Új Dunántúli Napló, 1993. április (4. évfolyam, 89-117. szám)
1993-04-03 / 91. szám
16 aj Dunántúlt napló 1993. április 3., szombat Bizséné Zsolnay-Kovács Diana egy iskola születéséről Műhely a képzelet robotosainak Bizséné Zsolnay-Kovács Diana műhelyében Fotó: Läufer László- Ez már például szőttes! - terít le elém egy újabb szőnyeget. Ezúttal egy fekete-fehéret.- Csupa baranyai népi motívum - egyensíti ki a derekát és simít végig most már csak a szemével a felület láncként-vi- rágként ölelkező omamensein. Majd újabbak következnek. Galamb szelíden verdeső, egeket boltozó szárnnyal. Görögös szúrnak-díszítés, akárha vonalzó mentén elguruló gyöngysorok lennének. Zöld-kék-narancs színekből kirakott tavaszi zsongás. Ez utóbbi felidéz valamit az elhunyt férj, Bizse János festőművész képeinek jellegzetes kompozíciós rendjéből is. Az április 1-jén hetvenéves Bizséné Zsolnay-Kovács Diana olyan frissen hajlong, mintha csak húszéves lenne.- Pécsváradon volt egy zártkertünk, ahol a férjemmel sokat dolgoztunk együtt. A természet mindig megragadott... Sajnos, hogy ő ezt csak rövidebb ideig élvezhette. Hol volt eddig kiállításom? - mosolyodik el a kérdésen. - A világ minden részébe eljutottak a munkáim. Tudja, hálás műfaj - a gobelin, szőttes könnyen szállítható. Itthon is beutazták az egész országot, a mostani, április 8-án nyíló pécsi kiállításom katalógusában fel is lesz sorolva... Itt Pécsett viszont húsz éve nem volt önálló tárlatom.- Miért?-A TIT művészeti titkáraként vagy a Magyar Képző- és Iparművészek Szövetsége dél-dunántúli csoportjának titkáraként hogy rendezhettem volna magamnak kiállítást? Viszont én hoztam divatba a kisméretű faliszőnyegeket az 1968-as kiállításommal, amit még a tudós építész, Major Máté nyitott meg az építőművészek székházában.- Ennek a gerincpróbáló, rendkívül munkaigényes műfajnak ma sincs sok követője -, de emellett maradt ideje és energiája, hogy egy vidéken egyedülállónak számító iskolát alapítson.-Az iskola - a Művészeti Szakközépiskola - elődje 1956 után született; de talán menjünk soijában. Én még Doma- novszkynál - az elsők közt - tanultam gobelintervezést, 1946-ban végeztem a képzőművészetin, amikor az Iparművészeti Főiskola még nem létezett. Rajztanári képesítést és az ELTÉ-n művészettörténeti diplomát szereztem. Gyöngyösi vagyok, Bizsével összeházasodva kerültem Pécsre. Akkor, a három lánygyerek mellett, még nemigen gondolhattam arra, hogy egyszer majd szövőszékem lesz. Annál lelkesebben tartottam művészetörténeti elő- adásokata környező falvakban a mozivetítések előtt...-A Leőwey Gimnáziumnak akkoriban volt egy zenei tagozata, és Lantos Ferenccel kiötöltük, hogy a zene mellett taníthatnánk képzőművészetet is. A harc az iskoláért 1958-tól 1961-ig tartott, de közben mi be is iskoláztunk egy teljes képzőművészeti osztályt - minisztériumi jóváhagyás nélkül. A helyieket megnyertük, Lantos a tanácsnál agitált, Dulánszky Sarolta az iskola megszervezésében segített, és Kántor Andortól, a Képzőművészeti Gimnázium akkori igazgatójától is sok segítséget kaptunk. Nekem, mint a TIT művészeti titkárának, jó összeköttetéseim voltak, Aczél György már főnökféle volt, de rájöttünk, hogy csak úgy tudjuk a minisztériumot megnyerni, ha iparművészeti tagozat leszünk. Ehhez kellett a Zsolnay gyár és más cégek ajánlata - majd Martyn Ferenc közbenjárásával megkaptuk a volt óvónőképző épületét is.- Honnan volt minderre pénz?