Új Dunántúli Napló, 1993. május (4. évfolyam, 118-146. szám)
1993-05-15 / 131. szám
10 aj Dunántúlt napló 1993. május 15., szombat A Jelenkor májusi száma A Pécsett szerkesztett Jelenkor májusi száma ritka csemegével kezdődik. Márton László mutatványt ad közre legújabb fordításából, a Faust első részéből. Érdekes a szám szépirodalmi rovata is: itt kaptak helyet Csorba Győző, Mamo János, Mándy Stefánia versei, továbbá Csordás Gábor fordításában két román költő egy-egy verse: Marin Sorescué és Dórin Tudorané. Útjára indul egy háromrészes útirajzsorozat is: Forgách András Azok a cluj-napocai napok című munkája. S három, némiképp rendhagyó prózai szöveget kell említenünk a májusi számból: Krasznahorkai László A harmadik beszéd című oratióját, Berták László kisesszéjét, melyet versek ihlettek, valamint Juhász Erzsébet elbeszélését, mely inkább az esszéhez közeledik. A tanulmányok között figyelmet érdemel Bacsó Béla regény és filozófia kapcsolatáról írt írása, melynek kiindulópontja a Halhatatlanság című, magyarul teljes egészében még nem olvasható Milan Kundera-regény. Széchenyi Endre a „fenséges” filozófiai fogalmát járja körül tanulmányában, s ebben a számban fejeződik be Thomka Beáta Tolnai Ottó művészetét megismertető kismonográfiája. A májusi szám kritikarovatában Jósvai Lidia a számban is szereplő Juhász Erzsébet legutóbbi kötetéről írt, Nagy Boglárka a valamikor a Jelenkorban induló Dalos Margit elbeszéléseit méltatja, P. Müller Péter pedig a Nánay István szerkesztette kötetet mutatja be, mely Harag György munkásságát hivatott közel hozni a színház és e nagyszerű pálya iránt érdeklődő olvasókhoz. Csorba Győző: Eksztázis ősédeni dzsungeli tájék hová csak legmélyebb álmaiban juthat az ember kívül világon életen de benn a leglény közepében Ó amikor a test hatalmas kórusában a nyelv válik főképpen dadogóvá: a legkisebb lábujj az is még zsoltáros Dáviddá növekszik Kerekek Rohanó kerekek alatti ágy: örökös béke Liliputi gondok bajok partizán-akcióitól halálosan elfáradt lélek Ó kíméletes kerekek! Jöhetnek aztán a fém- szájízű hajnalok az álmokat a szemről lerázó éjszakák a jótét szándékú vagy a megfontolt cinizmus indulatává] bélelt búcsúzások jöhet az „Én én én én” kórusa a kerekek már mindent rendbe tettek In aetemum ... Biztos biztatás Rózsaág dőlt a ribiszkére A csipkebogyók már pirulnak minthogyha a ribiszke vére a csöpp szemecskék úgy virulnak Ami még tud pirosba bújik a madárhang az is piros lett hiszen ki kell fakulni újig még utoljára igyekeznek Hogy aki látja hallja: higgye a negatív nagy számadásban megtépázott reményeinkre valami biztos biztatás van Atkozzam el? Átkozzam el? Vagy tán ijesszem? A vénség poklát falra fessem? Hogy végre a fülét kinyissa s menendő lábát tartsa vissza? Mit érne így hevülni? Úgysem fog semmit elkerülni. Vissza kell adni azt a maszkot mit az ifjúság ráakasztott Ha most a szemrésén kibámul ne lepődjék meg a hatástul vagy úgy örüljön hogy növesztve mindjárt emlékké is kövessze mert eljön el a meztelenség s igazság lesz minden esztelenség Impresszió az Impresszióról Tillai Ernő fotókiállítása a Pécsi Kisgalériában A festészet és a fényképezés 1840 óta - épp Claude Monet születési éve - kölcsönösen hat egymásra; a képzőművészet és fotóművészet határainak meg- bolygatása azóta is folyamatosan zajlik. A két terület egyik leglátványosabb együttműködése az előtt kezdődött, mielőtt még véget ért volna a múlt század: francia, német és osztrák fotográfusok, az úgynevezett piktoralisták, megvetve az addigra már nagy sikereket elért fekete-fehér fényképeket, olyan alkotásokat hoztak létre, amelyek hasonlatosak voltak a vászonra festettekhez. Az általuk alkalmazott olaj- és gumimásolással két, sőt háromszínű, az impresszionista festményekhez hasonlatos fényképeket hoztak létre. „Eljárások, beavatkozások nélkül azonban nincs művészet” - írta egyik jeles képviselőjük, a francia De- machy, 1907-ben, utalva arra, hogy a gépiesen művelt fotográfia inkább ipari, mint művészeti tevékenység. Az elmúlt héten, a Pécsi Kisgalériában megnyílt Hommage á Monet című fotókiállítás alkotója, Tillai Ernő ugyancsak a képzőművészet és fotó határain kalandozik. Tillai eljárása azonban nem a piktoralisták eljárásával egyezik, sokkal inkább az impresszionista festőkével, leszámítva persze a kép létrehozásához szükséges eszközöket (fényképezőgép, fény- érzékeny anyag stb.). Azokéval az impresszionistákéval, akik az érzékelés által közvetített benyomást jelenítik meg darabos, szaggatott ecsetkezeléssel, kizárólag a prizma tiszta színeit használva fel; a fényintenzitást, reflexeket, az életet a maguk pillanatnyi állapotában adva vissza. Tillai beavatkozása a képi folyamatba ugyanis tisztán fotog- rafikus jellegű, mindössze any- nyit tesz, hogy egy szabálytalan üvegdarabot iktat be a fény útjába. A kép ezek után természetes módon jön létre: a fény a fényképezendő felületekről visszaverődve keresztülhalad az üvegdarabon, széttöredezik, és az optikán áthaladva nyomot hagy a fényérzékeny anyagon. A beavatkozás, manipuláció tehát nem ellentétes az impresz- szionizmus elveivel, ha az lenne, már az is annak számítana, hogy a művész előre megfontolt szándékkal választja ki a helyszínt és az időpontot műve létrehozására, hiszen a közte és az ábrázolandó tájrészlet közötti levegő vastagsága (a távolság növekedésének függvényében), páratartalma, hőmérséklete a különböző év- és napszakokban, mozgása, vibrálása is nagymértékben befolyásolja a látvány minőségét, szórja szét vagy mossa egybe a formákat és Pákolitz István új kötete egyik versének mottójaként József Attila fájdalmasan szép képét idézi a könnycseppből szomját oltó s annak parányi tükrében önnön arcát szemlélő hangyáról. Az idézet ezúttal, azt hiszem, szemérmesen közvetett, ám mégis nyilvánvaló önvallomásként értelmezendő. Mert mintha a Megváltatlan című kötet valamennyi darabja e könnycseppből kirajzolódó képmás egy-egy vonásaként rendeződne lírai önportrévá. A tekintet tűnődő, réveteg, fanyar félmosolyok kísérik, a hang keserű és kiábrándult. A világ megváltatlan voltát tudomásul vevő s eközben saját kudarcélményét is mérlegelő lélek önkritikus számvetése ez a könyv. A kötet öt ciklusa egy válsáTornyok színeket. Tillai csupán ezt a hatást fokozza, némely esetben a lehetséges határokig, az éppen még felismerhetőség határáig absztrahálva, s hozza ezáltal zavarba a látogatót, mit is lát tulajdonképpen. Fényképet vagy festményt? S bár a hatás inkább festői, a tudat azért megállapítja, hogy itt mégiscsak a valógos lírai szituáció öt csomópontja, s egyben a helyzetét elemző, feltáró költői én belső útjának egy-egy stációja. A nyitó versfüzér, a Mivégre, rezignált önszemlélettel átitatott létösszegzés, amelyet a Törvény című ciklus vallásos ihletből táplálkozó darabjai követnek, a személyiség jellegzetes érzületének hangot adva. E bensőből fakadó versek a kötet tengelyét képző középső ciklus, a Játék vallomásaihoz, a lírai én „ősképzeteit” szolgáltató gyermekkori élményvilág emléktöredékeihez vezetnek bennünket. Úgy látszik, a költőnek időről időre meg kell érintenie a paksi Duna-part fövenyét, hogy új erőt merítsen. Nem mondhatjuk, hogy Anteuszként cselekszi ezt, hiszen egész lényétől ideság sajátos lenyomatáról, a világ egy kicsinyített, két dimenzióba préselt szeletéről van szó. De zavara fokozódik, amikor felfedezi a kiállításon Monet Impresszió, a felkelő nap című festményéről készült színes fényképet, s alatta a róla alkotott Tillai-féle fotófestményt, amely impresszió az Impreszgen lenne e fennkölt példáló- dzás, de azért az az „érszűkülé- ses agg levente”, akinek törődött alakja elénk lép a könyv lapjairól, mégiscsak az otthoni földön képes leginkább megvetni a lábát, miként az aposztrofált mitológiai hős. E képzeletbeli alámerülés után, a lelki útvonal ellenkező, felszálló ívén előbb az eszmél- kedő öntudat személyesebb hangja szólal meg {Illik), majd egy komoly helyzetrajz zárja a könyvet: a Megváltatlan, a kötetnek is címet adó ciklus. A számvetés gesztusai e befejező két versfüzérben még keserűbbek, mint a könyv nyitányában, de keményebbek is egyszersmind, kevesebb önsajnálatot tartalmaznak, viszont öniróniával telítődnek. Határozottan így Tillai Ernő képe szióról. Ez már túlságosan bonyolult összefüggésekhez vezethet, ahol már nem segít semmilyen okoskodás; látogató nem tehet mást, csak áll és néz, mint a moziban, s elgondolkodik az élet és a művészet dolgairól, amelyek megfejthetetlen titkokat rejtenek mély bugyraikban. Cs. L. érezzük ezt, noha a kötet második felének anyagát szigorúbb rostálással még erőteljesebbé lehetett volna formálni. Szembetűnő az is, hogy néhány, egyébként színvonalas vers is túlírtnak tűnik, mint az Öröklakásnézőben, vagy a Sírkerti. Pákolitz István kései költészete azonban új értékeket is létrehozott. Az idegenség és az inadekvátság fájdalmas, s úgy látszik, állandósuló élménye a korábbinál egyénibb és kiérleltebb groteszk hangvétellel társult, drámaibbá avatta az önmegszólítás egyre gyakoribbá váló helyzeteit, s egyúttal új, továbblépést is ígérő szereplehetőségeket kínált. Az a letisztult szerkezetű, fanyar hangú dal pedig, amely e kötet jellegzetes műfaja, a formai változatok szokatlan gazdagságával bővelkedik. Leginkább Pákolitz magyaros formáinak elevensége lep meg bennünket. Telthangzású Képmás egy könnycseppen Pákolitz István új verseskötetéről
