Új Dunántúli Napló, 1993. június (4. évfolyam, 147-174. szám)
1993-06-02 / 148. szám
10 üj Dunántúli napló 1993. június 2., szerda Az tJj ON politikai vitafóruma Autonómia és szabadság Részlet Bretter Zoltán, Baranya megyei képviselő parlamenti felszólalásából Helyezkedési háború s Álomképek egy új koalícióról K ét héten át remegett a magyar politika egész épülete, nagyobb földrengés mégsem várható. Antall József miniszterelnök vasárnap esti nyilatkozta alapján a végkifejlet nem lehet más, mint a Csurka féle irányzat önkéntes vagy kényszerű kiválása a legnagyobb koalíciós párt vezetéséből. Antall szántszándékkal a „kiválás” szót használta az „elválás” helyett, tudtul adván, hogy nem egyenlő partnerek kapcsolatának megszűnéséről beszél. Az egyhetes belső vita-sorozat után vasárnap az a benyomás keletkezhetett, hogy az MDF centruma, illetve annak Antall, Für és Lezsák nevével jelzett vezető csoportja kézben tartja a dolgokat. Ezt próbálta erősíteni persze a miniszterelnök is azzal az információval, hogy Für Lajos lemondását előzetesen egyeztette vele. A lemondás egy tervszerű politikai manőver része volt? Für Lajos szenvedélyes lemondóleveléből nem ezt tűnt ki. Ám az sem vitás, hogy a vezető koalíciós párt a választási kampány kezdetén meg kíván szabadulni a szélső- jobboldali politikai ballaszttól. Politikai földrengéstől tehát nem kell tartani, de ugyanilyen túlzás volna azt állítani, hogy a pártszékházak botránya, a Surján levél és az MDF vezetésén belüli leszámolás csupáncsak vihar egy pohár vízben. Bizonyos ugyanis, hogy a történtek hatással lesznek a belpolitikai erőviszonyokra, s az is bizonyos, hogy nem lesznek döntő hatással az előrehozott vagy rendes időben sorrakerülő választások végeredményére. Helyezkedési háború dúl a parlamenti pártok között, új koalíciós álmok szövődnek, különösen az ellenzéki oldalon. Antall és pártja természetesen a hatalmon lévő koalíció megőrzésében érdekelt, hisz ez felelne meg leginkább a „stabilitás” általa sokszor emlegetett eszményének. Az előrehozott választások lehetőségére utalva tehát a kormányfő kijelenti, hogy nem óhajt kisebbségi kormány élén irányítani. De a figyelmeztetés főképpen a partnerekhez szól. A mostani politikai földmozgások a FIDESZ és az MDF közös székházügyletével kezdődtek. Több hírforrás MSZP-ből érkezett „súgást” feltételezett az ügylet nyilvánosságra kerülése mögött. Ha az ingatlanbotrányt valóban az MSZP pattintotta ki, akkor is igaz, hogy a szocialisták több irányban tájékozódnak. Hóm Gyula az Orbán Viktorral folytatott vitában gondosan kerülte a témát. A fiatal demokraták is több vasat tartanak a tűzben. Az ingatlan-botrány idején nem tiltakoztak egy olyan feltevés ellen, hogy a székházzal kapcsolatos közösködés az MDF az MSZP felé is tett gesztusokat. A Fidesz elnöke a TB-választások után az MSZOSZ-el való kapcsolatfelvételt szorgalmazta, a Horn Gyulával folytatott vitában pedig csaknem olyan visszafogott volt mint partnere. Legkevesebbet ezidőszerint az SZDSZ koalíciós terveiről tudunk. Formálisan a szabad demorka- ták álláspontja nem változott, de egy nagykoalícióban, mely a 90-es választásokat követően az álmok netovábbja volt, esetleges harmadik vagy negyedik partnerként nem feltétlenül érezné jól magát. Az MDF felső köreiben folyó leszámolás mikéntje sem közömbös a politikai tervezők számára. A „kiválás” a vasárnapi MDF elnökségi ülés „hiányzóinak” (Balás, Csurka, Fekete, Zacsek, Zétényi) eltávolítását jelentheti Kérdés, mennyi idő alatt, s milyen eszközökkel? Mindez azonban távolabbi és fontosabb célok érdekében