Új Dunántúli Napló, 1993. augusztus (4. évfolyam, 208-237. szám)

1993-08-10 / 217. szám

1993. augusztus 10., kedd aj Dunántúlt napló 7 * Árverseny Esetenként a 35 százalékot is elérik azok a kedvezmények, amelyeket a legnagyobb ameri­kai légitársaságok nyújtanak a gyilkos árverseny legújabb sza­kaszában. A nyári utazási csúcsszezon vége felé köze­ledve elsőként a harmadik leg­nagyobb, a Delta Air Lines dön­tött úgy, hogy a szeptember 15. és december 15. közötti utazá­soknál a teljes ár egyharmadá- val csökkentve kínálja jegyeit - jelentette a Reuter hírügynök­ség. A Delta ármérséklő lépését gyorsan követte a Continental Airlines is, az American pedig bejelentette, hogy tanulmá­nyozza a tarifamérséklés módo­zatait. Mennyi szivar fogy a Vatikánban? Élelmiszerekkel és alkohol- tartalmú itallal megpakolt te­herautók és kamionok keresik fel Rómából nap mint nap a 0,44 négyzetkilométeres Vati­kánt, ahol a vámhivatalnokok az előírt módon igazolják az áru kivitelét Olaszországból. A Szentszék papírjaival azután a kereskedők bevasalhatják az EK által folyósított busás ex­porttámogatást. A nemzetközi szervezet brüsszeli központjában össze­sített adatokból kiderült, hogy a 739 lelket számláló Vatikán szükségletét sokszorosan meg­haladó élelmiszert és italt visz­nek be a parányi országba. Ha mindazt elfogyasztanák, ami a papírokon áll, egy lakos­nak - a pápát és a száz svájci gárdistát beleértve - naponta másfél kiló marhahúst, több mint hat kiló cukrot, öt kiló kávét, egy kiló vajat, több mint négy kiló kenyeret és két liter tiszta alkoholt kellene elemész­tenie. A Szentszék kérésére az Európai Közösség illetékes szervei vizsgálják a túlzottnak látszó import okait. ' Nyoma sincs a fellendülésnek Nincs túl a válság mélypont­ján a recesszióval és a maka­csul növekvő munkanélküli­séggel küszködő Európai Kö­zösség - ez derül ki a brüsszeli EK-központban kiadott jelen­tésből. A felmérés szerint nyoma sincs a gazdasági fel­lendülésnek a közöspiaci tér­ségben, sőt, a jelenlegi, 10,3 százalékos átlagos munkanél­küliségi ráta a következő év közepére az eddig soha nem tapasztalt 12 százalék fölé emelkedhet. A rekordot az 1985-ben mért 10,8 százalék jelenti. Mindez annak a követ­kezménye, hogy a foglalkozta­tottak száma - a jelentés sze­rint - minden eddiginél na­gyobb mértékben, várhatóan 1,75 százalékkal zuhan 1993-ban. Szimbólum A háziállat a növekvő jólét jelképévé, a tehetősek divatjává vált Kínában. S ennek nem aka­dály, hogy ez nem mindig illik a kínai hagyományokba, a köze­gészségügyi rendelkezések pe­dig tiltják az ebek városi jelen­létét. Az 1966-76. évi kulturális forradalom kifejezetten burzsoá csökevényként kezelte minden­féle háziállat tartását. A kutya Pekingben státusz- szimbólummá vált. S igaz, hogy a város 11 milliós lakosságához képest a százezer nyilvántartott eb még nem sok, egyes lakó­tömbökben száznál is több négylábút tartanak. Reggelente a dámák ölükben szertartásosan sétáltatják kedvenceiket: minél kisebb a kutyus, annál értéke­sebb. Annál komolyabb a stá­tusz ... A szabolcsfalui ABC áruházat is Semjén András és csapata építette A pénztelenség a kivitelező építőiparnak sem kegyelmez A Semjén Művek nem adja fel Semjén András építésztech­nikus és üzemmérnök állami cégeknél végigjárta a kivitele­zői