Új Dunántúli Napló, 1993. április (4. évfolyam, 89-117. szám)

1993-04-03 / 91. szám

1993. április 3., s/.ombat üj Dunántúli napló 17 A dzsessz fényes és árnyékos oldala •/ 1/ Malecz Attila vallomása a progresszív zenéről Fotó: Löffler Gábor Szép magyar vers Szemlér Ferenc * Allani, élni Állnak a fák ragyogó tavasz új aranyában. Az ágak keskenyedő csúcsán levelek igazodnak a szélhez. Hajlik a törzs üde nyári viharban. Az őszi köd omló gőzei puszta pucér gallyakra tapadnak. A jégár néha tövig betakarja telente. De állnak erősen. Nagy gyökerükkel a földben. Az égnek emelt koronával. Gyűrűket kerekítve - az évek száma szerint - hűs kérgük alatt. Állnak konokan s makacs életerővel. Fitymálják az időt. Köszörült fejszére se vetnek olykor ügyet. Noha ismerik ezt is, amazt is. Azonban vak bizalom utasítja a sejtjeiket szaporodni. Új rügyeket, levelet, barkát sokasítani. Bátran nyúlni az égbe. Gyökérrel a föld rögeit tapogatni. Állani, élni, megállani, élni, megállani, élni! Kongresszus az egyházzenéről Pedagógus-szekció alakult Hányszor hiányoltuk a hazai zenei palettáról a progresszív beat-et játszó együtteseket! Va­lóban, Magyarországon csak két út létezett, vagy rögtön a köny- nyűzene világában érvényesülni, lemondva az elvontabb próbál­kozásokról, vagy egy nagyot lépve a dzsesszel megbarátkozni. Malecz Attila a 8()-as évek elején az utóbbi lehetőséget választotta, s talán egyedüliként nem lett hűt­len az igényes beatzenéhez sem. Megteremtett egy általa „szim­fonikus világzenének” nevezett változatot, mely a klasszikus zene és a rock legjobb hagyomá­nyait vegyíti. A Bop-Art együttes vezetője - zeneszerzője, billentyűse és irá­nyítója - társulatával 10 éves ju­bileumi koncertkörút keretében nemrégiben Pécsett vendégsze­repeit. Az egyedi úton járó ze­nésszel első meghatározó zenei élményeiről, a gyökerekről be­szélgettünk:- Semmi szégyelnivaló nincs abban, hogy a játékom­ban fel lehet fedezni az „ősö­ket”, Rick Wakemannt, az Emersont, a Yest, King Crim­son t, vagy a Weather Reportot, és az Oregont. Ez utóbbit egyértelműen meghatározónak tartom stílusomra. Persze emellett az angol progresszív rock vonulatok más bandái, az elektronikus, kicsit bigband szerű dzsessz, a klasszikus zene ismert alakjai, Bartókot említve az első helyen, - Ba- chot azért nem mondom, mert őt kötelező minden ilyen kér­désre azonnal rávágni - ugyan­így döntő hatással voltak.- A Bop-Artot a sajtó igazából 1990 táján fedezte fel, amikor több neves Jazzfesztiválról eredményesen tért vissza. Hogy Vénei, Vénei, Szegény Vénei, mit tettél? Bikaerős tes­ted már az enyészeté. Vérd Szívják kövér nyüvek, szemed gödrét bogarak turkálják, sírod körül koszorút emel a tenger­mély sötétség. Évek Óta? hetek óta? napok óta? öregasszony állt a tornác végén. Olyan, mint egy hatal­mas fekete kérdőjel. Hárász- kendős arcát megvilágítják a lemenő nap sugarai. Az arcbe­esett, szikár, összeaszott, mint a tavalyelőtti szalonnabőr. Amikor rámnéz, s végre ész­revesz, mozdulatlanná válik. A várakozás tartja benne azt a ke­véske életet. Élnyújtott, reszke­tőssé vált hangja végigszáll az gymás melege felé dülöngélő, elhagyott házak között: „Reám bánat olyan szállott, Hogy az ég alatt kétrét hajlott.. Vérit vették, mint a fogolyma- dámak, Az én egyetlen Vénei fiamnak.” A lehúzott zsalugátereken nem hatol át a fény, az elvisel­hetetlen kánikulai hőségben is csak vacogni lehet. A Réda mö­gött még egyszer fölfénylik a lebukó nap, hirtelen pipacs­lángba borul a fekete tornác. Az örgasszony könnyei régen elapadtak, csak a hangja éget, mint a tömény kénsav.-Az én Véneim olyan erős volt, mint a kert végében az a hatalmas cserefa. Még az eget is a hátára vette volna. Sudár ter­metéért, égszín szeméért, gön­dör hajáért bolondultak a lá­nyok, menyecskék, szerelmük­kel gyötörték, végül is a halálba kergették. Mintha sírna, elsiratna, olyanná válik a hangja.