történne. Ezek: az előrehozott választások elkerülése és az MDF-nek a centrum alapján való konszolidálása. Antall, aki szerint „vakok seregével nem lehet csatába menni”, mindenek előtt a Magyar Igazság nemzetpolitikai csoport néven alakult csur- kista-balásista-pártütőket világosította fel: pénzre, infrastruktúrára az MDF kereteiből ne számítsanak. A választási kampány költségeit előzetesen 800 millió és egymilliárd forint közötti összegre teszik, így ennek a figyelmeztetésnek lehet foganatja. V onatkozik ez a koalíciós partnerekre is. A keresztény-demokraták elnöke, Surján László levélben támadta a privatizációs visszaéléseket. Antall vasárnapi válasza: nosza, a kormány semmilyen kivizsgálást nem fog megakadályozni. És a kisgazdák? A kisgazda frakció „kritikus helyzetekben korrektül szavazott” - emlékeztetett mindenkit a kormányfő, aki a taktikájának kudarcát bíráló francia Le Monde-nak válaszolva arra hivatkozhatott, hogy a koalíció nehézségei dacára térségünkben csak egyetlen új kormány élte túl a rendszer- váltás első három évét. B. P. Tisztelt Elnök úr, Tisztelt Ház! Vegyük számba milyen közoktatási törvényre lenne szüksége a Magyar Köztársaságnak! Abból a nyilvánvaló tényből indulhatunk ki, hogy a korábbiaktól alapvetően eltérő elvek alapján fog működni a gazdaság és társadalom. Az egyéni autonómiát és szabadságot tisztelő társadalmat, a parlamenti demokráciára épülő politikai rendszert és a nemzetközi munkamegosztásba betagozódó modem piacgazdaságot csakis az oktatás hozzájárulásával valósíthatjuk meg. A magyar oktatásnak ezért minél hamarabb olyannak kell lennie, amely megtanít a személyiség és autonómia tiszteletére; pontosságra, megbízhatóságra és kiszámíthatóságra; az egyéni konfliktusok erőszakmentes kezelésére; megtanít arra, hogy a társadalmi konfliktusok esetén a joghoz folyamodjunk; megtanít arra, hogy a szerepe a nyilvánosságnak. Az oktatásnak olyannak kell lennie, mely felkészít az állandó változásokra, arra, hogy az egyén új helyzetekben is feltalálja magát; az oktatásnak erősítenie kell a szolidaritást és fokoznia az együttműködés készségét. Nos, éppen ezek a távlatok hiányoznak a törvényből. Tanszabadság Az a módosítás, amit mindenképpen meg kell tennünk, a tanszabadságra vonatkozik; a törvénytervezet ugyanis nem teremti meg ennek feltételeit. A törvény bevezetőjében deklarált elv visszavétele nem nyíltan történik, hanem megbúvik a paragrafusok között. A remény először még fölcsillan a 85. paragrafus (3) bekezdésében, mert ebben az olvasható, hogy a jogi személyek - alapítvány, egyház, gazdálkodó szervezet, egyesület, szövetkezet, kisebbségi érdekképviseleti szerv - és természetes személyek is részt vehetnek, nevelési-oktatási intézmény, illetve pedagógiai szakszolgálat és szakmai szolgáltató intézmény létesítésével és fenntartásával az önkormányzatok feladatainak teljesítésében. A törvényjavaslat e bekezdésén kívül aztán mindenütt másutt egy központosított rendszer körvonalai bontakoznak ki. Engedjék meg, hogy idézzek egy árulkodó mondatot. „A pedagógiai-szakmai szolgáltatásokat az igényeknek megfelelően kell szervezni.” Kinek szól ez az előírás? Egy sokszereplős piacot nem „ki?”, hanem „mi?” szervez: a kereslet meg a kínálat, és a szolgáltatás minősége. Ha pedig valaki mégis szervezni akarja, akkor az csak valami központi akarat lehet. Egy modem társadalomban túl nagy választék nincs központi akaratokból, csak a minisztériumról lehet szó. A tanszabadság összetevője a tartalmi szabályozás is. Amikor Nemzeti Alaptantervről beszélünk a mi elképzelésünk más mint a kormányzaté, a