szakma ranglétráját, dolgo­zott műszaki ellenőrként is. Első munkahelye 1967-ben a kaposvári Tanép volt, rá húsz évre a pécsi Unibernél fejezte be alkalmazotti pályafutását, hogy kipróbálhassa: saját lábán megállva mire képes. Két éve lett Semjén Művek a vállalko­zása. Semjén András vállalkozó milyennek látja a kivitelező épí­tőipar helyzetét és kilátásait? %- A vállalkozást ötvenezer forint megtakarított pénzzel kezdtem. Vettem egy betonke­verőgépet, szerszámokat, a leg­szükségesebbekkel felszerel­keztem, felvettem magam mellé két szakembert és segédmun­kást. Az első évben - 1987-ben - százezer forint volt a termelési értékünk, a következőben már 1,2 millió, aztán 12 millió, míg a rekordot, a százmilliót Semjén András irodájában 1990-91-ben értem el, már hat­van emberrel. Aztán elfogyott a beruházásokra fordítható pénz, a kivitelezők alól kihúzták az életteret, megkezdődött az egyre gyilkosabb és kíméletle­nebb küzdelem egymással a lé­tért, mely ma is tart. Tavaly már csak 28 milliós termelési érté­künk volt, idén jó, ha elérjük a húszmilliót. A gépészeten kívül minden szerkezetépítő és (többnyire al­vállalkozókkal) szakipari kivi­telezői munkát elvállaltam az alaptól a tetőig, akár kulcsra­kész átadással. Csarnokokat, családi házakat, kisáruházakat építettünk generál kivitelezés­ben, alvállalkozóként. A nyere­séget visszaforgattam, hadd menjen az üzlet. Tisztességgel gépesítettünk, vettem Szabolcs fém-zsalurendszert és mindent, hogy minőségben és határidő­ben se kelljen szégyent valla­nunk. Most, hogy a szakma mély­repülésben padlót fogott, több­Laufer László felvételei nyíre kihasználatlan gépparkom fenttartási és őrzési költségeire is pénz kell. Pénz, ami hiányzik. Egyre kevesebb a munka, azt meg többnyire az öngyilkos ár­ajánlatukkal a pillanatnyi létü­kért hazardírozó cégek nyerik el. Aztán sokan belebuknak, s a megrendelő futhat a pénze után, hogy valakivel befejeztethesse az abbahagyott munkát. Vagy a megrendelő képtelen a vég­számlát kifizetni, s a kivitelező ebbe rokkan bele. Sehol se érezhető a beharan­gozott vállalkozás-barátság. A szakma helyzete egyre romlik. Mind többen tarthatják kezüket a gazdasági fékeken, bármilyen indokkal, akár irigységből is megkeserítve, lehetetlenné, gyakorta tönkre téve a még életképes vállalkozásokat. Ki­nek jó ez? Az elvonások vilá­gossá teszik: ha még teheted, dolgozz minél többet, hogy mi­nél többet tehess a költségvetés feneketlen zsákjába. Nincs tőke, az építőipari megrendelés is egyre kevesebb. Szomorú, gyakran dühös . va­gyok. A legjobb szakemberein­ket képtelenek vagyunk megtar­tani. Két éve harminc embere­met kellett elküldeném. És mi­lyen szakembereket! Ezt az ér­zést az ellenségeimnek sem kí­vánom. Most már csak tizen­öten vegetálunk. A fővárosban dolgozunk, ott tudtunk munkát szerezni. Két éve megcsináltuk a kerámia üzemünket: félporce­lán, égetett samott és terrakotta söröskancsókkal, kaspókkal, sakk készletekkel, szobai szö- kőkutakkal, szobrokkal és épü­letkerámiákkal keressük a pia­cot. Fog ez menni. Az üzem már eltartja magát. Most állt be mellém műszaki vezetőnek az építész üzemmér­nök Péter fiam. Bízom benne, szakértelmében és lelkesedésé­ben. Remélem, a többiekkel együtt hosszú távon ő is megta­lálja nálunk a számítását. Murányi László A