányérok tengerek a félholdak A közelmúlt humora Somogyi Pál Újraéledő fafaragás A fiatalok közül is egyre többen ismerkednek meg a fafaragás szépségével Fotó: Löffler Gábor A Rádiókabaréban, a televízió szórakoztató műsoraiban Mikes György elválaszthatatlan társa volt Somogyi Pál. A Mikes-Somogyi duóban ő volt a harsányabb, a keményebb hangú, a bátor poénok kimondója. ő is a Ludas Matyi szerzői között kezdte humorista pályáját. A kötetben is megjelent Pesti dekameron című összeállításával hívta fel magára a figyelmet. Nem csinált mást, csak az olasz Boccaccio Dekemeronjának hőseit magyar környezetben keltette életre: pesti, kikapós menyecskék, öregedő, felszarvazott férjek játszották a főszerepet történeteiben. Alkotó ereje teljében, váratlanul hunyt el. Nyugati turistautazás közben értelmetlen fagyhalál végzett vele. Korszerűsítés Ünnepnap volt az Egyesült Vaskarikában, midőn a posta szerelői megjelentek a gyárban, hogy a legkorszerűbb automata telefonközponttal cseréljék ki a régi elavultat. Mostanáig annyi baj volt a telefonnal, hogy ha a portáról fel akartak szólni az igazgatósághoz, inkább fullajtárokat menesztettek az üzenettel, minthogy telefonon próbáltak volna kapcsolatot teremteni. Szóval nagy volt az öröm a korszerűsítés hírére. A nagyobb telefonközponthoz egy kisegítő telefonközpont-kezelőt kellett betanítani és munkába állítani a gyár dolgozói közül. Az igazgatóságon úgy döntöttek, hogy a nyugdíj előtt álló özvegy Dummer Augusztáét, Lidi nénit bízzák majd meg a telefonközpontosi, kisegítő felállással, és elküldik a posta rövid tanfolyamára. A gondos, a dolgozókkal törődő szakszervezeti bizottság a legkorszerűbb nagyothalló-készülékkel ajándékozta meg a már kissé rosszul halló Lidi nénit, aki minden nap elsőnek érkezett a tanfolyamra, és ott megtanulta, hogyan működött Puskás Tivadar első telefon- központja, továbbá azt, hogy miként alakult ki a posta a tizenhatodik század elején. Miután sikeres vizsgát tett, beült a csillogó, új telefonközpontba, és átvette az irányítást. Mindjárt egy komplikált feladatot kapott: Jászberényt kellett távolsági beszélgetésre meghívni a főmérnöknek. Sajnos, a szemüvegét - az első nap izgalmában - otthon felejtette, ezért behívatta Grózer bácsit a raktárból, hogy keresse ki a telefonkönyvből a megfelelő számot. Együtt silabizálták ki a számot, majd Lidi néni tárcsázni kezdett, de a számokat sem látta pontosan, így kétszer a pontos időt hívta fel, egyszer a normál á hangot, és egyszer a mesemondót, ahol olyan érdekes mese volt a napi műsoron, hogy Lidi néni belefeledkezve végighallgatta a kis béka szomorú történetét, még sírt is egy kicsit rajta, úgyhogy a könnyektől még rosszabbul látott, és a végül is jelentkező Jászberényt az üzemorvosi rendelőbe kapcsolta, ahol tíz percen át ordítozott egymással az üzemorvos és a jászberényi hulladéktelep, míg tisztázódott, hogy egyik sem kereste a másikat. Ezalatt Lidi néni szétbontotta a vonalat, amelyen az igazgató éppen referált a miniszternek, és a dugót véletlenül az ipari áram konnektorába dugta, amelytől a központ egy része felrobbant, és tizenkét vonal szólt egyszerre minden készülékben. Az igazgató kénytelen volt a gyárral szemközti italbolt nyilvános készülékéről felhívni a minisztert, kezével befogva a kagylót, mert mellette két talponálló erős hangon népdalokat énekelt. Lidi néni minderről mit sem tudott, és egy kávéfőzővel bajlódott, amelynek nem