Új Dunántúli Napló, 1993. július (4. évfolyam, 177-207. szám)
1993-07-31 / 207. szám
10 aj Dunántúli napiö 1993. július 31., szombat Híradás a Vajdaságból Bertók László: Rácsok között a térzene Valaminek a vége volt valaminek az eleje az ezt ez azt fogta vele de egyikhez sem tartozott csak fordítottak egy lapot fedőt tettek a küblire megegyeztek hogy nincs mese és bevették az altatót járt mint a csöveken a drót rácsok között a térzene helye nem volt csak ideje mondta a mégis mondhatót megélt minden dimenziót és egy álomba halt bele. Szép és nem szép versek? Az 1964 óta évente megjelentő Szép versek antológiáknak ezidáig csak minden válogatás ellenére, az irodalmi élet volt megítélője. Költők és olvasók egyaránt megszokták, s kialakult egy hallgatólagos mérce: aki benne van a gyűjteményben, s főleg rendszeresen, az már szinte beérkezettnek számít. Az antológia hosszú időn át költészetnapi és könyvheti slágerkönyv volt, ezen alkalmakkal féláron lehetett hozzájutni, 15-20 forintokért. A múlt évben radikális változás következett be a Szép versek történetében. A kötet jelentős mértékben megkarcsúsodott, s ennek következtében jócskán csökkent mind a szereplő költőknek, mind verseiknek a száma. Az ok nyilvánvalóan nem esztétikai, hanem gazdasági természetű volt, bár nehezen érthető, hogy egy nagyobb példányszámú, immár nem kedvezményes árú (tavaly 160, idén 240 Ft) kötet miért nem lehet jövedelmező, ha kialakult vevőköre van, s ha mégis ráfizetéses, miért nem lehet központi támogatást szerezni a tágabb művelődéspolitikai és a szű- kebb költészeti szempontból egyaránt fontos kötetsorozathoz? E kérdés nyilván nem a Magvető Kiadónak szól elsősorban. Várható volt, hogy idén sem áll vissza a régi gyakorlat, s ez a várakozásunk be is igazolódott. Tovább már nem karcsúsodon az idei kötet, sőt néhány lappal terjedelmesebbé vált, bár a költők száma valamivel tovább fogyatkozott, 66-ról 62-re. A szakmai morgolódások helyett viszont néhányan cselekvésre szánták el magukat, s könyvhétre nemcsak Szép versek 1992 jelent meg, hanem a kihívó címével harsányan vitatkozni látszó Nem szép versek 1992 is. A hagyományos antológia színes borítólapjával szemben ez az új a fehér keretbe foglalt feketével „gyászolja” mintegy a , Jdmaradt” a Nap Kiadó és a válogató Berkes Erzsébet jóvoltából. A pár soros kiadói előszó aztán lehűti izgalmunkat: a kötet a hagyományos antológia kiegészítésének céljából jött létre, és „semmi esetre sem helyette vagy ellene”. Nem botrányt kívánnak tehát kelteni, hanem teljesebb képet adni. ílymódon ebben a kötetben csak olyanok szerepelnek, akik az idei Szép versekben nem kaptak helyet. A címválasztás szelíden ironikus, csak az nem derül ki, hogy valamit, valakit, vagy csupán közállapotainkat vonják be az irónia körébe. A Nem szép versek szerzői Bella Istvántól Villányi Lászlóig az ábécé, Károlyi Árnytól Tóth Krisztináig az életkor rendjében mindannyian szerepelhetnének a Szép versek lapjain is, a legfiatalabbak kivételével többségük a korábbi években helyet is kapott ott. így a két kötet voltaképpen két félkötet most, s egymásnak talán nem annyira ironikus, mint inkább groteszk kiegészítője, hiszen a másik névsort Ágh Istvántól Zalán Tiborig az ábécé, és Csorba Győzőtől Térey Jánosig az életkor rendjében semmi lényegi nem választja el az előbbitől. Az idei Szép versek összeállítójának, Körmendy Zsuzsannának, aki egyébként a szűk terjedelemben elismerést érdemlő munkát végzett, egyetlen, de fontos előnye volt: ő a teljes anyagból válogathatott, s így természetesen lecsapott a nagyobb visszhangot ldváltó költőkre és versekre. Viszont az antológiának éppen az volt korábban az egyik érdeme, hogy