Új Dunántúli Napló, 1993. július (4. évfolyam, 177-207. szám)
1993-07-21 / 197. szám
10 üj Dunántúli napló 1993. július 21., szerda Az TJj I3N politikai vitafóruma Békés választási kampányra számítsunk? Felvonulósdi - hitelben A pártok együttes, nyilvánosan elmondott véleménye szerint kerülni kell a sárdobálós választási harcot. És egyes szócsövek és képviselők máris elkezdték a hamis érveket, a pocskondiázást. Egy országos napilap szerint a KDNP pártállami módszereket ajánl a gazdaság bajai ellen, a Kisgazda 36-ok pedig szerinte teljesen le akarják rombolni a mezőgazda- sági szövetkezeteket. Mire jó ez az állandósult rágalomhadjárat? Mivel ilyen hangok a mi régiónkban is elhangzanak, érdemes róla szólni. Most tekintsünk el attól, hogy megvitassuk, szövetkezetek-e a tsz-ek, csak az a kérdés marad, hogy szét kell-e ezeket verni? Tekintve, hogy az országban a legtöbb tsz - szervezetileg - megmaradt, miben nyilvánul meg a szétverés? Ha egy ipari vállalat végképp tönkremegy, felszámolják. Mégsem állítja senki, hogy valakik szét akarják verni a vállalatokat, különösen nem fogják rá e szándékot egy pártra. Azt viszont be kell látni, hogy a végleg tönkrement mezőgazdasági vállalkozást (tsz-t) sem lehet valami külön eljárással fenntartani. Tehát a maradék vagyonát fel kell osztani. De ez nem szétverés! Nem érthető, hogy egyesek miért állítják, hogy a tsz-forma az egyedül üdvözítő, annak ellenére, hogy sehol Európában nem ez az uralkodó vállalkozás-típus a mezőgazdaságban. A minap a franciáktól ellesett módszerrel, a traktoros felvonulással fenyegetőztek. De - gondolom - a traktorra nem „sztrájkoló” vezetők ülnének, hanem parancsukra az alkalmazottak. Ez a fenyegetés pedig elhangzik a betakarítás idején, mikor minden liter üzemanyag a földeken járó gépekbe kell. Annál is inkább, mert hitelre kellett vásárolni. S hitelben fel- vonulósdit játszani, hogy mégiscsak fura dolog! Egy ilyen erőfitogatás csak az ország gazdaságát ássa alá,s értelmetlen nagyzolás a „fejlett Nyugatot” ezzel majmolni, és erőn felüli próbatétel a gazdaságoknak: egy újabb lépés a csőd felé! A kierőszakolandó cél pedig - a kiválások megtiltása - csak egy szűk réteg érdeke. Érdekes, hogy az állami gazdaságok vezetői nem csapnak ekkora hűhót minden apró-cseprő ügyből. Ők nem félnek attól, ha csappan a gazdaság, Igaz, ott kinevezett és nem „választott” vezetők működnek és felsőbb szerveik vannak, akik számonkérik az eredményeket s nekik nincs módjuk azokat lóvátenni, mint néhol a tsz-tagságot Jehet különböző trükökkel. És azt hiszem itt az egész probléma lényege: a senkinek sem felelős vezetés biztos megőrzése a cél, és ezért kell a bajokat másokra, egy pártra kenni, mondván, mi azért nem boldogulunk, mert ez a ludas párt; a 36-os képviselő- csoport áskálódik. A napokban olvastam, hogy az egyénileg művelt földek mellett kirí a tsz-földek gazos elhanyagoltsága. Ezekből a földekből 600 ezer hektár maradt parlagon, ez kb. 2 és fél millió tonna búza kiesését jelenti, a tőzsdén 20 milliárd forint elvesztését. Hát akkor ki veri szét a tsz-eket, a magyar mezőgazdaságot? Végül még egy gondolatot ajánlok a tsz-ek felsőbbrendűségének hirdetői figyelmébe: a zöldség-gyümölcs, hús és tojás túlnyomó részét az elmúlt 40 éven át is a háztájiban (kisüzemben) állították elő. Igaz, a tsz-en keresztül értékesítették ezzel is javították a statisztikát. Minek hát a másra mutogatás, a