tudta lecsavarni a tetejét, annyira rászorították a bérelszámolásban, ahonnan megkérték, főzzön nekik egy kis kávét, úgyis ráér. Amikor a kávé kicsöpögött, felhívta az Állatvédő Egyesületet, hogy jöhetnek a kávéért. Lidi néni békés mosollyal ült a kapcsolóasztal előtt, igazán csöndes nap volt. A régi központ minden hívásnál hangosan berregett, csengett, ez a korszerű nem volt ilyen lármás; csupán apró kis lámpák villantak fel, melyeket Lidi néni nem észlelt, ezért még bóbiskolni is tudott, mellére hajtott fejjel. A nagyothalló-készülékét is kikapcsolta, mert azt - még a műszak elején - véletlenül az üzemiroda vonalához kötötte, és nagyon bántotta a hangos beszéd. Amikor a főkönyvelő - másfél órás próbálkozás után - vonalat kapott, és a tárcsázás után a saját maga másik készüléke jelentkezett a hívásra, íróasztala túlsó felén, a főkönyvelő a földre csúszott, szája sarkában hab jelent meg. Azonnal hívni kellett a mentőket, de mert sehol sem volt vonal, a titkárnő biciklin indult el segítségért. A felbolydult gyárban Lidi néni volt a legkét- ségbeesettebb: mindaddig hívta a mentőket, míg végre jelentkezett az Országos Rendező Iroda, akiktől megrendelt egy kultúrműsort a szegény főkönyvelő temetésére. Ősi késztetés az emberben az alkotás, a körülöttünk lévő világ szebbé tételének vágya és igénye. Ebből fakad a népművészet sokféle ága is. És ez a kiapadhatatlan forrás változatlanul éltetője a bennünk szunnyadó törekvéseknek még ma is, amikor használati tárgyainkat nem magunk készítjük, mint elődeink. A régi falusi élet szinte minden mozzanatát átszőtte a népi díszítőművészet. A pásztorélet egykori tárgyai, vagy a régi falu mindennapjainak Mesterséges tó partján heve- résztünk. Én a napon nyújtózkodtam, öreg rokonom egy bokor árnyékában hevert, félkö- nyékre dőlve, és gyönyörrel szemlélte a pipát, amit vittem neki. Eredetileg is neki szántam, s most, hogy holmijaim között véletlenül rábukkantam, el vittem neki. Amúgy is régen találkoztunk. A tó ugyan mesterséges - a közelben lévő, már nem használatos téglagyár számára bányászták innen az anyagot -, de olyan régi, hogy természetesnek hat. Bokrok, cserjék, rezgőnyárfák, övezik a partszegély egyik oldalát, a másikat meg sás és nád lepte el. Tehetős emberek bérleménye a tavacska, s öreg rokonom a halőr.-Emezt meg majd leadom! - emelte magasba régi pipáját.- Szabad itt fürödni? - kérdeztem.- Okos ember csak akkor megy vízbe, ha már tud úszni - bölcselkedett az öregem.- Ki akarom venni a halakat, hogy meg ne fulladjanak - játszottam én is az elméset.-Halat: azt nem! - emelte fel tiltón a kezét a rokonom, aztán engedékenyebben folytatta: - Fürödhetsz, ha akarsz. Amoda menj, nádközeibe. Itt hirtelen mélyül. A náddal benőtt partszakasz omladékos volt, meg nagyon maga. Egy ponton azonban az örökösen leguruló rögdarabok lejtőt képeztek, s itt öt-hat méterre be is lehetett gyalogolni. Lubickolás közben megkarcolta valami a lábam. Valamilyen furcsa tárgyat tapogattam körbe a víz alatt, majd meg is tudtam emelni, de csak any- nyira, hogy kiderítsem: fonott vesszőkosár, de olyan súlyos, hogy nem tudtam a víz fölé húzni. A fonat hasadékain bekukucskálva láttam, hogy tucatnyi ponty ficánkol benne. A kosárhoz madzagot kötött valaki, s a madzag másik végét egy partközeibe levert cövek- hez erősítette. Miután odáig használati eszközei ékesen bizonyítják ezt, akárcsak azok a népi alkotások, amelyek az emberi életút, a család jeles eseményeit kísérték és fejezték ki. A régi paraszti otthonokban ott volt a faragott bölcső, a díszes menyasszonyláda, a házon a díszítő ornamentika, a bútorokon a míves faragás és festés. A régi temetők lesüppedt sírhantjain egy-egy kopjafa nemcsak az alatta porladónak, hanem a fafaragó tehetségének is emléket állít. tapogatóztam, egy másik spárga mentén haladva félig pocsolyába ágyazott vasfazékhoz jutottam. Ä fazék fenekén apró rákok mászkáltak egymáson. Akadt, amelyik megpróbált felkapaszkodni, de a fazék zománcos belsejéről mindig visszapottyant. Egyszercsak mozogni kezdett a közelben a nád, és bozontos képű, kicsi öregember bújt elő. Riadtan bámult, de nem szólt.- Maga fogja ezeket? - kérdeztem a fazékra mutatva. - Hogyan lehet ezeket kihalászni?- Húsra jön - felelte az öreg, inkább csak a bajuszát, mint a száját mozgatva. Továbbra is aggodalom ült az arcán, mire bátorítóan rámosolyogtam.- Tőlem ne tartson. Senki se vagyok, csak erre jártam. Semmivel nem vádolom, és akit nem vádolnak, annak nem kell védekezni. Csak látni szeretném, hogyan csinálja. A Tolsztoj-kinézetű bácsi jobbra-balra pislogott, azután a zsebébe nyúlt, csipetnyi hús- maszatot emelt ki, és a vízbe szórta. Kisvártatva mindkét karjával a vízbe kotort, s amikor pocsolyás kezeit kiemelte, három kis rák csüngött rajta.-Maga kicsoda? - dörrent ekkor a rokonom hangja. Fent állt a meredek, négyméteres parton, és úgy nézett le, mint aki azt hiszi, hogy nagyon magasan van.- Ő itt a rákász! - kiáltottam vissza.- Itt nem lehet rákot fogni! - dölyfösködött újpipájú rokonom.-Neki lehet, mert külföldieknek fogja - védelmeztem a behúzott nyakkal mozdulatlanná merevedett kis embert.-Nézd meg, van-e igazolványa! - érkezett fentről az újabb utasítás.-Van! - küldtem a megnyugtató választ. - Az előbb már megnéztem! Azzal kezdtem! Talán éppen a modern idők kommercializálódása, a tömegáruk uniformizáló hatása, az elszemélytelenedés játszik közre abban, hogy a népművészet és ezen belül a fafaragás újraéled. Egyre-másra alakulnak az országban, iskolákban és nyugdíjas-klubokban a fafaragó körök, kis közösségek, amelyekben újraéled a régi hagyomány. Két, országszerte ismert, neves fafaragó művész, apa és fia: Sibinger János és Miklós így vall erről az ősi kultúráról:- Kék színű?- Fehér, mert külföldi alkalmazott.- Le van pecsételve?-Le! A rákászra kacsintottam, és nyugtatólag fel is emeltem a kezem, azután lehajoltam, és én is a vízbe kotortam. Kiemelt kezemen két rák csüngött. A fazékba ráztam őket, azután Tolsztojhoz fordultam, és megint kacsintottam:- Hát a halakat mivel fogja? Eddigi viselkedésem láthatóan bizalmat ébresztett benne, de most ismét bezárkózott.-Láttam a vesszőkosarat - mondtam neki. - Nem árulom el, csak mutassa, mivel és hogyan fogja a halakat?- Inggel - mozdította bozontos bajszát.-Ne ravaszkodjon, öregem. A ravaszság olyan, akár az aprópénz: nem vehet sokat rajta. Az igazat mondja. Annak a törvénynek az igazolására, hogy a megfélemlített ember keveset beszél, lehúzta ingét, görcsöt kötött a két uj- jára, a gallért egy eleve oda- varrt madzaggal elkötötte, azután a víz alá merítette az így átalakított inget, és meghúzta, mint a hálót szokás. Amikor kiemelte, két hal fickándozott benne. A kisebbiket kidobta.- Azt a nagyobbat tegye a vesszőkosárba. Tőlem semmit nem tud meg a halőr, ne féljen. Ez a kettőnk titka marad.