Dominikánus-ház portáljait is plakátok borítják Fotó: Läufer A Király utca szaporodó szégyenfoltjai Öröm hallgatni a hozzánk lá­togató német és osztrák vendé­gek rendszeresen ismétlődő el­ismerését városunk gondozott- ságáról, a szépen tatarozott há­zakról. Amennyire jólesik an­nak az igyekezetnek és fejlő­désnek tárgyilagos elismerése, amit mi itt az „össznépi orrlóga- tásban” talán észre sem ve­szünk, főleg nem méltányolunk eléggé, annyira bosszantó az a könnyen elkerülhető, ill. meg­akadályozható, tehát joggal bántó figyelmetlen nemtörő­dömség, amellyel az „illetéke­sek” eltűrik a falak „korlátozat­lan kitapétázását plakátokkal”, (ahogy Hársfai István olyan ta­lálóan meghatározta,) a plakát­dzsungel zabolátlan terjedését, még a város főutcája kirakatai­nak az elrondítását is! A főutca egyik büszkesége a Palatinusz szálló. Az innét ki­jövő vendég a valóban európai szintű étterem, recepció után el­sőnek a volt fodrászat gazdátlan kirakatát ellepő többéves, sza­kadozott-koszos plakátrétegben „gyönyörködhet”. Meg is kér­dezték többen, miért tűrik ezt így ebben a valóban szép kör­nyezetben? (Pár centivel mel­lette az „EURÓPA-irodák” igényes-szép táblája és cégére, kiáltó ellentétként.) És megfe­lelő ellenszer híján a rondí- tás-járvány természetesen ter­jed. A példás gonddal, gyönyö­rűen helyreállított ún. Domini­kánus Ház rendeltetés nélkül, tehát feleslegesen, de annál na­gyobb kiadással újrakészített faportálsorának az üvegpótló farostlemezein is elburjánzottak már a különböző „ragasztékok”. Az aktuális „veszély-góc” pedig már a Városháza. A.z elárvult CENTRUM kirakatsoron is megjelentek a non-stop-bár és a „szépségstúdió” hirdetései. Legutóbb szerencsétlen dilet­tantizmussal még jobb sorsra érdemes, kedves - szép gyer­mekrajzokat is cellragasztóztak a külső üvegfelületre - más­napra szinte kivétel nélkül va­lamennyit letépték-összegyűr- ték. (Ugyanazt az üveg belső fa­lára erősítve meg lehetett volna őrizni, visszaadni a kis szerzők­nek.) A tapasztalatok alapján biz­tosra vehető, hogy a Polgármes­teri Hivatal alatti kirakatsor hamarosan hirdetőfallá silányul, hacsak végre-valahára nem tör­ténik intézkedés. Végre tenni kéne valamit a terjedő környe­zetszennyezés, a ragasztós pemzlik lefogására. Egyszerű és kézenfekvő a megoldás: fém-hirdetőtáblák kihelyezése után elrettentő büntetéssel súj­tani ! És mert nekünk mindig-min- denhez külföldi példa kell: tes­sék végignézni mondtuk csak Rábafüzes után Grazig a falva­kat, a tiszta-plakátmentes háza­kat, a rendezett, mégis hatásos hirdetőfelületeket, általában a rendet - és megkérdezni, ők ho­gyan csinálják, mivel érik el: valamiféle varázslattal, vagy egyszerűen csak józan ésszel történő szabályozással? Dr. Szász János Városfejlesztő program az ezredfordulóig Kétszáz városra lenne szükség Mi a város? Védelem és kul­túra. Évezredek óta a városi létforma kínál komfortot, tech­nikát és gyors fejlődési pályát. A város a modernizáció, a falu a hagyomány jelképe. A leg­utóbbi kormányülésen szereplő belügyminisztériumi előter­jesztés prózaibb és egyszerűbb feladatra vállalkozott: a vá­rossá nyilvánítás helyzetéről és az időszerű feladatokról tájé­koztatta a kormányt. Magyarország 185 városában a lakosság mintegy 63 száza­léka él, s ez az arány lényegé­ben megfelel