sárdobálás? Székely Sándor ^ Ombudsman avagy Állampolgári Jogok Országos Biztosa Merjük elővenni a régi elnevezést! Az ÚDN július 17-i számában Koós Tamás cikket közölt az októberben esedékes „ombudsman” választásról. Már eddig is sokat hallottam ezt a szép elnevezést, - morogtam is magamban eleget -, végül is szükségesnek tartanám, hogy a névvel kapcsolatban pár tényt leszögezzek. A magyar alkotmányjogi intézményékre is áll, amit az angolokról szokás mondani, hogy „nem készültek, hanem termettek". Más szóval: alkotmányunk ősi történeti fejlemény, főelvei és tételei jórészt régóta fennállnak, azok keletkezési időpontjai gyakran pontosan meg sem állapíthatók, A történeti alkotmány - szemben a charta alkotmánnyal - mindig egy nemzet sajátos szellemének a kifejezése, a nemzetéletben gyökerezik, a nemzet individualitásának szerves része, attól amannak tönkretétele nélkül el sem szakítható. Ez a tény hozza magával, hogy a magyar alkotmány- jog helyes magyarázata a nemzet társadalmi és politikai történelmének ismeretét feltételezi, és számos intézményt helyesen csakis a történettudomány fénye mellett ismerhetünk meg. (Ezért nem volna szabad megfelelő történet tudás nélkül az államélet irányításához, vezetéséhez, intézményeink kialakításához hozzányúlni.) Jól tudom, hogy ez a jogi felfogás az elmúlt évtizedek ún. jogi oktatásában képviselt elvektől messze van, és éppen ezért az ebben a szellemben felnőtt, és az „állam- és jogtudományi” tanulmányokat folytatott mai államférfiak sem fogják vele azonosítani magukat. De a ,jog- és államtudományokon’' nevelődött - és ma már kihaló- félben levő régiekben talán még élnek azok az eszmék, amelyeken valamikor nevelődtünk. És csak a nemzet géniuszát sugárzó történeti alkotmányok teszik szükségessé az olyan bírósági eljárást, amely az államvezetés, a kormányzat vagy a jogalkotás tényeit az alkotmány elveivel való egyezőség szempontjából értékeli, vagyis hogy az állam rendelkezzen alkotmánybírósággal. Nem célom most sokaknak unalmas jogi fejtegetésekbe bocsátkozni a minden jogállamra jellemző jogvédelem különböző formáiról és megnyilvánulásairól, egyedül az engem nagyon zavaró - és napjainkra jellemzően általánossá váló nyugatimádatnak az elnevezésekben való feleslegességén szeretnék rámutatni. Az ombudsman szó a svéd jogban jelenik meg. Erről pedig tudni kell, hogy fejlődésében sokáig nem ismerte a közép-európai fogalmak szerinti ügyészi és ügyvédi intézményt. A több ízben módosított »1809 június 6-i alaptörvény 96 §-a értelmében minden országgyűlési ülésszak két, jogtudásáról is kiemelkedő tisztességéről közismert férfiút tartozik kijelölni, az egyiket igazságügyi (justitieom- budsman), a másikat katonai (militieombudsman) meghatalmazottként, hogy azok az országgyűlés által mindkettejük részére külön alkotott ügyrend szerint felügyeljenek a törvények és alkotmányszabályok betartására. Az igazságügyi meghatalmazott feladatát képezi az, hogy általános felügyeletet gyakoroljon a jogszabályoknál a birák és közszolgálati alkalmazottak általi alkalmazása fele. Amikor nálunk az u.n. rendszerváltás során a jogállamiságra való visszatérés miatt változások következtek be, már - az elmúlt évtizedek történelemhamisító oktatása miatt is - vitákat kellett folytatni bizonyos nevek, szimbólumok alkalmazása miatt. Csak utalok a címer-vitára, a főispán - köztársasági megbízott - elnevezésre