- Álmomban megláttam, hogy valami nagy baj történik a családban! A kapu előtt az öreg diófa, melyet még papó ültetett, úgy kidőlt, mintha ott sem lett volna. Én, a botor, még azt hit­tem, értem jön a nagy kaszás. De neki csak az én egyetlen fiam gyönge húsa, szíve, mája kellett. Hát most jól lakhat vele duvadásig. A zongoránál Malecz Attila értékeled a sikereket és az azóta eltelt időszakot?-Való igaz, hogy 1989-ben Montreaux-ben, egy évvel ké­sőbb Montreálban, valamint a JVC North Sea Jazzfesztiválján Hollandiában az első magyar fel­lépők voltunk. Az eddigi legna­gyobb eredménynek azonban azt tartom, hogy ez év januárjában a MIDEM-fesztiválon kétórás élő koncertet adhattunk meghívot­takként, míg mások komoly anyagi áldozatok révén sem sze­repelhetnek ezen a legnagyobb európai dzsessz-seregszemlén. Persze az sem lebecsülendő, hogy japán és angol kiadásban világterjesztésű CD-lemezeink is piacra kerültek ettől az időpont­tól.- Mit jelent ma a zenei életben a progresszív kifejezés, hiszen egyre inkább kommerszializáló- dik a dzsessz is?- Progresszív bármilyen zene-Akkor reggel jött haza az erdőlésből - mondja, mint aki­nek sietős a mondókája. - Egész úton olyan kedve volt, mint akinek hirtelen elment a jobbik esze. Viccelődött, ug­rándozott, mint a pajtából kie­resztett, zabon hizlalt kicsi csitkó.-Meglátjátok - kiáltotta az egyik bámulatból a másikba eső társainak -, olyan temetésem lesz, hogy hét faluból, hét vá­rosból jönnek majd a sirató asz- szonyok. Erre az erős, gumike­rekű szekérre teszik a koporsót, s virágeső borítja be az én tes­temet. Megvan ásva a kalondai temető, abban pedig én leszek a legelső...-Az uram tette a fiamot s magát is a sírba! - sikong az öregasszony hangja. - Az isten összes földje nem lett volna neki elég, olyan telhetetlen volt. Ugye, mostanában, ezzel a változással vagy mifélével, kezdték visszaadogatni a kol­lektive bévitt földeket. Attól bo­londult meg úgy, mint akinek elmentek hazulról. Hiába állt bévetetlenül az egész határ, neki csak a bitang - így nevez­tük örök haragosunkat - kertje kellett. Mert hogy az valamikor az anyai nagyanyjáé volt, s ah­hoz nekijussa van. Ahogy megkezdték a föld­osztást, megjött az a ’’komisz- szió”, nem volt se éjjelünk, se nappalunk. Nemcsak a fiát, ha­nem az egész rokonságot her­gelte, düszkündölte. Mint a szú, amikor beléköltözik a fába, úgy rágta az én lelkemet: né, a bi­tang már kicövekelte a kert he­lyét, né, most ássa a karónak való lyukakat, né, hogy a tűz langa essen belé, mert felhúzta a kerítést is.- Úgy ellátom a baját - ha­donászott pipaszár kezével -, hogy még az aludt tejet sem tudja tisztességesen megrágni! Pedig olyan gyenge volt, hogy a lábai akadtak össze, mint a ke- hes lónak.-Azon az átkozott reggelen is - nyüszít az öregasszony, lehet, amelyik rezonál a másik emberben. A progresszivitásnak azonban erősen leszűkült a tere, a továbbgondolásra érdemes ze­néknek a piacát megfojtották, tönkretették. Amikor neves beat- zenészek kénytelenek a jazz irá­nyába elmozdulni, az semmi mást nem jelent, mint hogy a rea­litásokat mérlegelve úgy dönte­nek, két rossz közül a kisebbiket választják. Egy olyan irányt, melynek a szegélyéhez csatla­kozva eredendő szellemiségük­ből talán valamit megőrizhetnek. De ez már csak egy megnyomo­rított esély. Ékes példa erre fan­tasztikusan nagy ideálom, Bili Brufford esete* (Yes, King Crim­son). Megalakította az Earth Work nevű csapatot a legígérete­sebb fiatal angol dzsessz-zenész palántákból, de ez csak kény­szerpálya a számára. Nem több ez, mint a kommerszializálódott sznoboknak szóló álprogresszív mint a hálóba szorult vad - úgy futott ki az uram a kapun, mintha puskából lőtték volna ki. Meg sem állt az istenverte bennvalóig. Egy félóra múlva, amikor a fiam éppen készült le­feküdni, csak bédőlt az ajtón. Szemei vérben forogtak, az agyát már elöntötte a bics- kás-hírben tomboló Veresek féktelen indulata.