a különböző szempontú és szándékú protokollistáknál mindig sokkal teljesebb képet adott, s néhány tévedéstől-elfogultságtól eltekintve a teljes hazai költészetben gondolkozott. Ezt a hagyományt törte meg a tavalyi válogatás, s ezzel nagyobbrészt azok jártak rosszul, akik a pályán vannak, de csak alig a szűkös listákon. Aki tehát mai költészetünk keresztmetszetét szeretné látni, annak legkevesebb e két antológia összesen 106 költőjét illik olvasnia, s ehhez kötelességem még hozzátenni, hogy rajtuk kívül is van még egy harmadik antológiára való érdemes költő. Azon sem csodálkoznék tehát, ha őszei megjelenne egy harmadik antológia is, mondjuk „ezek a legszebb nem szép versek” címmel. Viszont tisztázni kellene valamit. Ha az évente szemléző antológiák nem vetélytársai egymásnak, nincs túl sok értelme külön létüknek, amit kiadástechnikai szempontokon túl csak az indokolhatna igazán, ha esztétikai-irodalmi irányokat-nézeteket különítenének el, szembesítenének az egyes gyűjtemények. Akár ígys lesz, akár úgy, a szép versek antológiáira jövőre is, az elkövetkező században is szükség lesz. Vasy Géza Ismerősnek tűnő tájak, tóparti nádas, havas mező, pipa- csos rét, fűzfa szegélyezte domboldal, esőáztatta völgy. És ismerősnek tűnő arcok. Gion Nándoré, Domokos Istváné, Ladik Kataliné, Acs Ká- rolyé, Fehér Ferencé, Szatmári Istváné, Tripolsky Gézáé, Tolnai Ottóé és másoké. Papp András: Nyár vége volt, alacsonyabbra ereszkedett a nap, mintha közelebb, mintha lejjebb, de ettől valahogyan sem melegebb, sem világosabb nem lett. Ferde és hosszú árnyak nőttek a járdán, amelyek a háztöveknél megtörtek, rálapultak a falakra és már árnyékokra, és tovább nőttek és hajoltak az alkonyi fényben a közelgő est emésztő sötétjében. Aznap vidékre utaztam, s a vonatindulás előtt egy órával ráérősen sétálgattam a Piac utcán. Az új és provokáló reklámokat nézegettem a villany- oszlopokon, a kirakatok üvegén, a szemeteskukák oldalán; mindet látni és olvasni akartam. Aztán befordultam a Gambrinus közbe, ahol hirtelenjében, épp a kitiltott járművek miatt, kiszélesedik a tér, s ez az ember mozgását, lendületét önkéntelenül is módosítja némiképp; kevesebbnek tűnik a sok, a tömeg itt már csak lehetőség, elenyésző részlet - néhány pillanatig. Mert belépve egy üzletbe, hamarosan új, minőségileg más tömegben érezhettem magam, ez mindig attól függ, mit akarok, cipőt vagy könyvet, vagy esetlen valami mást. A könyveknél maradtam, az útra akartam valamit. Miután megcsodáltam a kirakatban a nipp bagolytestet, mely körmével kapaszkodik egy szintén nipp könyvbe, beléptem az antikváriumba, mely a Gámb- rius túlsó sarkán található, közben arra gondoltam, milyen nehéz lehet lapozni egy ilyen könyvet. Rövid nézelődés után egy 1926-ban kiadott, Kosztolányi Dezső által fordított, Oscar Wilde költeményeit tartalmazó kötetet emeltem le a polcról. Először végigtapogattam a gerincét, jó volt érez- nem az anyagot, a súlyt, hogy fogok valamit a kezemben, két ujjam közé csíptem a papírt, néztem a vastagságát, a színét, a betűk formáját, s végül, mintegy az érzékelés végső aktusaként a lapok közé szagoltam hosszan, jó mélyet Ebből a névsorból sejthető: a Vajdasághoz kapcsolódik mondandónk. Nos, az apropó a budapesti Petőfi Irodalmi Múzeum új kiállítása, amelyet a múzeum és az újvidéki Fórum Kiadó közösen szervezett-rendezett Vajdasági íróportrék, vajdasági tájak címmel. A szeptember végéig látogatható szippantottam a lapok közé préselt múltból. Körülbelül a könyv közepén találtam a levelet. Nem szokványos módon, tehát nem vízszintes és függőleges irányban lett négyrészt hajtva, hanem úgy, mint azok a viasszal pecsételt levelek, melyeket lovas futár