stb. (Ennek a történelmietlen szemléletnek problémája a mai napig is a Szent Korona kérdése. ) így - sajnos természetesnek kell vennem azt is, hogy az új közéleti tisztségnek, a nép ügyvédjének elnevezésével kapcsolatban is problémák vannak. Pedig csak egy kicsit kellene a magyar jogi élet történetét tanulmányozni, megtalálnák benne a megfelelő elnevezést: Koronaügyész. Már az elmúlt negyven évben is merészeltem szűkebb tanítványaim között kifejteni a Szent Korona problémával kapcsolatos nézeteimet. Azóta is több cikket írtam a korona elméletéről, a Szent Korona őrzésének kérdéséről és annak az államéletben való nagyobb szerepéről protokolláris alkalmakkor (eskü, bírói ítélet stb.). Jól eső érzéssel olvastam, hogy éppen városunk egyik képviselője az országgyűlésen is tett már előterjesztést a Szent Korona őrzésével kapcsolatban. Most csak azt szeretném kérni az illetékesektől ne keressünk idegenben elnevezést olyan intézményre, amely a magyar jogban is megjelent, és elnevezés is van rá. Kérem, merjük elővenni a régi elnevezést, amelyben benne van az egész magyar nemzet és az állam minden tagja: Szent Korona. Dr. Rajczi Péter Igazságtalan és felháborító Halasszák el az árverést! Igazságtalannak, erkölcstelennek és felháborítónak tartjuk azt az eljárást, amely a kárpótlási földárverések során mecsekaljai községeinket, Cserkút, Kővágószőlős, Kő- vágótöttös és Bakonya lakóit sújtja. Az történik ugyanis, hogy valamilyen (?) jogszabály szerint Pécsről, teljesen idegen, ismeretlen emberek jelennek meg az árverésen, milliókat érő kárpótlási jegytömeggel és felvásárolnak mindent, ami csak nekik tetszik. Itt el kell mondanom, hogy az annál is inkább felháborító, mert az itt élő embereknek, akiknek a saját jogos tulajdonát árverezik, 60-100 ezer forint körüli kárpótlási jegyük van. így aztán a liciten a milliókkal szemben teljesen el vagyunk lehetetlenítve. Hogy azoknak honnan van ennyi, a jó Isten tudja! Ez a helyzet úgy alakult ki, hogy ez a hely, teljesen speciális, a szokványostól teljesen eltérő vidék. Itt aránylag gyenge minőségű, így alacsony aranykorona értékű földek vannak. Ezt az is fokozza, hogy már korábban az uránércbánya tetjeszkedé- sével párhuzamosan a terület jelentős részét, az akkori privi- légista jogok alapján kisajátították. A megváltási ár említést sem érdemel. És most, amikor a maradékból a jogos tulajdonosok, vagy azok utódai valamit vissza tudnának szerezni, akkor megjelennek a földárverések hiénái, elszedik előlük a lehetőséget. Éppen ezért azzal a tiszteletteljes kéréssel fordulunk az illetékesekhez és a magyar Országgyűléshez, hogy sürgősséggel szíveskedjenek megvizsgálni ezt az ügyet. A kérésünk mindössze annyi, hogy az itt élő emberek előnyt élvezzenek az árverésen. Kérjük, hogy kérésünket, ha szükséges, törvénymódosítás útján is méltányolni szíveskedjenek. Mivel a harmadik földárverés szeptemberre várható, a nj ári szünet miatt a Tisztelt Ház nem tud már kérésünkkel foglalkozni, kérjük ennek az utolsó lehetőséget jelentő árverésnek az elhalasztását mindaddig, amíg ez az ügy le nem rendeződik. Ismételten ki szeretnénk hangsúlyozni, hogy a földről van szó, és az itt élő elkeseredett emberek utolsó földszerzési lehetőségéről. Mi nem azt kifogásoljuk, hogy a nem itt lakók, illetve a nem idetarto- zók is részt vegyenek az árverésen, csak azt, hogy az itt élő családok kielégítése után következzenek. Ezt jogos kérésnek és követelésnek tekintjük, melynek rendezését az esetleges nem kívánatos atrocitások elkerülése végett is szükségesnek tartjuk. Bátor József polgármester Hangya Antal a Független Kisgazdapárt Baranya Megyei Szervezetének megyei elnöke Gazdagság!? Hogy miért épp Carolyn Deal jutott eszembe a minap az autó- buszjáratra várakozva? Bizonyára a sorban előttem „tollászkodó donnáknak” köszönhetem. Mert, azt mondja a teltebb: - Meglásd, EZEK (sic!) is éppoly gazdagok lesznek, mint AZOK voltak!- Ühümm ...- hagyta rá a másik banándarabkát majszolva.- Gazdagok. De mi is az a gazdagság? - türemkedett gondolataimba. Egy érzés? Egy a (sosemvolt/ lesz!?) bankszámlánkon megjelenő adat? „Én azt a meghatározást kedvelem a legjobban - vallja Carolyn -, mely szerint a gazdagság nem már, mint béke, kiegyensúlyozottság és bőség.” Béke, kiegyensúlyozottság és bőség - hát ezek' azok a dolgok, amire igazából vágyunk?... Csakhogy. Mint ahogy semmit, ezt sem kapjuk csak úgy. Nem repül sült galambként a szánkba. Ám elérése mégsem lehetetlen. Ha ki-ki felhasználja ötleteit, látni fogja, hogy azok működnek. Mindegy, hogy milyen háttérrel rendelkezik, gazdaggá válhat. Kell-e még valami az ÉCÁ- KON kívül? Kell. Fogékonyság , és bölcsesség, hogy megérez- , zük, az „élet szele merről fúj”. Az igazi gazdagság: nyugodt, elégedett és teljes élet. Ha elégedett vagyok a munkámmal, a társadalmi leosztásbéli szerepemmel, időtöltésemmel. Akarnunk és tennünk kell érte. Bayer Béla Európa és a szegény rokonok Új vasfüggöny? Egy magyar publicista „kolosszális történelmi operettnek” nevezte azt a színjátékot, mely az új kelet-európai demokráciáknak az Európai Közösségbe való felvétele körül zajlik. A jellemzés nem szaklapban jelent meg, de jól mutatja a hazai értelmiség enyhe kiábrándultságát. Voltak a nagy fogadkozások, volt a társulási szerződés. Aztán lett a húsembargó és ezer egyéb jele annak, hogy a közös piaci országok alapjában véve protekcionista politikát folytatnak Kelet-Európa felé. Mert mi másnak lenne mondható az a tény, hogy egy kiló Pick szaláminak a németországi piacra való eljuttatásához a magyar exportőrnek előbb 4 márkás vámot kell letejelnie? Európa szegényei, különösen ha hazánkhoz hasonlóan mezőgazda- sági és élelmiszeripari termékeik eladásából kellene megélniük, ilyenformán még jóidéig megmaradhatnak szegény rokonoknak. A külgazdasági miniszter magyarázata: „Az általános világgazdasági recesszió a fejlett közös piaci országokat is keményen sújtja. Szembe kell nézniük saját választóikkal, farmereikkel, s mindazokkal az érdekcsoportokkal, amelyek nem nézik jó szemmel az aláírt társu lási megállapodásokat, hiszen ezek számukra a keleti mező- gazdasági termelés konkurencia beengedését jelentik az eddig jól védett piacokra. A folyamatok lassítására számos módszer létezik”. A pénzügyminiszter a húsembargó kapcsán még messzebb ment minősítéseiben, kijelentvén, hogy az EK „új vasfüggönyt” von a volt szocialista országok köré. Az érdekelt nyugati fővárosokban, különösen a koppenhágai közös piaci csúcs után, vonakodnak elismerni, hogy protekcionista politikáról van szó. David Rocho, a Morgan Stanley szakértője mindent az elmaradt fellendülésre hárít: „A gazdasági integráció olyasfajta nagylelkűségből táplálkozik, amely a növekedési periódusokban lép fel." Ez persze magára a nyugat-európai integrációra is vonatkozik, de ezt nem szívesen