Új Dunántúli Napló, 1993. május (4. évfolyam, 118-146. szám)

1993-05-15 / 131. szám

1993. május 15., szombat új Dunántúli napló 11 Magyar egyetemi tanszékek a kisebbségi létben Tudományos tanácskozás a Berzsenyi Helikon keretében z Juhász Gyula: Pécs Nyájas Dunántúl szelíden ívellő Áldott ölű hegyei koszorúzzák A régi várost, melynek égbe zengő Harangszava szent, magyar szomorúság. A város régi, ó, de örök ifjú Remények gazdag lombjai borítják, Öreg kapukból Fiatal hit indul, És jobb jövőbe lelkendezve hírt ád. Mecset smaragdja tör a mély azúrba, Keresztje mellett félhold méiabúja: Magyar, török megbékélt múltja int, S hol barna alkony bontja fátylait, Virrasztva és vigyázva, várva vár Víg virradást a bús „magyar határ .. .” A közelmúlt humora Tabi László Kabaréjelentek után 1942-ben került színre első vígjátéka, a Leány a talpán. Karcolatai, humoreszkjei épp oly népszerűek, mint színpadi művei, vígjátékai. A hatva­nas-hetvenes években színműíróként is jelentősét alkotott. Mit tud egy vödör? A tárgyak gonoszságáról be­szélgettünk. A dugóról, amely beletörik az üvegbe, a fogkrém­ről, amely a tubus alján bugy- gyan ki, merő rosszaságból. Ba­rátunk, Z. ekkor így szólt:- Ha akarjátok, elmesélek egy történetet a tárgyak jóságá­ról. Akartuk, elmesélte. * Már említettem, hogy ma­gam is részt vettem az 1942-es keleti hadjáratban, sőt dicsek­vés nélkül állíthatom, hogy a legmagasabb rangú tisztekkel egy időben kezdtem szaladni visszafelé. Mint egyszerű munkaszolgá­latos vonultam be, de gyorsan emelkedtem a ranglétrán: előbb nyavalyás gazamber, később rühes kutya lettem. Ez utóbbi­ként kaptam meg a flekktífuszt a kardok nélkül, 1943 januáijá- ban. További pályafutásomnak a voronyezsi áttörés véget ve­tett. Egy szál vödörrel a ke­zemben órákig próbáltam fel­tartani Tolbuhin hadseregét. Amidőn azonban látnom kel­lett, hogy von Mannstein tábor­nagy is visszavonul, fogtam magam, és abbahagytam a cél­talan ellenállást. Pokoli káosz­ban elindultam nyugat felé, a vödrömmel. Magyarok, romá­nok, olaszok, szlovákok és né­metek áramlottak ziláltan Kijev felé, egymás hegyén-hátán. Mindenki igazoltatott minden­kilencesek (Megrázlak, Meghi- telve, Invokáció, Pálmarum), keresztrímes (Ismertél, Varázs­lat) és párosrímű hetesek (ilyen a Nyersen, továbbá a Szendrői hegedős éneket és Weörest egy­aránt idéző Szilveszter) követik egymást, de akad itt játékos ötös (Fohász), ironikusan böl- cselkedő háromütemű tizenket­tes (Újszülött) és komolyan zengő harmadoló tizenhármas is (Nikodémus). Sőt a négysarkű vers, a Balassi-strófa és a Fa- ludi-féle tizes (szerintem ilyen a sötét tónusú Mélypont) különle­ges ajándékában is részesülünk. Szinte felsorolni is nehéz lenne e dús televény változatait, a szonettmutációk, ritornellek és tercinák példáit. Mégis ki kell emelnem a két különösen patinás forma, a rugalmas fele­ző nyolcas és az ódon leoninus Pákolitz-féle új darabjait. Már csak azért is, mert e kötet két legszebb versének zenéjét szol­gáltatják. Előbbi a szívből fa­kit, járőrök cirkáltak, hogy ösz- szetereljék a katonákat, és lelő­jék a muszosokat. A járőrök egymást is igazoltatták, min­denki gyanús volt, kivéve a ha­lottakat, akiket megbízhatók­nak lehetett elismerni. Engem senki sem bántott, mert látták kezemben a vödröt, s nyilván­való volt, hogy vízért megyek valahová. Bobrujszk és Berdicsev vo­nalában volt a fő-fő szűrőállo­más. Ezt a vonalat már csak rendezett alakulatok léphették át, mert - ha már a fronton minden felbomlott is -, de a hátországban rendnek kellett lennie. Itt külön-külön minden­kit megvizsgáltak és kikérdez­tek. Engem azon sem senki sem kérdezett, mert látták kezemben a vödröt, s nyilvánvaló volt, hogy vízéit megyek valahová. Kijevben akkor még nyuga­lom volt. Itt jelölték ki a csapa­tok új beosztását, itt döntötték el, hogy a még életben maradt kiírtandókat hol és hogyan kell kiirtani. A katonák partizánva­dászatra indultak vagy kór­házba kerültek, másokat aknát szedni küldtek, vagy tankcsap­dákat építtettek velük. Velem a kutya sem törődött, mert látták kezemben a vödröt, s nyilván­való volt, hogy vízért megyek valahová. Szolnokon jártam már a vö­dörrel a kezemben, amikor elért a végzet. Egy magyar tábori csendőr megkérdezte, miért lő­dörgők az utcán. Felemeltem a vödröt, és azt mondtam:- Alázatosan jelentem, vízért megyek. Erre kaptam egy akkora po­font, hogy magam is megcso­dáltam.-Tudod-e, nyavalyás, hogy miért kaptad?- Tudom, alázatosan. Mert nincs feneke a vödörnek. kadó Stigmá-nak, utóbbi pedig az életmű egészében is kulcs- fontosságú Faterszék-nek, amelybe a jogos büszkeséggel és bölcs öniróniával vállalt kis- mesteri öntudat megrendítő egyszerűséggel szólal meg. Pákolitz költői nyelvének sokrétűségét többen dicsérték már, s e versek most újabb bi­zonyítékát szolgáltatják az el­hangzottaknak. Még akkor is, ha a köznyelv alsó rétegének hangulatfestő elemei, továbbá a hagyományos idomú mondat­szerkesztés a lírai kifejezés ha­tárait is kijelölik. Ezek a mezs­gyék azonban a költői és önis­meretének hitelességéi is jelzik. „A dolgom tettem ahogy tudtam / fenekére esve orra bukva / A neo-avangárd csapatban 7 sült­realista is akadhat...” - írja a költő humorba mártott komoly­sággal. A könnycseppen tükrö­ződő arc a maga vállalt mértéke szerint kiteljesedett. Nagy Imre Az Anyanyelvi Konferencia a Berzsenyi Társasággal közö­sen május 7-9-ig a keszthelyi Festetics kastélyban tudomá­nyos találkozót szervezett. A Kárpát-medencei magyar egye­temi tanszékek vezetői és okta­tói Görömbei András (Debre­cen, Kossuth Lajos Tudomá­nyegyetem) bevezető előadása után korreferátumokban ismer­tették intézményeik jelenlegi helyzetét, eredményeiket és gondjaikat. Felszóltak a kolozs­vári, budapesti, ungvári, nyitrai, újvidéki egyetem képviselői „A kisebbségi magyar kultúra hazai támogatásáról” pedig Kálmán Attila a Művelődési és Közokta­tási Minisztérium politikai ál­lamtitkára tartott előadást. A helyzetjelentéseket követően élénk vita alakult ki a közös tennivalókról, az együttműkö­dés lehetőségeiről, melyből ki­érződött a résztvevők felelős­sége, a hazai kulturális és okta­tási intézmények képviselőinek - segíteniakarása, a nemzeti összefogás szelleme. A jelenről, valamint a további feladatokról Pomogáts Béla irodalomtörté­nészt, az Anyanyelvi Konferen­cia - A Magyar Nyelv és Kul­túra Nemzetközi Társasága el­nökét kérdeztem.