továbbított egykor. Ezt csak vízszintesen, három részben hajtogatták, se bélyeg, se pecsétnyom nem volt rajta, mint alkalmi könyvjelző osztotta két részre a könyv vastagságát, illetve terjedelmét. Az a gondolat, hogy a könyv megvásárlásával a lapok között felejtett levél amúgy is hozzám kerülne, mindenféle aggodalom vagy lelkiismeret-furdalás nélkül nyitottam szét a levelet. Cir- kalmas, kék tintával formált betűk sorakoztak szabályos sorokban, és nem tudtam mire vélni a jobb felső sarokba írt tréfás dátumot, hogy Mennyország, örökkévalóság. Az órámra néztem. A vonat miatt, hogy van-e időm elolvasni az egyébként nem túl hosszú, de épp a cirkalmas- sága miatt nehezen olvasható, itt-ott bizonyára bonyodalmakat okozó levelet. Végül is úgy döntöttem, hogy belekezdek: „Drága Deziré”! Tudom, most meglepetést fogok okozni levelemmel, s joggal kérdezhetnéd tőlem, hogyan írhatok én, aki nincs, aki messze van, hogyan írhatok én neked levelet a Vérmezőre, ebbe a világba, de erre csak azt felelhetném, semmi se lehetetlen, írni pedig minden körülmények között lehet. Amint újra és újra felidézem elmúlt életem minden eseményét, igazán mindent, a legapróbb részletekig - el sem hinnéd, Deziré, hogy micsoda fantaszticum, és micsoda fájdalom és öröm egyszerre látnom azt a tragikumot, ami végül is változtathatatlan és kiábrándító. De éppen azért kell látnom, hogy magamra ismerjek végre. így most is előttem van az a szabadkai beszélgetésünk, kiállítás két vajdasági művész, Penovác Endre és Szajkó István grafikáit sorakoztatja a múzeum falain. S az együttműködő felek megjelentettek egy elegáns kötetet is a két művész íróportréiból, a portrék mellé rövid írói életrajzokat és irodalmi szemelvényeket illesztve. Túl azon, hogy látványként is élvezetesek e grafikák, s hogy kellemes olvasmányélményeket idéznek, számunkra különösen kedves a vajdasági táj, a vajdasági irodalom ilyetén jelentkezése. Kiváltképp, ha tudjuk, hogy a Fórum Kiadó kötetei hivatalosan manapság nem érkezhetnek Magyarországra. Miként a magyar kiadók könyvei elől is el van zárva a Vajdaság. Bordás Győzőtől, a Fórum Kiadó főszerkesztőjétől hallottuk, hogy személypoggyászként, bőröndben hozzák-viszik magukkal a könyveket - mutatóba. És disszonáns hangok is felsejlenek a képek láttán. Nem feledhetjük, honnan érkeztek. Nem vonatkoztathatunk el a szomszédságunkban dúló háborútól, az esztelen vérontástól. „A portrék ott születtek, ahol a bizonytalanság lett úrrá - írja bevezetőjében a Fórum főszereksztője. - E tájegység íróinak felelősségvállalása most jelentősebb, mint bármikor, mert nem messze otthonuktól lángokban vagy már romokban áll a világ, amelyben az írói képzelet a hőseit még tegnap mozgatta. Onnan amit egy nyári szünidő alkalmával folytattunk. Talán te is emlékszel arra hosszú és elmés párbeszédre, ami a lélekről szólt, s talán arra is, amit akkor közösen megállapítottunk, hogy tudniillik a léleknek hangja van. De hogy milyen is az a hang, mihez hasonlítható a hangzása, azt nem tudtuk elmondani, nem beszéltünk róla. A találgatások és az ostoba hasonlítgatások, éppen az ésszerűség következtében lettek volna értelmetlenek, s egyben hamisan hangzók is. Hallgattunk. És hallgatásunk szinte megsemmisítette előbbi megállapításunkat, pedig a léleknek igenis van hangja, ma már el is tudom mondani, milyen, de ehhez egy történetet kell elmesélnem. Hajókirándulásra vitt egyszer apám. Miután felszálltunk a lapátkerekes nagy gőzhajóra, megálltunk a fedélzeten. Én akkor hat esztendős voltam, apám keze tele csomagokkal, és nálam is volt valami: egy katicabogárka. Még a parton fogtam, délután, s elhatároztam, hogy hazaviszem, bezárom egy dobozba, vattából ágyat