Új Dunántúli Napló, 1993. április (4. évfolyam, 89-117. szám)
1993-04-24 / 111. szám
10 üj Dunántúli napló 1993. április 24., szombat Nagy Ferenc és Katona Agnes hangversenye Amikor a közelmúltban Bach Máté-passióját hallgattam a pécsi Bazilikában, még egy muzsikus neve ötlött fel bennem: Mendelssohné, aki 1829. március 11-én - pontosan 100 évvel a mű ősbemutatója után - Bach halálát követően először, nem kevés ellenállást és értetlenséget legyőzve, a XIX. század egyik kiemelkedő zenei eseményeként, elvezényelte Bach egy évszázada porosodó remekművét. S miközben az alig 20 esztendős Mendelssohn e tettével egyszeriben az érdeklődés köz- ppontjába állította a már-már elfeledett mestert és ösztönzést adott Bach műveinek „újra-fel- fedezéséhez”, európai körútra indult, melynek élményeit akkori kompozíciói tükrözték. Hangversenynyitányai sorában ezidőtájt született meg - a gyakran hallható Szentivánéji álom és Hebridák mellett - a ritkábban felcsendülő Meeresstille und glückliche Fahrt. Szerencsésnek tartom, hogy e műre esett a Pécsi Szimfonikus Zenekar hétfő esti, a POTE aulájában rendezett, a Mecsek Tourist által támogatott hangversenyét vezénylő Nagy Ferenc választása. A főleg opera- karmesterként elismert Nagy Ferenc, egykori pécsi zeneigazgató mindig szívesen fogadott vendég, ha visszatér a pécsi koncertpódiumra. Ezt, a zenekar és a számára nem idegen karmester közti összhangot tükrözte a Goethe-ihlette mű megszólaltatása, a nyugodtléptű Adagio pasztellszerű megformálásától, a vitorlabontást és a révbejutás boldog érezését kifejező hálaének kitárulkozó tolmácsolásáig. A Mendelssohn-nyitányt a romantika másik nagy mesterének, Robert Schumann-nak két alkotása követte. Schumann alakja, sorsa, tragikus életútja, zene iránti érdeklődésemnek már legkorábbi szakaszában foglalkoztatott, izgatott. Különösen az nyűgözött le, hogy zongoravirtuózi pályafutásának meghiúsulása után volt ereje íróként, zeneköltőként alkotni. Meglepődve állapítottam meg, hogy írásai csaknem ugyanany- nyi kötetet tesznek ki, mint zeneművei, melyek közül az a-moll zongoraversennyel ismerkedtem meg legelőször. 1948-ban rádióelőadást tartottam a ragyogó tehetségű Clara Wieckről, akit Schumann, csak az apai ellenállásnak keserű küzdelemmel való legyőzése után tudott feleségül venni. Ma már lehetetlen megítélni, hogyan játszotta Clara Wieck e versenyművet, mint ahogy nem tudom, él-e még annak hiteles tanúja (de jó volna, ha hírt adna magáról!), amikor a fiatal, Liszt-verseny győztes Fischer Annie játszotta pécsi bemutatkozásán, csaknem pontosan 60 évvel ezelőtt, 1933 novemberében. Legfrissebb élményként a hétfői koncerten Katona Ágnes- től hallottuk, aki főleg a romantikus zongoramuzsika példásan lelkiismeretes interpretálásával aratta legőszintébb sikereit. Schumann nem virtuózok számára akart versenyművet komponálni, nála a zongoraszólam nem lép előtérbe, hanem egybeolvad vagy párbeszédet folytat a zenekarral, így nehéz és kevésbé hálás feladatot ró előadójára. Jeles művésznőnk nagyvonalúan, évek során gondosan kimunkált és biztonságos muzikalitásra valló játékkészséggel, a zongora és zenekar közti finom egyensúly létrehozásával tolmácsolta a schu- mann-i érzelmeket, bár éppen a zongorahang bensőséges melegségét, a mű romantikusan áradó sodrását helyenként széttördelték sajátos agogikai elképzelései és megoldásai. A koncert az öttételes Rajnai szimfóniával fejeződött be, melyet Nagy Ferenc ezúttal dirigált először. Érződött, régi vágya teljesül, hiszen a mű tökéletes