-Na, én leverém a bitang kertjét! - ordította. - Úgy szét- pallottam, hogy a deszkákat íté­letnapig sem szedi össze. Töb­bet nem páváskodik a mi benn- valónkon. Már megállítani sem lehetne az öregasszonyt, a balladák el­lenállhatatlan sodrása viszi to­vább a történetet.- Jaj, Lajos, jaj, mit tettél, az- Isten szerelmére? Három napi erdőlés, fuvarozás után a fiúnk aluszik el a lábán, s te most azért a pár kapavágásnyi földért virogsz, embert akarsz ölni? De annak akkor már beszél­hettem. Megbokrosodott, uga­tott, mint a veszett kutya. Rátá­madt a fiamra is.-Mi van, te nagyerejű Vince? Hát ilyen tajdag, hális- tenszájú lettél? Nemcsak a me­nyecskék elől futsz, hanem azt is eltűrnéd, hogy ez a bitang mocsok kiforgasson őseink örökségéből? Most, hogy vége, béharangoztak a kollektívnek, akkor mondunk le arról, ami mindenkit, még a városi kódi- sokat is megillet, a földről?- Jaj, Istenem, jaj Istenem! - rimánkodtam, amikor a szekér­rel kifordultak a kapun. - Dől­jenek belé a legelső sáncba - van itt szakadék éppen elég! -, törjön el a lovak lába, a sze­kérkerék vessen szakát, vagy olyan vihar kerekedjék, hogy a falut is tüntesse el a föld színé­ről! Azóta perelek az Úristennel, mert akkor nem hallgatott meg. Egy óra alatt teljesen meg­őszültem, magatehetetlen öregasszony lettem. Olyan va­gyok, mint a pólyás buba.-A Kebeled vizénél utolér­dzsessz, s elsatnyul benne Bili Brufford személyisége.- A Bop-Arttal a műfaj legis­mertebb lengyel sztárjai lépnek fel a jubileumi koncertkörúton. Hogyan ismerkedtetek meg olyan hírességekkel, mint Zbig­niew Namyslowski vagy Krzysztof Scieranski ?- Lengyel feleségem volt, így országuk második otthonom. Kezdő muzsikusként viszont olyan partnerekkel játszottam itthon a 80-as évek elején, mint Dés László, Sipos Endre, vagy Berki Tamás. Úgy gondoltam, megpróbálom Namyslowskit is meghívni egy közös fellépésre 1985-ben, és sikerült. Scierans- kit egy emlékezetes brüsszeli já­téka után Wroclavban hallotam újra 1987-ben, s a basszusgitár reneszánszát eredményező pro­dukciója után szó szerint sírva fakadtam. Nagy öröm szá­momra, hogy a Bop-Art segítsé­gével a hazai közönség is meg­ismerhette ezt az egyedülálló dzsessztehetséget.- Merre tart most véleményed szerint a dzsessz?-A mostani irányvonalak a teljes züllés és elüzletiesedés felé mutatnak. Kicsit távolabb lépnék a dzsessztől. Véleményem sze­rint kezd szaga lenni ismét a tör­ténelemnek. Az emberek hama­rosan ráébrednek arra, hogy túl­fogyasztották, túlrombolták kör­nyezetüket, túl sokáig megfeled­keztek magukról és egymásról, alkalmatlanok és méltatlanok voltak saját szerepükre. Lassan ébredezni kezd majd egy kisebb réteg, aztán egyre többen. Ka­paszkodóként a kultúra adhat se­gítséget, s idetartozik a progresz- szív zene is, ellentétben a Barbie babával és a Kalifornia Klán együttessel. Mészáros B. Endre ték a bitangot! - feleselnek egymással a mondatok. - Nem tudták, nem tudhatták, hogy örök-haragosunknak olyan sárga cédulája van, mint a bo­londoknak. Az uram hozzábö­kött a ganyéhányó villával. Et­től a bitang - mert a vót, bo­csáss meg az Isten az anyja bű­nét - teljesen megvadult. Egyetlen sirítéssel kicsavarta az uram kezéből a villát, s olyant húzott a hátára, hogy azonnal megkucorodott, mint avaras malac, amikor forrón kapja bé az ételt. Ebben a dulakodásban eshe­tett a földre az a csontnyelű ki­csi bicsok. Olyan kicsi, hogy ha az ember akarná, az ujját sem tudná elvágni. A fiam megpróbálta lefogni a bicskával hadonászó bolond bitangot. Akkor érte a halálos vágás. A bugylibicska ponto­san az ágyékán végigfutó ütőe­ret találta el. Csak egy karcolás volt az egész, de a fiam egy szempillantás alatt elvérzett. Üveges lett a szeme, rázuhant az úttestre. Éppen csordakihajtás volt, rohant mindenki a Kebeled vize felé.