csinálok neki, etetem-itatom, szépen felnevelem. Tudod, Deziré, a gyermekeknek néha van ilyen ábrándjuk. Szorongattam markomban a zsákmányt, a gépház előtt bámészkodtam. Lenn a lámpafényben már jártak a dugattyúk, dohogtak az olajtól csöpögő csapok. Pállott meleg csapott az arcomba. Egy meztelen ember, akinek minden öltözéke afféle szellős háló úszónadrág volt, szenet lapátolt a kazánba. Fekete volt, mint az ördög. A tűz pedig vörös, mint a pokol. Hirtelen megváltoztattam elhatározásomat, olyan szép volt a tűz, olyan fényes, selymes és puha, mintha rózsaszirmokból lettek volna a lángok; benyújtottam a karomat a gépházba, kinyitottam az öklömet, hogy a katicabogár egyenesen a rózsa közepébe essék. Tudod, Deziré, ilyen jöttünk, ahol egy ideje hiába a szó, hiába a kép, a rombolni vágyó erőt nem tudta legyőzni a művészi óva intés. A jövőnkért való aggódás is leolvasható ezekről a portrékról, még azokról is, amelyeken esetleg szelíden néz vissza ránk a költő, vagy békésen szelelőnek tűnik a pipa az író kezében. S ez olvasható ki a kötetbe válogatott szövegből is. ” Penovác Endre és Szajkó István ceruza- és tollrajzai hiteles képet adnak az írókról. Megérezzük a portré alanyának gondolatiságát, tűnődő vagy indulatos, szemlélődő vagy szenvedélyes alkotói jellegzetességét. Penovác jobban ragaszkodik a hagyományokhoz, a szabályos portréhoz. A Szajkó-féle arcképek szabálytalanságukkal hatnak, izgatott vonalakkal, olykor kettős-rajzolatokkal, a képfelület meg- komponáltságával előbb grafikai kompozíciók, csak másodsorban portrék. Mindkét művész azokat az írókat, költőket rajzolta meg, akikkel közelebbi, baráti, társasági kapcsolatban álltak, s akikről volt mondanivalójuk a képi megfogalmazás út- ján-módján. így aztán nem is teljes a kör. Nem aféle vajdasági képes író-lexikon áll előttünk. Mindössze harminc vajdasági író arcvonásait firtathatjuk, s kapcsolhatjuk olvasmányélményünkhöz. Vagy kaphatunk kedvet egy-egy arc láttán az irodalmi munkásság megismeréséhez. K. M. ábrándjuk is van néha a gyerekeknek. Abban a pillanatban megrázkódott a hajó, óriásit bő- dült, ordított, sivalkodott, mintha hangjával ketté akarná repeszteni az eget, a földet. Annyira megijedtem, hogy hadonászva futkosni kezdtem, ide-oda rohantam, hol a hajó orrára, hol a farára, és közben eszelősen befogtam a fülemet.- Jóska - szólt apám -, mi bajod?- A katica - hebegtem sírva. - Ordít a katicabogár.- Miféle katicabogár?-Az, amelyiket a tűzbe dobtam.- Csacsi - nevetett apám. - A katicának nincs hangja. Inkább gyere uzsonnázni. Terített asztalhoz ültetett, csokoládét rendelt és kalácsot, de nem ettem, nem tudtam az evésre gondolni, nyafogtam és nyűgösködtem, folyton a gépház felé sandítottam. Végül anyám a fedélzetre cipelt, hogy megmutassa nekem a hullámokat. Suhant a hajó a selymes, alkonyi folyón, zöld hegyek között. Álltunk, és ránk sötétedett. Az égen föltünedeztek az első csillagok. Hiába mondta anyám is, hogy csak a hajó fütyült, nem hittem el, bennem tényleg a katica ordított, és tudod, Deziré, azt hiszem, nekem volt igazam. Hát ilyen az a hang, melynek létezését nem vontuk kétségbe, bár semmihez nem tudtuk hasonlítani. Sőt, azt mondom, Deziré, ma már én is egy ilyen hang vagyok, amit valaki, talán szándéktalanul előhív. Csókol és ölel lOOx: J.” A könyvet a levélpapírral együtt visszatettem a polcra, a többi könyv közé. Az órámra néztem, s láttam, sietnem kell. Amikor kiléptem a boltból, már a lámpák kéken és sárgán vibráló fénye adott új életet a dolgoktól elválaszthatatlan, különös és titokzatos árnyéklényeknek. Talán ekkor hallottam én is valamit, mert előre tudtam, az Antik levelet hamarosan meg fogom írni. Antik levél i i i