ismeretéről, értéséről tett bizonyságot, amikor - precizitásra törekedve, némileg visszafogottan - feltárta hallgatósága előtt Schumann rajnai kirándulásának zenébe öntött helyszíneit, hangulati beállításait. Nem rajta múlott, hogy a hangszerelés színessége ellenére is bizonyos monotonság jellemezte a mű középső, álmodozó, lassú dallamú tételeit, amin a vonóskar egyébként összehangolt játéka sem tudott segíteni. A kölni érsek, Schumann jelenlétében lezajlott beiktatási ünnepségének fanfáros felidézése a IV. tételben és a fináléban, a rézfuvósoknak nyújtott lehetőséget hangszeres tudásuk hibátlan, nagyon hatásos és tetszetős bizonyítására. Dr. Nádor Tamás T ankönyv-bemutatóhely A művelődési minisztérium üdvözli a tankönyvpiac kialakulását azt, hogy az új kiadványok megismertetésére és megvételére egyre több bemutatóhely és üzlet nyílik országszerte. Ezt a tárca közoktatásért felelős helyettes államtitkára, Dobos Krisztina mondta az MTI munkatársának abból az alkalomból, hogy a Zuglói Pedagógiai Szolgáltató Szervezet állandó tankönyvi bemutatóhelyet nyitott a Miskolci utca 141-145 szám alatt. Dobos Krisztina a megnyitón elmondta: a minisztérium a Köznevelés című lapban kíván tájékoztatást nyújtani a sorra megnyíló új tankönyvi bemutatóhelyekről. Sárosi István: Rákfene ősbemutató a Pécsi Nemzeti Színházban Vajon miért hat a nézőre ilyen felvillanyozó erővel Sárosi István Rákfene című komédiájának pécsi előadása? - töprengtem a bemutató után. Hiszen manapság se szeri, se száma az orvosokról szóló műveknek. Lassan szinte önálló műfajjá terebélyesedik a klinikai teleregény vagy a doktorkrimi. Akár unhatnánk is már a témát. Mi magyarázza hát a közönség felszabadult kacagását? Feltehetően szerepet játszik ebben az a bátorság is, amellyel az orvos-szerző megtöri a tárggyal kapcsolatos tabukat, s szétfoszlatja az Orvost körüllengő megszépítő illúziókat. Eddig jobbára csak a népnyelv regélt a kórházakban folyó visz- szaélésekről, legendás paraszolvenciákról, végzetes műhibákról, elcserélt leletekről, s a hálapénzt zsebrevágó, ám a beteget műtét közben adjunktusának átpasszoló professzorról. Most mindez megjelenik előttünk a nyílt színen. Ráadásul egy igazán „bennfentes” szerző alkotásaként. Ő csak tudja, jegyezhetnénk meg epésen. Hitem szerint mégis rossz úton járnak, s ha nem is egészen tévesen, ám erősen leszűkítve értelmezik e sikeres előadást mindazok, akik hajlamosak kizárólag orvosi ügyet látni benne, s elégedettek, mert valaki végre alaposan elverte a port a doktorokon. A jó vígjáték ugyanis, noha mindig leleplez valami egyedi esetet, egy adott emberfajtát vagy foglalkozást, a művészi ábrázolás általánosító ereje folytán többnyire át is töri a konkrét téma korlátáit. Tetszésünk a Rákfene esetében is távol áll a kívülálló kárörömétől, hiszen elég gyorsan fel kell ismernünk, hogy - eltekintve most a történet részleteitől - a dolog máshol s másokkal bizony éppígy megeshetne, mérnökökkel és közgazdászokkal, teszem fel, a helyszín pedig bízvást lehetne egy kutatóintézet, iskola, hivatal vagy akár egy csavargyár. Sárosi István tehát sokkal többről beszél, nem csupán egy „orvosi esetről” s a gyógyító hivatás ezzel kapcsolatos erkölcsi gondjairól. Arra mutat rá például, hogy intézményeink útvesztőiben felcserélhetővé válik s elveszik az eleven ember, az egyén. Hogy a gépezet értelmetlen látszatműködése fontosabb, de még mennyire, mint a Néniké és a Bácsika, akiket szolgálnia kellene. Ezért tartom hitelesnek és komikus energiával telítettnek a vígjáték szituációját, mely