ismerik be. Inkább arra hivatkoznak, hogy három évvel ezelőtt, a kelet-európai rendszerváltás kezdetén a Nyugat éppen egy fellendülés küszöbén érezte magát, s azt hitte, megengedheti magának a kelet-európai országok felemelését is. Most viszont a keleti mezőgazdasági termelők csak gondot jelentenek. És az ipari termelők is. Egy frankfurti „villásreggelin” hangzott el Karl-Hermann Baumannak, a Siemens pénzügyi igazgatójának szájából az alábbi őszinte nyilatkozat: „Sokunk számára, különösen itt, Németországban újdonság, hogy közvetlenül a szomszédunkban olcsó termelők jelentek meg, néha igen képzett munkaerővel, s az itteni árak töredékéért képesek előállítani ugyanazt a terméket”. A közös piaci vezetők június 21-22-én megtartott koppenhágai csúcsértekezlete mintha valamelyes változást hozott volna a Nyugat csendes halogatási taktikájában. Mintha feltámadt volna az 1989 óta alvó lelkiismeret. A résztvevők megígérték: a társult tagok (Magyarország, Lengyelország, Bulgária, Románia, Csehország és Szlovákia) teljesjogú tagokká válhatnak, mihelyt gazdaságaikat összhangba hozzák a közösségi követelményekkel. Ám az érdekeltek ennél többet szerettek volna: valamiféle határidőt. Méghozzá abból az aggodalomból kiindulva, nehogy „ugrás közben emeljék magasabbra a lécet”. A közös piaci országok 1989 óta 3,7 milliárd dollár többletet értek el a Kelet-Európával folytatott kereskedelemben, azaz lényegében növelték partnereik kereskedelmi és fizetési egyenlegének hiányát. A másik oldalon mintegy 8 milliárd dollárnyi tőkét fektettek be az említett hat országban, ami nem nagy ösz- szeg, ha azt vesszük, hogy egyedül Nagy-Britanniában 1992-ben 19 milliárd dollárnyi külföldi tőkét fektettek be. Koppenhágában a „tizenkét-' tek” végülis megegyeztek bizonyos konkrét könnyítésekben, a kelet-európai export előtt álló akadályok gyorsabb lebontásában. Két évvel előrehozzák és már 1994-ben megszüntetik a nyersanyagok, például az acél. és az ezüst behozatali vámjait. Az eredetileg tervezett 1997 helyett 1995-ben szűnnek meg a vámok az olyan ipari termékekre, mint a gépkocsik és elektronikai cikkek. A magyar tévékészülékek esetében ez a mai 14 százalékos vámok megszűnését jelenti a kvótán felüli (6,8 millió dollár) szállítmányokra. Maga a szállítható mennyiség pedig a tévékészülékek, vegyipari cikkek, faanyagok és üvegáruk esetében 25 százalékkal növekszik évente. A mezőgazdasági könnyítések inkább csak gesztusértékűek, s a The Wall Street Journal Europe értesülése szerint a részletekről még folynak a tárgyalások. A kvóták elvileg évi tíz százalékkal nőnek, s hat hónappal előbb kezdődik a kvótabővítés, mint eredetileg tervezték. Magyarországról 13 200 tonna csirkét engednek be az idén az EK országokba a tervezett 12 ezer tonna helyett, s emelik a marhahús és a sertéshús kvótáját is. Egy másik kényes kérdésben, a textil-export kérdésében annyit sikerült elérni, hogy a textiliák és a belőlük készült ruházati cikkek, ha alapanyaguk az EK országokból származik, mostantól vámmentesen juthatnak vissza ugyanazokba az országokba. Ez elsősorban a lengyelek és a csehek számára jó hír, ha jóindulatúan megfeledkeznek arról, hogy végeredményben még mindig csak ugyanannak a kvótarendszernek a finomításáról van szó, amelynek ilyen hosszas fennmaradására négy évvel ezelőtt, az Európához való csatlakozás első eufóriájában senki sem számított. Bokor Pál % t *