-Milyennek látja a határon túli magyar egyetemi tanszékek helyzetét? Történt-e változás az utóbbi években ?-Elég nagy változások tör­téntek, bizonyos helyeken ja­vult, másutt romlott a helyzet. Javult Erdélyben, ahol a Ceau- sescu korszaknak a magyar tan­székeket teljes mértékben fel­számoló politikájához képest érzékelhető a fejlődés, hiszen akkor már a tanszékek elsor­vasztása került napirendre és a politikai eszközökkel kívánták felszámolni a kolozsvári ma­gyar egyetemen a magyar okta­tást. Ez nagymértékben megvál­tozott. Növekedett a hallgatók és az oktatók létszáma is. Másutt vi­szont romlott a helyzet, így pél­dául Újvidéken, ahol a korábbi Hungarológiai Intézetet felszá­molták, és ma csak egy magyar nyelvi tanszék dolgozik, amelynek nyilvánvalóan a lehe­tőségei, az eszközei jóval ki­sebb mértékűek.- Itt most a tanszékek vezetői, egyetemi tanárok találkoztak egymással. Mi a tanácskozás legfőbb feladta?-A legfőbb feladatnak azt tartom, hogy ezek a tanszékek megismerjék egymást, hogy ki­alakuljon a kapcsolatnak egy olyan rendszere, amely lehetővé teszi a különböző tanszékek munkájának gyakorlati össze­hangolását. Nagyon fontos az is, hogy ezeket a tanszékeket a magyarországi szellemi élet, a tudományos élet és az oktatásért felelős állami intézmények, te­hát a minisztérium, megfelelő támogatásban részesítse. Ennek a támogatásnak célirányosnak kell lennie, mindig oda kell összpontosítani, ahol erre a leg- nagyob szükség van, ahol ez a tanításnak, az oktatásnak a mi­nőségét emeli meg érzékelhető módon.-Hogyan segítheti egy kor­szerű egyetemi anyanyelvi okta­tás a kollektív azonosság őrzé­sét?- Az egyetemeken nagyon sok múlik, ugyanis az egyete­mek képezik a magyar értelmi­séget és ez nemcsak képzést, hanem nevelést is jelent. Az egyetemi tanszékek és szakok azok a műhelyek, amelyeknek a keretében az értelmiség felnő. Márpedig mindig, de különösen most, a XX. század végén - amikor egy alapvetően értelmi­ségi társadalom felé haladunk, amikor az értelmiség mint tár­sadalmi réteg kell, hogy meg­szabja a társadalomnak a menet­irányát, kell, hogy feltegye a kérdéseket a továbbiakra vonat­kozólag és hozzásegítsen ben­nünket ezeknek a kérdéseknek a megoldásához - akkor termé­szetes dolog, hogy a kisebbség magyar létben is az értelmiség­nek van a legnagyobb szerepe. Az értelmiség az, amely a maga műhelyeiben iskolákban, mú­zeumokban, szerkesztőségek­ben, levéltárakban irányítja az ottani magyarságnak az életét. Felvértezi őket nemzeti kultú­ránk hagyományaival, megta­nítja arra, hogy ki volt Petőfi, Arany vagy Ady Endre, megta­nítja őket egyáltalán olvasni. Ennek révén válik ellenállóvá a kisebbségi magyarság, tesz szert egy olyan biztos identi­tásra, amelyet aztán nem kezd­hetnek ki a többségi politikának az erőszakos manőverei.-A tanácskozás végén közös „Nyilatkozat” készült. Mi ennek a funkciója? Mit jelent ez a to­vábbi közös munkálkodás szem­pontjából?-A közös Nyilatkozt inkább arra utal, hogy valamiképpen meg kell fogalmazni azokat a tanulságokat, felismeréseket és javaslatokat, amelyek a tanács­kozás medrében elhangzottak. Tehát a nyilvánosságnak szól. A nyilvánosság jelenti termé­szetesen a hivatali nyilvánossá­got, az intézményrendszert, a kormányzati műhelyeket és je­lenti a szélesebb közvéleményt. Nagyon remélem, hogy a ki­sebbségi magyar sajtóban is meg lehet jelenteni, és szeret­nénk, ha a magyarországi kor­mányzati intézmények közvetí­tésével eljutna olyan nemzet­közi szervezetekhez, amelyek­nek feladata, hogy őrködjenek az európai kisebbségek, így a magyar kisebbségi közösségek kulturális jólétén, fejlődésén és nemzeti azonossága megőrzé­sén. Sallai Éva Liza: Dévényi Ildikó Van, hogy valakire valami­ért felfigyelünk a színpadon. Nem is feltétlenül főszerepek­ben. Csak ülünk és rácsodálko­zunk. Valahogy így jártam Dé­vényi Ildikóval is. Hat éve, nyolc éve? ... Egyszer vala­mikor fölkaptam a fejem: jé, ez a kislány remekül beszél a színpadon! . .. Jobbára néhány mondatos villanásokban tűnt fel ez az észrevétel, majd ala­posabban odafigyelve az is, hogy bármilyen nyúlfarknyi is a feladata, az úgy „oda van téve” színészileg. Nem akar kiugrani vagy „brillírozni”, szépen belesimul a szituációba, és mégis képes valami többet nyújtani abból a néhány mon­datos villanásból, ami a szín­padi személy mögött fölsejlik. Az idei évadban ez az érzés többször is megkapott. Ami természetesen nem jelenti azt, hogy másnak nem lehet szép a színpadi beszéde, vagy nem képes hasonló művészi pillana­tokra. A rácsodálkozás ellen­ben intuíció. S mint ilyen, szubjektív érzet. Ahol az idén különösképp hatott mindez, az - a Marica grófnő. És nemcsak azért, mert ez a Kálmán-operett valóban jól megcsinált, színvonalas produkció; s nemcsak, mert egészében véve úgy tűnik, jó­val árnyaltabb, igényesebb az átlagosnál. Ezen belül Dévényi Ildikó Lizája külön örömöt is okozott. Minden megvan benne, amit egy ideális szubrett alakítástól elvárhat az igénye­sebb színháznéző és még egy kicsit azon túl is... Mert a szubrettől, ugye, azt várjuk, hogy szép legyen, csinos, mozgékony, kacér, vidám, nő­ies, és az sem árt, ha van némi egyéni humora. Az átlag- íz­lés' megelégszik azzal, hogy minél többet „hetyegjen”, le­gyen kellemes hangocskája, amit a színpadra libbenve „be­kapcsol”, és egy színben (és szinten) végigcsicsergi az elő­adást, egyéb értékekre már nemigen figyel. Dévényinél viszont csak erre az „egyébre” érdemes figyel­nünk. Nem „libben”, nem ke­lekótya, nem aranyos-kedves hebrencs. Rendezői érdem (Moravetz Levente), hogy so­káig teljesen észrevétlen a pri­madonna árnyékában. S foko­zatosan „életre kapva”, nagyon is árnyaltan teremti ennek a kis kolozsvári zárdistának - e mu­latós, mondén környezetben is megmaradó - természetes, hamvas üde báját, kedves és közvetlen humorát. A szemé­lyiségét. S azon túl, hogy ezút­tal is nagyon szépen beszél magyarul, hogy leghalkabb textusa is kitűnően érthető -, élvezetes harmóniában partne­rével (Fillár István) - mindvé­gig bájos, könnyed és hajlé­kony prózában, dalban, tánc­ban egyaránt. A Noé c. rockoperában stílu­sérzékenysége tűnt fel. Játszott már eddig sokféle prózai da­rabban, klasszikus operettek­ben és musicalben. Ezúttal vi­szont egy keményebb és nehe­zebb stílust kellett kimunkálnia a szerzőkkel (Fillár István- Moravetz Levente) együtt, gondolom, elmélyült műhely- tanulmányok közepette azon a „színművész-tanyán”, amely otthona, vagyis - kis családjá­val együtt - otthonuk is. Hi­szen mind ismertebb kuriózum, hogy színművész páijával és kisgyerekével együtt valóban egy Pécs környéki tanyán él­nek, amely - épp a Noé sikere is igazolja -, elmélyült alkotó munka háza is egyben. Egyébként - ez is eléggé is­mert róla - „tüke-pécsi”, aki mégis Győrben vált színésszé jó három év alatt; s a mostani a tizedik évada itt, Pécsett. Hosszú, jó öt-hat évad telt el, amíg jelentősebb feladatok­kal is megbízták. Szerepet éle­tében soha nem kért... Meg­csinálta, amit éppen ráosztot­tak. A „kicsit” is, színházat, közönséget tisztelve, példásan. Azaz így is /e/ieí-alapon. Kis időt életéről, szerepeiről is beszélgettünk a minap. Az­zal búcsúzott: nézze, én na­gyon boldog ember vagyok. A szerepeimtől, a családomtól, az otthonomtól. És ezután is bol­dogan megcsinálok mindent, amit kapok ... Lehet, ismét egy szubrett- szerepben nyújt emlékezeteset számunkra? W. E. A Helikon Nyilatkozatából (...) A támogatásnak fo­lyamatosnak kell lennie, fi­gyelembe véve a helyi körül­ményeket. Ilyen tervek és fel­adatok: az egyetemek és egye­temi tanszékek közötti megál­lapodások, magyarországi ta­nárok és lektorok kiküldése a kisebbségi magyar tanszé­kekre, magyarországi intéz­ményekkel közös kutatási és oktatási programok pályázati úton történő indítása, a posztgraduális képzés támo­gatása, a tanári továbbképzés mind helybeli, mind magyar- országi tanfolyamokon, az ál­landó és sokoldalú oktató- és diákcsere, a kisebbségi ma­gyar tanszékek könyv-, folyó­irat- és egyéb oktatási eszkö­zökkel történő ellátásának elősegítése. A magyarországi támogatásokat lehetőleg pá­lyázatok révén, normatív rendszerben kell leosztani, ösztönözve a minőségi köve­telmények érvényesülését, hogy minél hatékonyabb tan­székfejlesztési programokat lehessen megvalósítani. A találkozó résztvevői kife­jezték azt a meggyőződésü­ket, hogy a bukaresti kor­mánynak nem szabad tovább halogatnia a kolozsvári Bo­lyai Tudományegyetem hely­reállítását. Az egyetem újjá­szervezése és működtetése a román állam feladata, amely­nek az állami költségvetés ke­retében kell gondoskodnia ar­ról, hogy az erdélyi magyar­ság, az európai normáknak megfelelően, anyanyelvén folytathasson felsőfokú ta­nulmányokat. El kell érni, hogy a kisebb­ségi magyar szakok és tan­székek intézményi autonómia birtokában végezhessék tevé­kenységüket, és ez az auto­nómia, esetenként magyar nemzetiségi karok létrehozá­sán keresztül, minden magyar kisebbségi területen önálló magyar egyetemek meg­alakulásához vezessen. A találkozó résztvevői szükségesnek tartják, hogy az ungvári egyetem magyar tan­széke rendezett körülmények között végezhesse fontos munkáját. Ez megköveteli azt, hogy a tanszék és a Hun­garológiai Központ élére ma­gyar nemzetiségű és szakmai tekintetben hiteles oktató ke­rüljön. A VII. Berzsenyi Helikon résztvevői kifejezik azt a meggyőződésüket, hogy a ki­sebbségi sorban működő ma­gyar tanszékek, általában a magyar felsőoktatási intéz­mények tevékenysége nélkü­lözhetetlen a kisebbségi ma­gyarság fennmaradásához és fejlődéséhez. Ezeknek a tan­székeknek és intézményeknek mindenekelőtt széleslátókörű, művelt és felkészült magyar értelmiséget kell képeznie és nevelnie. I % » »

Next

/
Thumbnails
Contents