- Ahogyan most sincs, akkor sem volt erre pénz! Ehhez sok ember akarata kellett, például az, hogy a Pécsi Tervező Vállalat ingyen készítse a felépítendő műhelyek tervrajzait, hogy a katonák segítségével megkapjuk a lebontott hadapród iskola tégláit és hogy szerencsénk is legyen, hiszen tulajdonképpen csak egy héttel előztük meg a szegedieket, hogy a minisztériumtól először is mi kapjunk támogatást. Azért hadd mondjak el egy régvolt, bájos epizódot: amikor Galabár Tiborhoz, a városi tanács akkori titkárához mentünk a Bachmann-papával, hogy az ígért 100 ezer foHntot megkapjuk, Galabár a pénzt inkább a Vidám Parknak utalta át, mert szerette a kecskét a magasba lökni...- Kik tanítottak és kik jártak az akkor születő iskolába?-Négy képzőművészeti műhelyünk volt, Fürtös György a keramikusok csoportját vezette, Erdős János a díszítőművész műhelyt, férjem az ötvösöket, én a textileseket - Pauli Anna, Farkas Gabriella, Farkas Éva, Lencsés Ida ma szövetségi tagok. Tanárok mindösszp tizen- ketten voltunk, itt tanított Wei- dinger Vilmos irodalmat, Hada Ferenc történelmet, és Dulánszky Sári is olyan kiváló tanáregyéniség volt, aki a matematikát is meg tudta szerettetni a diákjaival. Na és a tanítványaink az legelső évfolyamokból tulajdonképpen a nevezetes Pécsi Műhely tehetséges, ifjú generációjának magját jelentették. Itt kezdte és fejezte be tanulmányait Kismányoki Károly, Pin- czehelyi Sándor, Bachmann Zoltán, Ficzek Ferenc, aki szegény már elhunyt, Szíjjártó Kálmán és Pilaszanovich Irén, a Műcsarnok mostani igazgatóhelyettese, aki a tárlatomat április 8-án a Pécsi Kisgalériában megnyitja. Az iskola egyébként 1978-ig működött a Szent István téren, mielőtt az időközben felépült új épületbe költözött volna. Bóka Róbert * A Bach Énekegyüttes a Bazilika pódiumán A magyar humor történetéből Kosztolányi Dezső Mindig örömmel várt kiváló orgonaművészünk, Kovács Endre, valamint a pécsi zenei életben egyre jelentősebb helyet elfoglaló Bach Énekegyüttes hétfő esti orgona-zongorabérleti hangversenye a Bazilikában, örvendetesen nagyszámú zenebarátot vonzott, bizonyságául e műfaj iránti igénynek és érdeklődésnek. Éppen ezért az ünneprontás szándéka nélkül teszem fel a kérdést, nem tudom: mennyire hatott zavaróan az az általam csak nehezen elfogadható tény, hogy az évad elején feltehetően átgondoltan megadott, még a falragaszokon is közölt műsortól lényegesen eltérő programot hallottunk. Kovács Endre az orgonairodaimat - Buxtehudétól Pachel- belen, C. Franckon át Widorig - átívelő repertoárjából ígért válogatást. Helyette az est első felében J. S. Bach négy remekművének imponálóan rendezett és fegyelmezett megszólaltatásában gyönyörködhettünk: a barokk orgonairodalom monumentális alkotásával, a h-moll prelúdium és fúgával indított (a mű BWV. száma helyesen: 544), majd két korálelőjáték következett: meghitten bensőséges tolmácsolással a Bach lírájának mélységét, minia- tura-művészetét képviselő „Herlich tut mich verlangen”, valamint a hosszabb lélegzetű „O Mensch bewein’ dein’ Sünde gross”, hogy aztán a mester egyik leghatalmasabb ciklikus művének, a Clavierübung III. részének nyitószámával azonos Esz-dúr prelúdium, illetve zárószámával azonos Esz-dúr fúga nagyhatású, a székesegyház kitűnő állapotú orgonájának minden lehetőségét maximálisan kihasználó, jól értelmezett, regisztrálásban hiteles hűségű Bach tolmácsolása tegye fel a koronát. A koncert második részében a romantikus zene világát a rövid, mélabús hangulatú „Herzlich tut mich verlangen” koráinak ezúttal Johannes Brahms által feldolgozott változata képviselte. Ezután került sor az est legnagyobb érdeklődéssel várt műsorszámára: Sigfrid Karg-Elert Korái improvizációjának magyarországi bemutatójára. Az alapjául szolgáló „Näher, mein Gott, zu Dir” angol koráit játszotta 1912. április 15-én a süllyedő Titanic gőzös zenekara. Karg-Elert (1877-1933) lipcsei zenetörténész és komponista, megrázó, víziószerű hanghatásokkal idézte fel művében e tragédiát. Az ő növendéke volt Za- lánfy Aladár orgonaművész, akinél viszont