- A bitang megölte a fiamot! A bitang megölte a fiamot! - csattogott a szavak ólmos végű ostora. Az uram csak pár napig ci­pelte a lelkében a rettenetes fájdalmat. Nem szólt az égvi­lágán senkihez, csak motyogott magában. Az egyik délután felkötötte magát a nagy cserefa alsó ágára. Kialszik az arc, kialszik a nap. A várakozás fekete. A csend is fekete. Fekete, fekete, mint a tenger mélységes fe­neke. Mint a kérdőjel, ott a tornác végében . . . írtam ezt a próza-balladát az Úrnak 1992-dik évében, a szé­kelyföldi, harminchetedik „földgyilkosság-őrület” har­madik esztendejében. Szurok ég, gyertya ég, ennyi halálból lesz-e, lehet-e boldog feltáma­dás? Tófalvi Zoltán A Magyar Egyházzenei Társ­ság és a Liszt Ferenc Zenemű­vészeti Főiskola egyházzenei tanszékének rendezésében ve­hettünk részt az I. Magyar Egy­házzenei Kongresszus ülésén Budapesten. Az első előadást Philipp Harnoncourt, a grazi egyetem liturgiatörténeti, keresztény művészeti és himnológiai inté­zetének tanszékvezető ‘tanára tartotta az egyházi ének ökume­nikus jelentőségéről. Felhívta figyel münekt az egyházi zene és szöveg kapcsolatára, helyére a liturgiában, az ének jelentősé­gére, ami az embereket össze­köti és Istennek hálát ad. Az apostoloknak egy közös külde­tésük volt, mégis különböző feladatuk. így vagyunk mi is a többi egyházakkal, de szükség van a hitbeli egység elismeré­sére. Az est zárásaként erdélyi népi gregorián dallmokat hall­gattunk. Másnap Dobszay László előadásában az egyház­zene tiszta eszméjéről kaptunk egy rövid áttekintést, az ősi gregoriántól, a többszólamúság kialakulásán át a gyülekezeti énekek önállóságáig. Az egy­házi zene legyen egyetemes, szent és művészi. Ezt követte a XX. századi énekeskönyvek bí­rálata a református, evangéli­kus, katolikus, baptista egyhá­zakban. Éles viták alakultak ki a katolikus népénektár (Éneklő Egyház) alkalmazásáról, meg­írásának körülményeiről, hasz­nálhatóságáról. Áz egyházi zene és az új római katekizmus kapcsolatáról beszélt Török Jó­zsef. Ezt a Társaság katolikus tagozatának megalakulása és programmegbeszélése követte. Ezzel egyidejűleg Prőhle Ká­roly korunk liturgikus törekvé­séről és a protestáns népé­nek-gyakorlatról tartott előadá­sát hallgathatták a protestáns tagozat résztvevői. Késő délután Magyarország orgonáiról hangzott el diaké­pekkel illusztrált áttekintés az 1985-88 közötti országos orgo­nafelmérés alapján. Este a Má­tyás-templomba kaptunk meg­hívást a Schola Hungarica szín­vonalas koncertjére. A harma­dik napon Szendrei Janka veze­tésével a kórusrepertoárok megújításáról volt szó. Elhang­zott, hogy űj kiadványokat kell létrehozni, amiben gyengébb tudású kórusok által is előad­ható egyházi többszólamú mű­vek szerepelnek. Körber Tiva- darné minisztériumi főtanácsos az egyházzenei képzés helyze­téről beszélt az állami oktatás rendszerében. Örömmel kö­zölte, hogy a Zeneművészeti Főiskolán felsőfokú egyházze­nei képzés folyik. Máté János (református), Trajtler Gábor (evangélikus), Tardy László (ka­tolikus) hozzászólása után az egyházzenész helyzetéről vitat­koztunk. Megalakult a pedagógus szekció is. Több vitás kérdés merült fel, amit egy továbbkép­zésen fogunk megvitatni. Nagy örömünkre szolgált, hogy a Dél-Dunántúlról is (Pécs, Ka­posvár stb.) nagy számban meg­jelent egyházzenészek, és zenét kedvelők ilyen nagy lelkesedés­sel, tenni akarással foglalkoztak az egyes kérdésekkel. Felme­rült, hogy a következő ehhez hasonló összejövetelt vidéken, esetleg Pécsen rendeznék meg. Szili Zoltán Ma délután 3 órakor nyílik Tavaszy Noémi festő- és grafikus- művész kiállítása Pécsett a Bazilika Kocsis László termében. Ballada a szülőföldről

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents