Új Dunántúli Napló, 1993. május (4. évfolyam, 118-146. szám)
1993-05-22 / 138. szám
1993. május 22., szombat üj Dunántúlt napló 11 A mesebeli vadgesztenye alatt új huta épül Művésztelep Bárdudvarnokon A mesebeli méretű vadgesztenye már régén túlnőtt a klasz- szicista stílusú, komótosan terpeszkedő nyárilak tetőgerincén. Volt ideje erre, hiszen ezt a Gosztonyi kastélytól kőhajítás- nyira lévő kúriát itt Bárdudvarnokon -, amely egy gyönyörű, most ismét újjászülető elvadult parkban, magnólia, ezüstfenyő, vadrózsa társaságában dacol a múló idővel már a század elején újjá kellett építeni. A mesebeli méretű lombok alatt a fatüzelésű üveghuta viszont új jövevény; Csetri Mózes neves erdélyi üvegfúvó mester, a szakma egyik doyenje, Jege- nyés János pécsi üvegművész és a korábban Ungváron fotóripor- terkedő Vályi Károly rakta ösz- sze néhány éve. A nyárilak udvarán virágaival bókoló japánbirs, a fű zöld szőnyege fogadja az érkezőt. A gesztenyefa árnyékában, a huta előtt Szilas Péter és Wagner Róbert birkózik a Sajószentpé- terről való cirkon-homokból készült öntvényekkel, amikből majd az új, gáztüzelésű kemence épül. Gál Endre, az Iparművészeti Főiskola tanára pedig a kőműveskalapácsot koppantja le a huta mellett, hogy induljunk megkeresni Jegenyés Jánost, a lassan itt is meghonosodó üveg- szimpozionok szervezőjét, előkészítőjét. A kerti asztalt tizenvalahá- nyan üljük körül, köztük Ker- tészfi Agnes üvegművész szőkén - Jegenyés kolléganője - a marosvásárhelyi Kiss Miklós, arcán most is mosollyal, de amit már ősz bajusz-szakáll keretez, Bognár Inke, a Janus Pannonius Múzeum szakembere Pécsről, Varga Vera, az Iparművészeti Múzeum porcelán- és üvegkurátora, H. Bognár Zsuzsa, kaposvári múzeológus és mások - sőt Andor István személyében gondnoka is van (lesz) az épületnek, a hutának, aki várhatóan a Művészeti Alaptól kap ösztöndíjat feladata ellátásához. Az jelenlévőkön kívül erre az április végi meleg szombat délutánra várják többek közt Buczkó György, Sigmond Géza, Gonzales Gábor, Horváth Márton, Smetana Agnes, Bicsár Vendel érkezését is. A műhelyekké kialakított termekben fahasábok sorakoznak a cserép- és kalorkályhák mellett, s a két-három napos munka - csa- tórnatisztítás, hutaépítés, tüzelőfabeszerzés, fürdőszobakialakítás - fáradalmait a sodronyos vaságyakon is jól ki lehet pihenni.-Egy-egy üveggyár, például az ajkai, alkalmilag rendez ugyan szimpozionokat - mondja Varga Vera -, de az üvegeseknek nincs a siklósihoz vagy a kecskemétihez hasonló művésztelepük, ahol rendszeresen találkozhatnának.- Ezt a telepet most a saját erőnkből, a két kezünk munkájával próbáljuk kialakítani t- mondja Jegenyés János. - Korábban Gosztony Mária, az örökös, szerződést kötött a tanácscsal az épület hasznosítására, s a mostani tulajdonos, a Somogy Megyei Önkormányzat egyáltalán nincs ellene, Bárdudvarnok önkormányzata pedig támogatja a kezdeményezésünket. Egyedüli gond, hogy az általunk létrehozott Goszthony Alapítvány pénze sajnos kevés ennek a sokszobás-termes épületnek a felújítására. Egyébként Házi Tibor, közelmúltban elhunyt barátunk a tavalyi, Mun- kácsy-díjjal járó pénzét az alapítvány javára ajánlotta föl. A gázüzemű huta miatt szerencsés hogy most költözött ide a szomszédságunkba a gázcsreretelep, itt a víztorony; az épületnek már az első világháború idején volt vízellátása. Egy nemzetközi művésztelep jó üzlet, és akár még Pécs is partner lehet, ha arra gondolok, hogy testvérvárosaiban - Se- attle-ben, Tucsonban, Pil- chuck-ban vagy Lvívben - milyen rangja van az üvegnek, például csak Lvívben tizenkét üveggyár