Kovács Endre tanult, így hozzá került a Zalánfy hagyatékában lévő Karg-Elert mű kottája, melynek első nyilvános hazai bemutatójával a pécsi közönséget ajándékozta meg, gazdag szinfantáziájú, drámai feszültséget teremtő tolmácsolással. Antalffy-Zsiros Dezső mindig nagyhatású Scherzo-ja méltó befejezése volt Kovács Endre töretlenül magas színvonalú, élményt nyújtó orgonaestjének, melyet a közönség őszinte tapssal honorált. Az orgona-hangversenyen közreműködő pécsi Bach Énekegyüttes Thomas Tallis angol zeneszerző hosszabb lélegzetű motettája helyett, remek ötlettel, három Salve Reginát mutatott be. Az eredetében középkori Mária-antifona, tartalmában könyörgés Szűz Máriához: Salve Regina / Üdvözlégy királyné, könyörületesség anyja - több zeneszerzőt is megihletett. Az ifj. Dobos László vezetése alatt az énekművészet áhított tökéletességéhez közelítő, egyénileg is képzett hangú tagokból álló, kis létszámú együttes érdekes összehasonlításra adott lehetőséget, hiszen más-más korból, más nemzet zeneszerzőjének műveit szólaltatta meg egymás után. Nem mindennapi, komoly előadói feladatot oldottak meg sikerrel, amikor hitelesen tolmácsolták az angol reneszánsz kiemelkedő mesterének, William Byrdnek polifon szövésű, himnikus hatású darabját, majd Schubert- nek, különösen a szoprán szólamot igénybe vevő homofon szerkezetű Salve Regináját, végül Francis Poulenc francia eszázadi zeneszerzőnek a szöveget rá jellemző líraisággal megközelítő Salve Regináját, melynek neoklassikus harmóniáit az áhítat és a belső meditáció hangulatai formálták. Szép gondolat volt: 3 szerző, 3 kor - mégis műveik végén a könyörgés és a szelídség hangja közös, azonos hitből származik. Köszönjük az ötletet és a gondos felkészülést bizonyító megvalósítást. Dr. Nádor Tamás Utassy József Szemem tábortüzénél Vagyok, aki vagyok. Nagy két szemem tábortüzénél ragyog, aki ragyog. De csak az lobogjon, de csak az ragyogjon, ha kinek énnélkülem is ragyognia van ok! Vagyok, aki vagyok. Agyam dzsungelében sejtelem, köd, titok. Ám én a nagyfényű fagyban, fönn, a csillagos magasban is, árvácskát nyitok. Vagyok, aki vagyok. Öreg, magányos, őszezüst ember, kinek megmosta lábát a Tenger, kinek megmosta lábát A TENGER. Győri László: Fű vetők Jön a cigányhad _ asszonyostul. Éle az árnynak megcsikordul. Jön a cigány had asszonyostul. Amikor ásnak, gyanta csordul. Jön a cigányhad asszonyostul. Füvet csinálnak parkokon túl. Jön a cigányhad, fű, fa kiárad, rügyet csinálnak minden virágnak. Karinthy Frigyes elválaszthatatlan barátja, írótársa. Magasra ívelő költészete mellett a prózairodalom szinte valamennyi műfajában kiválót alkotott. Publicisztikai, nyelvészeti munkásságát doktori disszertációk sokasága méltatja. Műfordítóként is jelentős. Két legismertebb regényét, az Édes Annát és a Pacsirtát többször megfilmesítették. Az 1933-ban megjelent Esti Kornél című gyűjtemény főhősét önmagáról mintázta, s a hajdani bohém-örömök szimbólumává emelte. Élete utolsó éveiben egyre pesszimistább hangon szólal meg, szörnyű betegsége, a rák nemcsak testileg, de lelkileg is felőrli szimpatikus egyéniségét. BICEGEK Ma délelőtt sok gond és nyugtalanság közepette rohantam a városban, s amint ilyenkor szoktam, egyszerre több dologra is gondoltam, például arra, hogy legkedvesebb töltőtollam ismét csöpög, hogy borotválkozás közben ismét megvágtam az állam, hogy rekedtségem ismét egy kezdődő, de hosszú nátha előjele, szóval éppen ilyen és ehhez hasonló semmiségekkel bíbelődtem, melyek csak másoknak semmiségek, nekem azonban korszakalkotó események, amikor egy sarkon váratlanul feltűnt az a barátom, akit átlag minden tíz esztendőben látok egyszer, többnyire ilyen ideges délelőt- tökön, az a régi jó barátom, akinek sohase jut eszembe a neve, az a gyermekkori barátom, akiről mindössze annyit sejtek, hogy régi, jó, gyermekkori barátom, és hogy tegezem őt. A köztünk levő kapcsolatot mégmeghittebbé teszi az a körülmény, hogy neki sincs fogalma arról, ki-mi vagyok, csak azt tudja rólam, hogy régi, jó, gyermekkori barátja vagyok, és hogy tegez. Vártam, vajon futni enged-e szabálytalan pályámon kétségeimmel együtt, vagy ezúttal is megállít, s elbeszélget velem. Természetesen az utóbbi történt. Rám bámult, és így szólt:- Te bicegsz?- Én? - hüledeztem. - Miért?- Úgy láttam. Az előbb, mikor szembe jöttél velem, bicegtél.- Dehogy - tiltakoztam kéz- zel-lábbal. - Én nem bicegtem. Szó sincs róla. Miért bicegtem volna?- Úgy láttam - ismételte szilárdan.- De ha nem bicegtem - fakadtam ki, és nevettem.- Lehet - szólt. - Akkor tévedtem. Különben hogy vagy? Kifejtettem, mint általában ilyen alkalmakkor, hogy remekül vagyok, közérzetem, egészségem, anyagi helyzetem pompás, vágyaim mind teljesednek, megszégyenítve a leg- vérmesebb reményeket, élek, mint a hal a vízben, s biztosan, elégedetten, derűsen tekintek egyre ragyogóbb jövőm felé. Amint így fecsegtem, s ő be- lémkarolva lépegetett mellettem, észrevettem, hogy már régen nem hallgat rám, hanem lefelé tekint a földre, és alattomosan lábaimat vizsgálgatja. Meg is állt. Jóságosán szemembe nézett, s ezt mondta:-Nézd, pajtás, mondd meg, de őszintén, nem ütötted meg valahol a lábad?-Nem én.- Gondolkozzál.- Hiába gondolkozom, ha nem ütöttem meg. Hová akarsz megint kilyukadni?- Oda, pajtás, hogy az előbb te tényleg bicegtél. Határozottan láttam.- Lehet - hagytam rá fáradtan és bosszúsan. - Valami szórakozottság vagy hanyagság. Nem vettem észre. Egyébként azonban sohase bicegek.-Igazán? - kérdezte élesen és furcsán.- Igazán hát. Sok hibám van - hadartam -, de bicegni soha és sehol sem szoktam. Mondd azt, hogy a fejem olyan, mint egy krokodilé. Elismerem. Mondd azt, hogy púpos is vagyok. Elismerem. Csak azt nem ismerem el, hogy bicegek, mert ez nem igaz. Erős lábam van. Egyenesen, keményen, határozottanjárok.Nézd,így ... Katonalépésben meneteltem előtte a járdán, le-föl. Ő nézte egy darabig. Aztán, mint akit legkevésbé sikerült meggyőznöm, elmosolyodott, s vállat vont. Lanyhán nyújtotta felém a kezét:- No, szervusz. Tovább mentem. Bevallom, most már elfogott az idegesség. Mit akart tőlem ez az őrült? Miért képzelte, miért akarta mindenáron azt képzelni, hogy bicegtem, holott Isten a tanúm, hogy nem bicegtem. Micsoda benne ez az orv gyanakvás? Eleinte elhitte - legalább ezt tettette -, hogy nem bicegtem, megnyugtatott, mint valami gyermeket, hogy rendben van, de belőle, a lelke mélyén tovább fészkelődött a sötét feltevés, hogy igenis bicegtem, hogy §n bicegni szoktam, hogy én a legmegrögzöt- tebb bicegők közé tartozom, akik titokban, a maguk mulatságára, bűnös szenvedélyből bicegnek, de nincs bennük annyi férfias nyíltság, hogy ezt be is vallják. Hátrafordultam. Hát a szerencsétlen még mindig ott állt, ahol elváltunk, a sarkon, és figyelt, engem figyelt parázsló szemmel, vajon csakugyan bicegek-e. Esküszöm, hogy megszántam. Ha valakinek csak ennyi hiányzik a boldogságához, ahhoz, hogy nyugodtan éljen és aludjék, akkor kegyetlenség nem teljesíteni akaratát. Ennélfogva még tettem néhány lépést, aztán óvatosan, nem tüntetve, bicegni kezdtem, egyet, kettőt, hármat, mint aki régi hibáját próbálja takargatni, de ez - sajnos - nem sikerül neki. Most nem mertem visszasandítani. De meg vagyok győződve, ebben a pillanatban a látcsövét is kivette zsebéből, mint színházban érdekesebb táncmutatványoknál. Csak később néztem hátra. Akkor már ő is ellenkező irányban haladt, jókedvűen, és önérzetesen. Ezt gondolhatta magában:- Biceg, de tagadja.