gazdasági fejlett­ségünknek is, noha tapasztal­juk, szenvedjük, hogy városi színvonalban, megjelenésben elmaradunk az Elbán-túli mi­nőségtől. De ennek elemzése már a szakértőkre tartozik. Megállapították, hogy Ma­gyarország bizonyos körzetei - szociológiái terminológia sze­rint - településhiányos térség­nek számítanak. Ilyen az észak-borsodi vidék, az Ede­lénytől északra fekvő térség, a délnyugat-baranyai Siklóstól, Szigetvártól, Barcstól délre eső területek, valamint a nyu­gat-zalai lenti, zalaegerszegi és szentgotthárdi térség. Ezért úgy gondolják a településkuta­tók, hogy 2000-ig összesen 200-220 városra volna szük­sége az országnak: ezáltal tele­pülésszerkezetünk arányosabb, a kisvárosi hálózat „izmosabb” lenne. Az életminőség min­denképpen javulna e települé­seken. Nem szorul tehát ma­gyarázatra, miért is törekednek a községi önkormányzatok a városi cím elérésére. Érthető, hogy ebben a ver­senyben sokan alacsonyabbra helyeznék a lécet, enyhítené­nek azon a követelmény-rend­szeren, amely a városi rang megszerzéséhez szükséges. A településfejlesztés szakemberei viszont ragaszkodnak a szak­mai követelmények érvényesí­téséhez, nem engedik pártat­lanná válni a várossá nyilvání­tást. Az elmúlt három évben kialakították azokat az alsó kü­szöbértékeket, amelyek mini­málisan elvárhatók a városi rang elnyeréséhez. Mindezt a várossá nyilvánítások során következetesen érvényesítették is. Az utóbbi években 19 nagy­község ezekkel összhangban nyerte el a városi rangot. 1991- ben Aszód, Derecske, Já- szárokszállás, Mezőcsát, Bala- tonlelle és Téglás vált várossá; 1992- ben Balatonföldvár, Enying, Hévíz, Lengyeltóti, Lőrici, Nyíradony, Tiszalök és Újfehértó. 1993. május 1-ig Abony, Jászfényszaru, Kecel, Polgár és Tiszaföldvár kapott városi címet. A Belügyminisztérium ille­tékesei pontosan nyilvántartják az idei pályázókat is. 1993. áp­rilis 30-ig 9 nagyközség nyúj­totta be kérelmét a városi cím elnyeréséért: Baktalórántháza, Ibrány, Lajosmizse, Mária- pócs, Mindszent, Nagyhalász, Pécsvárad, Soltvadkert és Tót­komlós. Az értékelők úgy lát­ják, hogy ezek közül egyik­másik település éppen csak el­éri azt a fejlettségi szintet, amely a várossá váláshoz szük­séges. Többségük azonban minden bizonnyal még az év folyamán átveheti a köztársa­sági elnök által aláírandó váro- salapitó dokumentumot. Várhatóan az elkövetke­zendő időszakban is számos nagyközség kezdeményezi majd a várossá válást, ezért a Belügyminisztériumnak őr­ködnie kell azon, hogy ne süly- lyedjen a rangot váltó nagy­községek fejlettségi színvo­nala, ne értékelődjék le a városi cím. Mindazok a szépreményű nagyközségek, amelyek a kö­vetkező hónapokban, eszten­dőkben várossá szeretnének „emelkedni”, ezért készüljenek erősen a „vizsgakövetelmé­nyek” teljesítésére. Érdemes tükröt tartani maguk elé: min­ként alakul a foglalkoztatott­ság, milyen az intézményrend­szer állapota, az infrastrukturá­lis létesítmények hálózata? Nehéz volna sorrendet felál­lítani a követelmények között. De ha mégis rangsorolni kel­lene, akkor az életlehetősége­ket befolyásoló tényezők közül a község szellemi vonzását, az öntevékeny szervezetek, egye­sületek, társaságok, alkotó kö­zösségek létét és szorgalmát emelném ki. Juhász Judit >

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents