Új Dunántúli Napló, 1993. július (4. évfolyam, 177-207. szám)
1993-07-28 / 204. szám
8 aj Dunántúli napló 1993. július 28., szerda Középkori és mai módszerek ... A gazda szeme Az elrabolt „Jaguár” Csaba és a biciklitől vaj ok A Mountan bike - hegyi utakra való kerékpár. Ara több tízezer forint. Divatcikk. Szülők és nagyszülők közös ajándéka legtöbbször a csemetének, aki gyakran csak 9-13 éves. Tőle pedig a nála idősebbek elrabolják. Országosan hetente több tucatnyi ilyen eset van. Gyermekkoruk miatt az eredeti szereplők nevét meg kellett változtatni, s ehelyütt sajnos azt sem árulhatjuk el, kiket sejt a rendőrség a fiatalkorúak hátterében. Amikor Csaba meglátta a Jaguárt, nem akart hinni a szemének. Kiállt a focicsapatból és a pálya drótkerítéséhez ment. A többiek méltatlankodtak, de ő csak legyintett. Semmi kétség. Az övé. Az, amit két éve elraboltak tőle Óbudán. A drótháló melletti Jaguár tulajdonképpen sohasem volt autó, csak Csaba nevezte el így annak idején, miután ráragasztotta a féltve őrzött matricát, így lett a mountan bike-ból Jaguár. Pontosan emlékezett a többire is: vízszintes vázon a Bayem München címere, a hátsó sárhányón egy kiterjesztett szárnyú sas, egy menő focicsapat jelvénye. Az egyik villásvázon az Adidas, a másikon a hamburgi Tom Taylor reklámja. Igen, ez a bringa az övé volt. A felnőtteknek a matricák zavaros marhaságok, de nincs olyan gyerek, alá azt, amit ő maga gyűjtögetett, rendezgetett és ragasztott, fel ne ismerné. De hogy kerül ide a bringa? Csabának a rablás iszonyú emlék volt. Pár napig villoghatott csak a Jaguárral a többi srác előtt, amikor egy bringázás után belépett az óbudai Kiskorona utca végén lévő telefon- fülkébe, hogy hazaszóljon: ne izguljanak, negyedóra múlva otthon lesz. A bringa ott volt, a fülkének támasztva. A közelben unatkozó négy srác közül a legnagyobbik - lehetett az tán már középiskolás is - rányitotta a telefonfülke ajtaját és gázzal lefújta. Csaba az iszonyatos fájdalomtól a szeme elé kapta a kezét, üvöltött. Mire újra ki tudta nyitni a szemét, a Jaguár sehol. Vitték orvoshoz, mentek rendőrségre, de mindez mintha félálomban történt volna. Arról is elfeledkezett, hogy aláírassa otthon azt az intőt, amit épp aznap kapott magatartásból. Piszok rosszul esett az is, hogy nagybátyja, Béla bácsi meggyanúsította: mese az egész rablás. Biztosan odaadta a gépet valamelyik pajtásának, legyen nála, mert az intő miatt úgyis eltiltják pár hétre a bicajozástól. Ha viszont a másik srác hozza neki el a tiltás idejére délutánonként a bringát, akkor nem veszít semmit. Aztán mire lejár a büntetés, valahonnan előkerül a Jaguár. A veszteségen felül Csabának még ezt a gyanúsítgatást is el kellett szenvednie, pedig napokig piros volt a szeme, mint a nyuszinak. No, most minden kiderül! Pár perc múlva előkerült a Jaguár gazdája. Vele egykorú, vörös hajú srác.- Jó kis bicaj, pedig nem is új - igyekezett közömbös maradni Csaba.- Nekem új - válaszolt a vörös hajú mosolyogva - tegnapelőtt vettük a faterral.- Aha ... Eddig nem láttalak itt a parkban, pedig már két éve ideköltöztünk.- Naná, hogy nem láttál! Egy hete jöttünk Erzsébetről. A D lépcsőházban lakunk a harmadikon. Peti vagyok, ha keresnél.- Oké. Én meg Csaba. Lehet, hogy felugrunk a faterral a papádhoz. Egy ilyen bringa engem is érdekelne .. . A két szülő gyorsan tisztázta a dolgokat. Peti apja megmondta, melyik használt kerékpár-boltban vették a biciklit, jutányosán, de azt ne firtassuk most, hogyan került a lopott bringa a kereskedőhöz. Az a fontos, hogy a papa annak idején biztosította a kerékpárt, fel is vették a húszezret. A pénz azóta is a bankban van. Abból - ezt javasolták Csabáék - visz- szaveszik Peti apjától a kerékpárt, aki pedig vesz a fiának egy másikat. Igen ám, de ha a biztosító fizetett, a kártérítés után az a tulajdonos. Vagyis: mindkét gyerek elveszti a Jaguárt. Peti apja pedig, aki teljesen vétlen, hiszen jóhiszeműen vásárolt egy legális üzletben, peres úton követelhet kártérítést ma még ismeretlen emberektől. Ha Csaba apjának javaslatát fogadják el, abból még baj is származhat: lehet valaki, aki felismeri a srác egykori bringáját, s feljelenti a papát biztosítási csalásért. A szülők egyetértettek, hogy az orgazdát valahogy lebuktatják. A gyerekeknek mindez magas. Van jaguár, de még- sincs igazán. Lehet, hogy a bringakereskedő egyben egy biciklitolvaj-banda főnöke? A felnőttek még meditálnak, mit tegyenek. A négy rabló még ismeretlen. Különben is, három közülük nem büntethető, mert tavalyelőtt Csaba szerint is gyermek- korúak voltak. A Jaguár első tulajdonosa két év alatt azért sokat tanult. Tizenhárom éves korára megtudta, mi a félelem és a tehetetlenség. Némethy Gyula Fotó: Löffler A kutat már megfúrattuk, állami céltámogatást kértünk a vezeték kiépítésére, hogy mennyit kapunk, - a napokban dől el. A vegyesboltban minden van, ami egy konyhában éppen kell - a nagyobb bevásárlásokat másutt intézik el -, bár még nem érkezett meg a kenyér Sásdról.- El nem tudom képzelni mi lehet - mondja csodálkozva Leder Krisztina eladó -, hiszen általában pontosan szokták hozni. Miközben beszélgetünk, kiszolgál, egy asszonynak befőző fóliát nyújt át, majd az összeget beüti a pénztárgépbe.- Milyen a fiatalok élete Tartóson?- Sok szórakozás nincs, néha összejövünk a „kútárban", de egyébként semmi. Nyugodtan mondhatom, többnyire csak a televízió van otthon - válaszol a tizennyolc éves lány. Udvarlója, Császár János, aki vargai, nem vitatkozik.- Nagy élet nincs!- Ezek szerint, ha összeházasodnak, akkor elköltöznek nagyobb helyre, esetleg városba?- Eszünk ágában sincs! - kiált fel Krisztina. - Dehogy megyünk el, azért ilyen csend, ilyen nyugalom nincs másutt, s a mindennapok is olcsóbbak. * A 78 éves Zsidó Bélával, a tarrósi bekötőúton találkoztam, bár szociális otthonban van, gyakran bejár a faluba.- Tudja, hogy én még kilenc évvel ezelőtt is legényember voltam? Akkor nősültem, a feleségem 46 éves! Tarrósi születésű vagyok, szívesen visszajárok, s elnézem, mi változik.- S mit lát?- Azt, hogy jobb lett a világ, fiam! Jobb lett, csak ezt a fiatalok is vegyék észre. Meggyőződésem, hogy észreveszik. Roszprim Nándor Tartós Sásd és Dombóvár között szelíd lankák alján meghúzódó falu. Baranyai barangolások Tarrós Meghalt egy asszony Tartóson. Nem volt idős, ahogy mondják, még élhetett volna, hiszen jóval alatta volt a hetvennek. Másnap délelőtt már négy-öt férfi a domboldalban, árnyat adó fák között megbúvó temetőben, a kripta helyét ásta. Tulajdonképpen, ez nem is lenne olyan különös dolog, ám ezek az emberek falubéliek, nem kubikosok, kőművesek.- Nálunk ez így szokás - mondja a félmeztelenül lapátoló Kiss László -, nem csak a hozzátartozók tartanak össze, hanem az egész falu közössége. Tudja, olyan kevesen élünk ezen a kis településen, hogy itt tényleg egymásra vagyunk utalva, szükség van az összefogásra. Nem csak ilyen szomorú eseménykor, hanem mindig. Csodálkozásomat látva a többiek, köztük az elhunyt asz- szony rokona, s a polgármester is helyesel. Mert a község első emberének kezében is ásó van. Közben egy kis teherautó erőlködve kapaszkodik fel a domboldalban lévő temetőbe - anyagot hoz. Kérdem, mikor készülnek el ezzel a munkával, szinte valamenyien egyszerre rávágják.- Holnap már temetés lesz! - s hozzáteszik, ha kell, egész éjjel dolgoznak. Tarrós Sásd és Dombóvár között, szelíd lankák alján meghúzódó falu. Nem sok házzal dicsekedhet, talán ha van negyvenhárom a két-három utcácskában. Lehet, hogy a „kicsiség” a titka annak, hogy akikkel csak beszélgettem, kivétel nélkül mindenki azt mondta, Tartóson tényleg közösség van!- Negyvenhárom évvel ezelőtt ide jöttem férjhez - mondja Beck Györgyné szegény uramat már eltemettem, de az ember nem csak a család segítségét érzi. Pláne, amióta saját ön- kormányzatunk, s ilyen jó polgármesterünk van. Sok az özvegyasszony a faluban, sok a szegény nyugdíjas, de rendszeresen kapunk segélyt, a fiatalok rendbetették a kultúrtermet, a játszóteret, megépült a temetőbe az út, nem kell most már sarat taposni, a halottasházba hűtőt vettek, gázcsere-telepet létesítettek, kutat fúrattak. . . Az emberek többségének nem kell kétszer szólni, ha a munkáról van szó. Wascher Zoltán a fiatal, dinamikus polgármester, aki ide nősült, elismeri, ilyen szempontból is jó Tartóson élni. Persze, mielőtt bárki azt hinné, hogy itt, Baranya északi határa közelében minden, irigylésre méltó, elmeséli, hogy a minap betörtek a vegyesboltba - a kocsmával együtt ő üzemelteti - elvittek ezt-azt. Jöttek néhányan csodálkozni, sajnálkozni. Aztán néhány nap múlva elfogta a rendőrség a gyanúsítottakat, köztük azt a fiatalt, aki akkor vigasztalta...- Ezzel együtt, jó itt élni, úgy beszéltek rá, hogy legyek polgármester, de nem bántam meg. Mi most a legfontosabb feladatunk? Mindenekelőtt az, hogy vezetékes víz legyen a faluban. Faluhelyen ma is természetes a kisállattartás így épülhettek az erődök a középkorban, ahogy most az az ívelt kőfal Magyarürögben, a régi temető kápolnája mögött. Kalapáccsal, vésővel pattintgat- ják a kőtömböket, illesztik őket darabonként, türelmesen, pontosan, összehangolt mozdulatokkal. Szervezett munka folyik. A teljesítmény napról napra méterekben mérhető. Öröm nézni. Egészen más benyomást kelt az a tevékenység, ami közművesítés címszó alatt zajlik közel két éve a Magyarürögi úton. Első a gáz. Kiásták, berakták, betemették, rákapcsolták. Úsztunk a sárban, nyeltük a port, közben nyugtatgattuk magunkat: Ez vele jár, nincs értelme utat csinálni, amíg nincs itt a víz és a csatorna. Jött. Kiásták, lefektették, betemették. Kerülgettük a tengelytörő gödröket, kiálló csatornafedeleket. Szentségeitek a melósok is, hogy ide-oda rángatják őket. Hol itt, hol ott kell valamit elkezdeni. Világos. Elkezdett munkáért már jár a pénz. Befejezni nem olyan sürgős. Határidő régen túllépve. Aztán bekötés, házanként, külön-külön, jó sokára. Kiásás - péntek délután - betemetés - napok múlva. Útszűkület, egy, kettő, három. Kerülgetjük, elkanyarítjuk. Miért nem lehetett egy füst alatt? Csúcsforgalom. Két kilométeres kocsisor a Szigeti útig, a Donátus felé, a Fülemüle utcában, ami mellesleg félbe-szerbe. Állítólag erre terelik majd a forgalmat addig, amíg ... Meddig? Amíg megérkeznek a hollandok Orfűre? Szlalomozás a lakókocsikkal, idegenforgalmi vonzerő. Csövek az út mellett ottfelejtve. Egy munkás árusítja: - Olcsón adom, a kerítésen belüli vezetékhez - kínálja. - De még ma, mert holnap már nem leszünk itt.- Honnan származik ez a cső?- Az magát ne érdekelje - veti oda foghegyről, és nyomban elpárolog, nem szereti a kíváncsiskodó vevőket. Persze tudom, „bírálni köny- nyű, megcsinálni nehéz”. Na de ennyire? Mibe kerül ez nekünk, és az önkormányzatnak? A számlákon - gondolom - követhető: felvonulni, levonulni, megint felvonulni, kiásni, betemetni ... ugyanazt, ugyanott, többször. Figyelem a kis csapatot a kápolna mögött. Fegyelmezetten, tempósan dolgoznak. Középkori módszerekkel, de eredményesen. Nem lehetne ugyanúgy korszerű eszközökkel is? Már hogyne lehetne! Láttam. A mi házunk környékén egy dolgát értő, rámenős művezető vezényelte a tennivalókat. A bekötést az utcai vezetékkel egyidő- ben csinálták meg, és azon melegében elkészült az útburkolat is. Folyamatosan, gyorsan, ahogy kell. Ha itt igen, másutt miért nem? Talán a gazda szeme hiányzik? R. Zs. Mint a filmben Rablás a British Museumból Pótolhatatlan kincseket raboltak el a hét végén Londonban a British Museumból. A betörők a tető egyik üvegablakán át érkeztek az éjszaka sötétjében, és a biztonsági berendezéseket kiiktatva 250 ezer főút névleges értékű késő római-kori nyakláncokkal és pénzérmékkel távoztak. Az értéket azért tartják névlegesnek a szakértők, mert az ékszerek és az érmék igazából pótolhatatlanok, és hozzáértő gyűjtők, ha mernék, milliókat is fizetnének értük. Brit bűnügyi tudósítók szerint a betörés módszere emlékeztetett a Peter Ustinov főszereplésével 1964-ben készült „Topkapi” című filmre, amelyben az isztambuli Topkapi sze- rájba hatoltak be a bűnözők a tetőn át. A Scotland Yard természetesen nem hajlandó részletezni, milyen módszerre utalnak a nyomok, a múzeum igazgatósága erősítgeti, hogy a biztonsági rendszer kitűnő. Feltételezések szerint a betörők a biztosító társaságoknak akarják felkínálni a zsákmányt, mert a műkincspiacon aligha értékesíthetik a jól ismert ékszereket és érméket. Bennfentesek kizárják, hogy valamiféle történelmi igazságtevők törtek volna be. Az 1753-ban alapított, ingyenesen látogatható British Museumba, mely ma a washingtoni Smithsonian Institution után a világ második legnagyobb múzeuma, a brit birodalom fénykorában a világ minden részéből értékes műkincsek sokaságát hordták össze, és ezek egy részét egyik-másik lelőhely-ország egy ideje visszaköveteli. A legnevezetesebb az Elgin-márvá- nyok, vagyis a 2500 éves Athéni Parthenon frízének esete. Ezeket egykor Lord Elgin vásárolta meg a török hatóságoktól, amikor Görögország még török fennhatóság alatt volt. A görög kormány több mint tíz éve követeli a márványokat a British Museumtól és a brit kormánytól, mindhiába.