törvény- javaslaté. Szerintünk egy ilyen dokumentumnak kerettanterv- nek kellene lennie, és nem irányelvek gyűjteményének; jobbnak tartanánk, ha értékfelfogása nyitott lenne, és nem egy irányban elkötelezett; ha kétszintű szabályozást valósítana meg (kerettanterv és helyi tanterv), nem pedig három szintűt (irányelv, kerettanterv, helyi tanterv) tartalmazna; ha országos vita legitimálná, és nem titokban készülne; ha műveltségi területeket tartalmazna, nem pedig hagyományos tantárgyakat. A NÄT létrehozását, különösen a követelmények meghatározásának és a tankönyvek elfogadásának menetét törvényi szinten kell szabályozni. Azért nem szabad ezt miniszteriális szinten tartani, mert a követelmények meghatározása éppen az, ahol a közoktatási rendszerben megtalálható jelentős érdekek a leginkább elő fognak tömi: az oktatáspolitikai konfliktusok nagy része a NAT készítésére fog áttevődni. Az egész közoktatás alapvető és hosszútávú érdeke az, hogy ezen érdekek megfelelő módon megjelenjenek és összhangjuk kialakuljon. A Művelődési és Közoktatási Minisztériumban januártól létrejött és csöndben teszi dolgát a három „T” Tanácsa: a Tanterv, Tankönyv és Taneszköztanács. Amolyan régiesen működik ez a cenzúrabizottság, közvetlenül miniszteri felügyelet mellett. Jóváhagyja a tankönyveket és a tanterveket, ha valamilyen izga- tót észlel valamelyik tankönyvben, akkor azt kijavíttatja, s a könyv megkapja a miniszteri jóváhagyást... Valóban lennie kell olyan testületnek, mely a tartalmi szabályozás és fejlesztés szakmai kérdéseiben megalapozottan dönteni tud. Egy ilyen testület azonban csakis szakmai alapon szerveződhet, nem kinevezési, hanem delegációs alapon. Modernizáció A tanszabadság két összetevőjének - a szakmai szolgáltatások, a tankönyvek, taneszközök piacának és a tartalmi szabályozásnak - a modernizációt kell szolgálnia. Napjainkban a magyar gyerekek jelentős része egész iskolai pályafutása alatt nem kerül komolyabb kapcsolatba azzal a problémavilággal, amely a modem demokráciát jellemzi. Nem készülnek fel, hogy alkalmazkodjanak az állandó változásra, nem kapnak komoly felkészítést ahhoz, hogy élni tudjanak a demokrácia alapvető intézményeivel, hogy illeszkedni tudjanak abba a tágabb kulturális és gazdasági közösségbe, melyet Európa alkot. A mai iskolai tananyag általában véve nem tükrözi azokat a drámai kihívásokat, amelyek elé a technikai és tudományos fejlődés állítja a társadalmakat. Alig jelennek meg a tananyagban azok a globális problémák - környezetszennyezés vagy nemzeti és etnikai konfliktusok által veszélyeztetett világrend - amelyek már rövid távon is meghatározhatják az emberiség jövőjét, s amelyekkel csak egy olyan generáció lesz képes szembenézni, amely a problémákra szellemileg és' lelkileg fölkészült. A magyar iskolába nem hatoltak be eléggé az új, hatékonyabb tanítási és nevelési módszerek, ezek az iskolák nem eléggé korszerűek. Nem képesek megbirkózni a gyermektársadalom sokféleségével, nem tudnak mit kezdeni az egyéni különbözőségekkel, nincsenek jó módszereik a hátrányok kezelésére, a tanulási kedv felkeltésére. Mindez egyáltalán nem a pedagógusok hibája, de mutatja a tartalmi korszerűsítés területén a teendőket, egy közoktatási törvény rendeltetését. Finanszírozás Tisztelt Ház! Essék még néhány szó a finanszírozási elképzelésekről is, hiszen ez az a terület, ahol az oktatási kormányzat politikája és a kormány programja a leglátványosabb formában mondott csődöt és a finanszírozás egész rendszerének az előbb említett távlatokat kell szolgálnia. A jelenlegi, fejkvótás finanszírozásnak