- Nemigen - hangzott fel mögöttem rokonom dörmö- gésre emlékeztető hangja. - Most már hárman tudjuk. Inkább csak közlés volt, mint fenyegető él nélkül, de összerezzentem, és mozgott az agyam, hogy milyen hazugságot adjak elő a rákász meg a saját védelmemben.- Komolyan láttam, hogy létezik nála igazolvány-féle ...- Nagy eszed van, öcsém, de nagy ésszel szoktak leginkább nagyot tévedni - jegyezte meg bátyám, higgadtan tömködve tőlem kapott pipáját. - Mit gondolsz, azért vagyok én itt-A falusi nép, amellett, hogy termelt, ősidők óta maga készítette használati tárgyait. Ezeket a tárgyakat a saját gyönyörűségére, életének szebbé tételére általában még díszítette is. A népművészetet az adott vidéknek a hagyományokon alapuló ízlése irányította. A faragókészség apáról fiúra szállt, mindig tökéletesedve. A faragók általában a parasztemberek, molnárok, pásztorok köréből kerültek ki. Az apa, Sibinger János a mezőgazdaságban töltötte életét. Szakemberként dolgozott az egykori Batthyány-Stratt- mann-birtokon, elvégezte a keszthelyi mezőgazdasági akadémiát. Később hosszú v őn keresztül tanára volt a váci mezőgazdasági technikumnak.- Családunk apai ágon sok generáción keresztül vízimolnároktól származik - mondja.- Egész életünket falun, gazdasági majorokban éltük le. Fiammal együtt — aki a ve- lemi fafaragó-stúdió alapító- tagja, a népművészet ifjú mestere, népi iparművész - kötelességünknek érezzük, hogy amit örököltünk, tapasztaltunk, láttunk vagy hallottunk, azt továbbadjuk . . . E szándékuk ölt testet abban a fafaragó programban, amelyet összegyűjtöttek, és most összegyűjtöttek, és most egy szép kiadványban közreadtak a fafaragó körök részére, és azoknak, akik egyénileg szándékoznak e szép, hasznos és megnyugtató hobbi részesei lenni. T. I. halőr, hogy ne vegyem észre azt, aki tilosban jár? Akkor láttad te az ő igazolványát, amikor a fejed tetejét. Feltűnt, hogy a rákász nem ijedt meg rokonom hangjától. Most nyugodtan begázolt a víz mélyebb részébe, ahol a fonott kosár lapult a fenéken, kiemelte, felnyitotta a tetejét, és beledobta a frissen fogott halat. Kezdtem érteni a helyzetet.-Maguk összejátszanak a - lopásban? Rokonom vállat rándított.- Ez csak féligazság - düny- nyögte. - A féligazság pedig egyenlő a félhazugsággal. - Összeműködünk, hogy megéljünk. Jöjjön csak, cimbora - szólt a rákászra, felé nyújtva régi pipáját. - Tömje meg, aztán szívja maga is. Ezt magának szántam. A kis ember elfogadta a pipát is, a mellé kínált dohányt is, azután rágyújtott, és elégedett áb- rázattal pöfékelt. Ő is, rokonom is boldogok voltak. Elfordultam tőlük, és körbenézve arra gondoltam, hogy milyen felséges templom a természet, amely mindenkinek' juttat önmagából. Azután attól hatódtam meg, hogy milyen felséges tud lenni az emberi természet is ... Ez a két vénség itt, aki csalárdságot művel, hogy kiigazítsa az élet csalárdságait... Könnyek tolultak a szemembe, és, hogy elrejtsem, leguggoltam, s miként az imént, belekotortam a vízbe.-Mit keresel? - kérdezte a rokonom.-Nem tudom - feleltem, anélkül, hogy felnéztem volna.-Aki nem tudja, mit keres, az végülis nem tudhatja, hogy mit talál - mondta a rákász, és most csodálkozva kaptam rá elhomályosult szemem, hogy megcsodáljam ennek a bölcselemnek a forrását. A kis ember kivette szájából az éppen megszippantott pipát, és jóízűt nevetett. Nevetett vele rokonom is. Végül olyan hahotára fakadtak, hogy visszhangzott nevetésük a tó felett. Csák Gyula: TÓpai*t011 » * * »