van. -Szponzorokat elég nehéz keríteni - mondja Varga Vera - itt van példának a híres Róth Mifca-gyűjtemény sorsa, pénz hiányában nem tudjuk megnyitni egyelőre a múzeumát. Az egyik ok az, mondják, hogy a nyugati országok gyakorlatától eltérően nálunk csak az adóalapból - és nem adóból - vonható le a kultúrára áldozott összeg. Mindenesetre pontos munkaterv szerint dolgoznak, hogy az 1993 augusztus 15-én vasárnap 17 órakor megnyíló Bárdi- bükk:Bárdudvarnoki Nemzetközi Üvegszimpozion méltó körülményekkel, gázüzemű hutával, gépekkel és más eszközökkel fogadhassa a most még csak egy hétig ott tartózkodó vendégeit. Az üvegszimpozion témája egyébként a hal lesz, remélhetően ,jó fogásként” a régió számára is. B. R. Bontják a régi üveghutát, aminek helyén a gáztüzelésű kemence épül Könyv, piacgazdaság, becsület M it ér az ember, ha magyar? - tette fel a kérdést egy parasztfiúhoz szóló leveleiben az ismert, ám manapság ugyancsak agyonhallgatott író, Veres Péter. O jutott eszembe néhány nappal ezelőtt. Mit ér az adott szó, ha magyar emberé? - tettem fel a kérdést magamnak. Egyesült Allamok-beli könyvszakembereket - mi tagadás, néha bizony döbbenettel, néha meg csodálkozással - hallgatva néhány napon át egy előadássorozatot hallgattam. Okkal, ok nélkül kaptam fel a fejemet, mikor az egykor néhány négyzetméteres helyiségből induló, ma mintegy negyven alkalmazottat foglalkoztató könyvesbolt tulajdonosát, Eddit, vagy a mindenre legalább egy jó ötletet mondani tudó kiadói vállalkozót, Bobot arról hallgatom, hogy náluk a telefonon szóban történő üzleti megállapodás ugyanolyan értékű, mint az írásos. Sőt. Ha lehet, még erősebb érvényű. Mert az adott szó mindenek felett álló garanciáját jelenti. A megbízhatóságot és a kiszámíthatóságot, meg a kölcsönös érdekeltség felismerésén nyugvó együttműködés szándékát. És persze, mindezt mindkét fél számára: a könyvkiadóknak és a kereskedőknek egyaránt. És mindazoknak, akik - derült ki a négynapos eszmecserén - „egy hajóban utazva” nem egymás legyőzésére, tönkretételére, kijátszására, becsapására szerveződtek, hanem - piacgazdaság ide vagy oda - tulajdonképpen, egymás segítésére. Vagy legalábbis annak felismerésén nyugvó kapcsolatokra, hogy a partner sikere az én érdekem is, az ő eredményes működése és érvényesülése a piacon az én vállalkozásom életképességének is feltétele. Kiadóként tehát nem a kisvagy nagykereskedő kijátszására kell törekednem, terjesztőként sem csak a saját bevételeim - akár mások kárára is történő - biztosítására, mások pénzeinek akár hónapokon (netán jó magyar szokásként éveken) át történő felhasználására, írásos megállapodások gátlástalan semmibe vételére. Hogy aztán kihasználva a jogszabályi hézagok adta kiskapukat a csődeljárás után, (netán már alatt) új vállalkozóként, a könyvszakma új főnixeként térhessek vissza, folytatva a szabályokra és normákra meg az etikettre mindig is fittyet hányó áldatlan tevékenységemet. Persze, úgy tűnik, hogy soká ez már nálunk sem folytatható. A hazai könyvszakma új szereplői közt egyre többen a minőséget képviselik, tartalomban, küllemben és magatartásban egyaránt. Mint például újdonsült ifjú barátom, ki a minden bizonnyal nagyobb profittal kecsegtető élelmiszerkereskedelem helyett vagy mellett az elmúlt években a könyv- és kultúrcikk-kereskedelmet választotta. Lassan már valóságos kis bolthálózat tulajdonosává illetve bérlőjévé válva. És mint marketinget folytató szakember értékek felkutatója és közvetítője ezen a még meglehetősen kiismerhetetlen, kaotikus piacon. Verseskötetek, szépirodalom és más értékek után kutat kiadói