nevezett rendszer nem tökéletes, hiszen érzéketlen a fenntartás igen sokféle helyi jellegzetessége iránt, és hordozza mindazt a negatívumot, melyek általában az önkormányzatok finanszírozási rendszerének megoldatlanságából erednek. Van azonban három pozitív vonása. Az egyik, hogy alkupozícióba hozhatja a szülőt, aki - ha elégedetlen az iskolával- gyerekével együtt a normatívát is elviheti máshova. A másik az elsőből fakad: minőségi versenyre készteti az iskolákat. A harmadik pozitívum csak a törvényjavaslatban lévő új megoldással szemben említhető: a közoktatás szereplői három év alatt megszokták a fejkvótát, az új javaslat pedig semmit nem old meg az eddigi problémákból, ám újakat gerjeszt. A meglévő rendszerrel tehát nincsenek alapvető bajok, ezért itt a rendszerváltás sem indokolt. Előnyei nagyobbak mint hátrányai, és lényegében ilyen rendszer kiépítésére törekszik több fejlett európai állam. Értelmetlen a rendszer feláldozása olyan remények érdekében, melyeket más rendszer sem fog teljesíteni. A törvényjavaslatban szereplő finanszírozási rendben az állam csak a béreket vállalja, az épületfenntartást - mivel arról nem szól - értelemszerűen a fenntartóra bízza. A bér kiszámítási módja pedig kvázi-tanulócsoport szerinti finanszírozásban történik. Technikailag ez mondjuk úgy oldható meg, ha a konkrét iskolák konkrét pedagógusait veszik alapul (a maguk konkrét életkorával, végzettségével, szolgálati idejével). Ha pedig egy iskolában az engedélyezettnél több pedagógus van, akkor azt is központilag kell megmondani, hogy kit bocsássanak el. Másképpen is elképzelhetjük ugyanezt a történetet. A törvénytervezet előírja, hogy milyen átlagtanulólétszámokra milyen átlagpedagógusszám jut, s a központi költségvetés csak az így meghatározott pedagógusoknak a bérét utalja ki. Az iskolában viszont ennél több pedagógus van, vagy más a képzettségi, munkaviszonyban eltöltött idő összetétele, hiszen ezek a pedagógusok meglehetősen konkrétan léteznek. S így mivel már nem a konkrét pedagógusok bérét juttatja el a kormányzat az iskolához, megint- csak elbocsájtásokra kerül sor. Akár így, akár úgy, a törvénynek az a szándéka, hogy garantálja a pedagógusbéreket meg- intcsak kivihetetlen, másképpen fogalmazva, ámítás. Nem felel meg Tisztelt Képviselőtársaim! Egy modem törvény a közoktatás szereplőinek viszonyát szabályozza és olyan elveken nyugszik, melyeket a társadalom nagyrésze oszt. A közoktatási törvénytervezet nem felel meg ezeknek a kívánalmaknak. S mégis mozog a föld Az utóbbi évszázad legnagyobb földtulajdon átrendeződése van folyamatban. A jogos tulajdonsérelmeket kárpótlási törvényekkel a Parlament igyekezett orvosolni több - kevesebb sikerrel. Az elvett földek kárpótlása egyértelműen érthető: ezek azok a területek, amelyek állami tulajdonban kerültek. A „megváltott" a szövetkezetek által megvett földek kerültek a szövetkezeti tulajdonba. Ma e földeket adják el a Kár- rendezési Hivatalok. * Igen sokat hangoztatták és hangoztatják még ma is, hogy az akkori megváltási összeg milyen jelentéktelen, csekély ösz- szeg volt. A hetvenes évek elején a szövetkezet egy aranykorona megváltásáért - amennyiért meg kellett venni egy aranykorona értékű földet - 50-60 liter gáz- illetve tüzelőolajat tudott venni. Ma - amennyiért eladják ezt a földet - kb. 10 liter gázolajat vagy tüzelőolajat vehetne, ha ugyan vehetne. Figyelemre méltó az a vélemény is, amit igen sokan hangoztatnak, hogy csak a jogos tulajdonukat veszik vissza. Igaz-e ez, amennyiben 500 Ft ért veszik meg aranykoronánként a termőföldet? * Igen sok sérelem keletkezik a kárpótlási licit után a termőföld birtokába, használatba vételével kapcsolatosan is. Jogosnak tűnik a kárpótlási liciten földtulajdont szerzők részéről az az igény, hogy a megszerzett területen mielőbb gazdálkodhassanak, és ne különféle költségek megtérítésére kötelezzék őket. Jogosnak tűnik a szövetkezeteknek azon igénye is,hogy az új tulajdonosok a nagyüzem befektetett költségeit, az úgynevezett zöld leltári értéket térítsék emg, vagy kötlségmentesen a termelési ciklus végén, a betakarítás után vegyék birtokba tulajdonukat. * Nagyon nehéz helyzetben vannak a Földkiosztó Bizottságok is, de a részarány tulajdonosok is, akiknek e bizottságok kell, hogy birtokba adják földjüket. Ugyanis a lehető legkorrektebb, legigazságosabb földosztást valamennyi kérelem elbírálása után tehetné csak meg. Viszont az a részarány tulajdonos, aki mielőbb művelni, hasznosítani szeretné a saját földjét nem érti, hogy a „tsz” miért nem hajlandó neki „kiadni” a földjét. A nagyüzem, vagyis a szövetkezet nem tudja nem adni a földet (mivel nem ő rendelkezik vele) viszont nem tudja ingyen adni a földön lévő értékeit (búza, kukorica, lucerna, gyümölcsös) senkinek. Nehéz helyzetben van a mezőgazdaságban induló kárpótolt, aföldjét kikért részaránytulajdonos és a szövetkezeti tag egyaránt. A közös ok miatti nehéz helyzet nem összefogásra ösztönzi a különböző földtulajdonosokat, hanem a föld megszerzésének, használatának formája folyamatosan ellentéteket szül köztük. Rossz szemmel nézik a részarány tulajdonosok és szövetkezeti tagok, hogy a kárpótoltak „fele áron”, ingyen kimérve válogathatnak a földterületekben. A szövetkezettel munkaviszonyban nem lévő részaránytulajdonos nehezményezi a föld kiadásának elhúzódását, s ha megkapja földjét, akkor természetesen és talán jogosan is sokallja a költségeket, amit fizetnie kell (kimérés, zöld leltár, nagyüzemi szolgáltatás ára) érte. * A kárpótoltak és a kívülálló részaránytulajdonosok irigylésre méltónak tartják a szövetkezeti dolgozó tagokat a biztosnak vélt havi fizetésért és a földbérleti díjért. Csak a szövetkezeti tagok és vezetők értik, a havi fizetés lehet, hogy tiszavirág-életű, a földbérleti díj pedig, mint a kutya vacsorája. Elgondolkodtató, hány olyan „földjáradékos” részaránytulajdonos van, aki nem kérte földje helyének megnevezését - a „Földkiosztó Bizottság” közben olyan területre sorsolja, amelyet a nagyüzem nem művel -, és várja a húsz év óta megszokott földjáradékot, de helyette adófizetésre és művelési kötelezettségre kap felszállást. Az ilyen földtulajdonos is a szövetkezetét illetve a szövetkezet vezetőit szidja, teszi felelőssé, amiért nem fizetnek neki, sőt semmiről sem értesítik. * Ennek, a címben is nevezett földmozgásnak megvannak a nagytömegű kárvallottai: a vidéki, falusi, mezőgazdaságból megélni szándékozó, de nem tudó emberek, családok. Ugyanakkor megvannak a kis létszámú haszonélvezői, akiknek a nagyobb hányada nem a termőföld megművelésével foglalkozik, illetve kíván foglalkozni. Amennyiben nem rendezhető egyértelműen a különböző művelési ágú területek sorsa (belterület, ültetvény, erdő stb.), úgy még nagyobb sérelmeknek lehetünk okozói, illetve károsultjai. Mert például fát kivágni bárki tud, de azt már kevesebben veszik tudomásul, hogy fát, erdőt kivágni csak engedéllyel szabad, még ha az a sajátja is. Az ország, a falu békéje érdekében a földdel kapcsolatos törvényeket, rendelkezéseket azonosan kellene értelmezni mindenkinek: hatóságoknak, hivatalnak, bizottságoknak, üzemeknek és egyénnek egyaránt. Tóth János gépészmérnök l i i «