egy beteg, adott esetben Leposa néni rejtélyes eltűnésén s két röntgenlelet elcseré- lésén alapul. Elhiszem továbbá, hogy mindez nem véletlen, hogy is lenne az, mikor az ápolónőt jobban aggasztja a kávéfőző állapota, mint a beteg hogyléte (s holléte), az újdonsült államtitkár pedig ugyanazzal a szórakozott érdektelenséggel teszi el a Bácsika borítékját, akárcsak elődei. Menynyire jellemző az is, hogy a boHéjja Sándor és Kiss Jenő rítékban ötszáz forint található: négy százas és két ötvenes ,.. A szerző dramaturgiai érzékének elevenségét talán az bizonyítja leginkább, hogy egy olyan jól ismert motívumot, mint az idegen érkezése, képes újszerűvé formálni, mivel ez a látogató, aki a személycsere áldozatává válik, az új rendszer egyik minisztere. Héjjá Sándor szerencsére túlzó aktualizálásoktól mentesen, a megértést és az önkritikát arányosan vegyítve jeleníti meg. Az ábrázolás igazsága felett érzett örömünk tehát jórészt a játék pergésének magával sodró élményéből fakad. Ez azonban már nemcsak a szerző érdeme, hanem a rendezőé, Báliké Tamásé is, aki erőteljes stílusával és összetett látásmódjával hatékonyan kiaknázta a szövegben rejlő színpadi lehetőségeket. Ebben bizonyára segítségére volt Vayer Tamás ötletesen tagolt színpadi tere, amely megbízhatóan szolgálta az előadás dinamikáját. A játék lendületét legfeljebb az gátolta, hogy a nézőpont nem mindig érvényesült következetesen, s néhány jelenet nem volt eléggé átütő erejű, így Leposa néni hatásos előkerülését sem aknázta ki maradéktalanul az előadás. (Takács Margitot köszönthettük a villanásnyi szerepben.) Balikó Tamás azonban nyilván azt is érzékelte, hogy a Rákfene dramaturgiai értékeivel nem áll mindig arányban a jellemábrázolás színvonala. A szerző e téren gyakran megelégszik jelzésekkel és utalásokkal, számítva a színészek alkotó együttműködésére. A bohózatba hajló komédiának ez a típusa amúgy is gyakran a jellemrajz rovására érvényesíti az egymást követő akciók sodrását. Sorsdöntőnek tartom tehát, hogy a rendező a kulcsszerepeket, így a Professzor, a Főnővér és a Nénike figuráját olyan színészekre bízta, akik képesek a maguk eszközeivel kiteljesfteni az alakformálást. Kiss Jenő igen tudatosan értelmezi a Professzor léhán nagyvonalú és lehengerlőén alkalmazkodó személyiségét, ezért a leleplezés módszereit, jellegzetes hanghordozását és a széles gesztusokat, szatirikus hévvel és fölényes humorral alkalmazza. Komédiázásának lendületét partnerei közül leginkább Koszta Gabriella veszi át, aki képes egy vázlatot eleven, hús-vér figurává formálni, olykor szavak nélkül is. Ezáltal erőteljes színekkel gazdagította annak a belterjes kiskirályság- nak a rajzát, amelyet a főhős teremtett meg önmaga körül. Sólyom Katalin Nénikéje is kiemelkedő teljesítmény. Faludy László rettegő és kiszolgáltatott Bácsikája oldalán a művésznő groteszk tónusokkal ecseteli a kisember sorsát egy közönyös vagy ellenséges közegben. Leposa nénivé való átlényegülése színészi remeklés. Méltánytalan, hogy a sikeres est többi részesére, terjedelmi korlátok miatt, csupán sommásan, a nevek említése nélkül utalok: egy-egy jellegzetes árnyalattal ők is hozzájárultak a kiegyensúlyozott összképhez. Bízom abban, hogy Sárosi István Rákfene című komédiájának előadása több egy kellemes esténél. Szeretném a Pécsi Nemzeti Színház megújuló játékstílusának egyik előhírnökét üdvözölni benne. Nagy Imre Faludy László és Sólyom Katalin Simara László felvételei A Nemzetközi PEN Club-ról A Nemzetközi PEN (a név betűszó: a Poets, Essayists, Novelists - Költők, Esszéisták, Regényírók szavak kezdőbetűiből származik) Clubot 1921-ben alapították Londonban Catherine Amy Dawson Scott angol írónő kezdeményezésére. A cél az volt, hogy tömörítsék azokat az írókat, költőket, fordítókat, esszéistákat, kiadókat és általában az irodalommal foglalkozó embereket, akik a béke és a szabadság eszméjét vallják magukénak, politikailag függetlenek, az ideológiai és az emberi szabadság elkötelezettjei. A szervezet székhelye a megalapítás óta London, ide hívták össze az első világkonferenciát 1922-ben. Azóta a PEN évente más-más országban tartja kongresszusait. A nemzetközi írószervezetnek több mint száz tagországa és tag- szervezete, klubja működik. A tagszervezetek nem feltétlenül országonként, hanem nyelvi alapon szerveződnek, így például Jugoszláviában külön-kü- lön PEN központjuk volt a szerbeknek, a horvátoknak, a szlovénoknak és a macedónoknak. Külön központot alakítottak az emigráns írók, eleinte antifasiszta éllel, ám a későbbiekben a tagság összetétele, és ezáltal a tagszervezet jellege is jelentősen megváltozott. 1972-ben alakult meg a „Bebörtönzött írók” Bizottsága. A PEN Club munkáját a Végrehajtó Bizottság irányítja. A szervezet élén az elnök áll, az ő tevékenységét alelnök és főtitkár segíti. A PEN első elnöke John Galsworthy volt, aki 1933-ig töltötte be ezt a tisztet. Az elnökök között olyan neveket találunk, mint H.G. Wells, Jules Romains, Benedetto Croce, Alberto Moravia, Arthur Miller, Heinrich Böll vagy Mario Vargas Llosa. Az elnököket általában hároméves időtartamra választják. Az 1990. május 8-án a portugáliai Madeira szigetén tartott konferenciáján Konrád György lett a PEN elnöke. A PEN, mint nemzetközi kulturális szervezet az UNESCO támogatását élvezi, de bevételeit a tagdíjakból és adományokból is gyarapítja. Rendszeres kiadványa az évente kétszer megjelenő PEN International angol és francia nyelven, a PEN Broadsheet, amelynek évi melléklete a New Poetry and New Story. Ezeken kívül minden évben megjelenik a világkongresszusi jelentés. A PEN Club, bár politikailag függetlennek nyilvánította magát, élénk figyelemmel kíséri a világ eseményeit. Az 1989-ben tartott kanadai világkonferencián állásfoglalást fogadtak el Salman Rushdie, az indiai származású, brit állampolgárságú, Iránban halálra ítélt író ügyében. 1991 folyamán több ízben is tiltakoztak az erőszak ellen, és tettek kísérletet a jugoszláviai háborús befejezése, a megbékélés érdekében. Az 1992. november végi, Rio de Janeiróban rendezett kongresz- szuson ismét a bebörtönzött vagy meggyilkolt írók növekvő számáról, Jugoszláviáról és az élesedő nacionalizmusokról esett szó. Konrád György támogatást kért egy nemzetközi, demokratikus charta megalkotásához, ennek elkészítésére pedig egy nemzetközi jogászokból álló bizottság fölállításához. 1993 áprilisára Dubrovnikba tervezték a PEN 60., jubileumi kongresszusát, de a tanácskozást biztonsági okok miatt csak jelképesen rendezik Dubrov- nikban, hiszen a város nemrég még polgárháborús célpont volt. A résztvevők Velencéből a tényleges színhelyre, Hvar szigetére utaznak, és egy nap - önkéntes alapon - mennek át Dubrovnikba, ahol békefát ültetnek. A résztvevők névsora erősen foghíjas lesz: nem lesznek ott a szerb írók, tiltakozásul nem utazik el az Egyesült Államok és a nyugatnémet PEN Club (a német egyesülés után a két német szervezet megtartotta önállóságát) küldöttsége, és személyes okokból ugyan, de Konrád György sem. A magyar PEN Clubot Csicseri Rónai István képviseli majd.