katalógusunkban, s mikor megállapodunk - a legtöbb társáénál kedvezőbb - együttműködési feltételekben, és a fizetési határidőhöz jutunk el, én bizonytalanul, ám mégis csak igyekszem a hazai viszonyaink között szorosnak tartott egyhónapos határidőt elfogadtatni. Mire megjegyzi: írhattok a szerződésbe akármilyet, én mindenkinek nyolc napon belül fizetek. Megdöbbenek. Alig jutok szóhoz. Itt, Magyarországon egy ilyen információ több mint meglepő. Azóta megtörtént az első szállítás, s bizonyára nem ér csalódás az ezt követő héten sem. Ez azért is valószínű, mert ez az üzleti filozófia, mely - gyanítom az egyedül életképes. Hosszabb távon legalábbis. Mert egyre több hasonló mentalitású partnert eredményez. Idővel minazok egymásra találását és együttműködését, kik az átalakulóban, formálódóban, (meg-)tisz- tulóban lévő magyar könyvszakmában a jövőben is jelen szeretnének lenni: nem sarlatánok kénye-kedvétől kiszolgáltatottan, nem ügyeskedők által kifosztottan, nem irracionális viszonyok által sújtottan. Hanem kiszámítható, kölcsönösen elfogadott és így érvényesülő normák és szabályok viszonyai közepette. Olyan körülmények között, ahol mindenki egyéni érdekei csakis a szakma egészének érdekei mellett és nem ellenére érvényesülhetnek. Olyan viszonyok szereplőjeként, ahol az írásos és pecséttel ellátott megállapodások valamilyen értékű garanciák hordozói. Hogy egyszer majd egy telefonbeszélgetés és szóbeli megállapodás léphessen nálunk is a helyükbe. S ne kelljen rácsodálkoznunk arra, ha egy amerikai könyves Alabamából vagy New Yorkból ilyesmiről beszél. A közelgő könyvhét alkalmából most talán ez sem kevés - reményként. A könyvvel foglalkozóknak és az olvasóknak egyaránt. Szirtes Gábor A fény képei Csoszó Gabriella fotói a Művészetek Házában Ha végiggondoljuk a művészet történetét a különböző szférákban (mi az nekünk!), csak elvétve találkozunk női alkotókkal, az igazán nagyok között pedig szinte senkivel. A fotóművészet történetében is ritka a női fotós, de itt azért kicsit más a helyzet. A legnagyobbak között ugyanis fellelhetőek a nők, mint például a múlt század egyik legkiemelkedőbb fotóművésze, Julia Margaret Cameron, de említhetnénk századunk legendás egyéniségét, a tragikus sorsú Diane Arbust is. Mindezek ellenére a fotós társadalom többnyire egy kéz- legyintéssel intézi el a női fotósok kiállításának hírét. Pedig a nemrég Pécsett, a Művészetek Házában megnyílt kiállítás alkotója, Csoszó Gabriella, aki jelenleg képzőművészetet tanul az egyetemen, az utóbbi évtizedek egyik legnagyobb ígérete a fotóművészet terén. Csoszó Gabriella képei szépek és egyszerűek, mint a természet alakította tárgyak, a kavics vagy a homokdűne. Míg ott azonban hiába keresnénk a formák mögötti tudatosságot és tartalmat, itt valami mély, rejtőzködő gondolkodási folyamat végeredményeként letisztult állapot megjelenésével, felragyogásával találkozhatunk. Emberi testek, testrészek szűk, bezárt, befelé forduló, önmagát szemlélő, csendes, meditativ világa ez, ahová csak réseken beömlő fénypászták hatolhatnak be kívülről, amelyek a felületek komolyságán nem, csak kisugárzásának intenzitásán változtatnak. A nyugodt, kiegyensúlyozott világot egy-egy apró fintor, grimasz, a lábujjak és kezek furcsa, groteszk mozdulata és a váratlan helyeken megjelenő fények és árnyékok foltjai, csíkjainak éles metsződései teszik feszültté és izgalmassá, megteremtve ezzel a mozdulatlanságba ágyazott mozgalmasság dinamikáját. A képek érdekességét fokozza, hogy a képmezőből ki-kicsúszott testek látható illetve láthatatlan részének rafinált egyensúlya újabb feszültséget teremt. A kiállított fotók igen kis méretűek, szemlélésük csak egyedül lehetséges, egészen közelről, szinte fizikai kontaktust teremtve a képpel, hangsúlyozva ezzel az amúgy is intim jelleget, s még inkább rádöbbentve a nézőt arra, hogy a fotók olvasata mindig, ezúttal pedig különösen privát. Cs. L. Novemberben bemutatkozik A Magyar Nagylexikon Nem fordítás, minden címszavát hazai szerzők írták Vannak, akik még emlékez-, nek rá, milyen viharokat kavart annakidején a Révai Nagylexikon újrakiadásának még a gondolata is. Az akkori Szépirodalmi Kiadó nyomott anyagi helyzete miatt gondolt a megjelentetésre, mert utódvállalat lévén nem kellett szerzői jogdíjat fizetnie. Sokan voltak azonban, akik feleslegesnek és főleg korszerűtlennek tartották a maga nemében és idejében kiváló Révai ismételt kiadását, hiszen már a pótkötet megjelenése óta is mintegy félszáz esztendő telt el. Ez alatt az ötven év alatt nemcsak a technikai, civilizató- rikus ismeretek szaporodtak meg - néha már ijesztő méretekben -, hanem a föld egykori politikai térképe is átrajzolódott, s a művészet, a tudomány, a politika új eseményei és személyiségei kerültek a világ (és a mi országunk) érdeklődésnek előterébe. Ezek egy igazi lexikonból kihagyhatatlanok. Az ellenérvek - és feltehetően bizonyos politikai félelmek - aztán odáig vezettek, hogy a már kinyomott első kötetet sem lehetett forgalomba hozni. Az igazi gond abban állt - és ebben mindenki egyetértett -, hogy több mint negyedszázadnyi készülődés után még mindig nem volt új magyar nagylexikon. Szaklexikonok ugyan megjelentek szép számmal, de olyan összefoglaló munka, amely a legszélesebb közönség számára adott volna könnyen áttekinthető, olvasható definíciókat, nem került az egyre piacosodó könyvteijesztő hálózatba. (Ezért megszaporodtak az utóbbi időben a külföldi lexikonfordítások.) Aztán jött a számítógép az Akadémia Kiadó lexikon-szerkesztőségébe, az adatok könnyen visszakereshető, „visszalapozható” elektronikus jelekké váltak, s amiről mindenki azt hitte, legalább egy újabb évtizedet kell még várni, az 1993-ra megszületett. Zöld Ferenc, az Akadémia Kiadó igazgatója nemcsak napra, hanem órára pontosan bejelentette az első kötet hivatalos bemutatkozását. 1993. november 3-án 11 órakor a Kossuth Klubban lesz ez a nagy pillanat, amikor az első barna (az extra kötetek kék velurbársony) kötésben megjelenő példányok a nyilvánosság elé kerülnek. Miért pont ezen a napon? 1825. november 3-án az országgyűlésben egy fiatal huszárkapitány mindenki meglepetésére felállt, szót kért, és birtokainak egy évi teljes jövedelmét a magyar Tudományos Akadémia létrehozására ajánlotta fel. Ez a jövedelem pedig nem volt kicsi, hiszen a huszárkapitányt Széchenyi Istvánnak hívták. Méltó gesztus a jeles nap emlékére a Magyar Nagylexikon első kötetével jelentkezni. Amit ezután 15 követ még. Kötetenként mintegy 800 oldalon ösz- szesen 150-160 ezer címszót talál majd az olvasó, ezer négyszínnyomású, illetve fekete-fehér képet és 40 térképet tartalmaz a teljes sorozat. Magyar lesz ez a lexikon, s nemcsak abban a természetes értelmében, hogy magyar nyelven íródott, hanem azért is, mert ez nem fordítás, nem átvétel, esetleg kiegészítése külföldi munkáknak, hanem minden egyes címszavát magyar szerzők erre a célra írták. Lehet, hogy a megjelenése nem akkora jelentőségű, mint az Akadémia alapítása volt, de aki már sokszor keresett sokat reklámozott, igen drága külföldi lexikonokba számunkra oly fontos adatokat, neveket, tényeket, azok értékelni fogják a magyar tudományosságnak ezt a jeles termékét. > k
