Új Dunántúli Napló, 1993. április (4. évfolyam, 89-117. szám)

1993-04-24 / 111. szám

1993. április 24., szombat aj Dunántúlt napló 11 Hagyományőrzés és mai valóság Látogatóban Szatyor Győzőnél Szatyor Győző műhelyében Fotó: Löffler Gábor „Alkotásaimhoz döntő indí­tást és állandó megújulást szü­lőföldem adja. A népművészet és a képzőművészet megisme­résének vágya és szeretete arra kötelez, hogy munkáimban a hagyományok megőrzése és a mai valóság együttesen legyen jelen,, - vallja ars poeticaként a Pécsi Kisgalériában rendezett kiállítása katalógusában. Szatyor Győző 1947-ben az Ormánságban, Bogdásán szüle­tett. Tanulmányait a pécsi Ta­nárképző Főiskola földrajz-rajz szakán végezte. 1977-ben a Népművészet Ifjú Mestere, majd 1988-ban Népi Iparmű­vész címet kapott. 1988-tól a Művészeti Alap tagja, jelenleg a Pécsi Galéria Grafikai Műhely főmunkatársa. 1971 óta önálló kiállításokkal szerepel Sellyén, Pécsen, Buda­pesten, Pécsváradon, Szigetvá­ron, Harkányban, Siklóson, Hé­vizén, Esztergomban, Dombó­váron, Salgótarjánban külföl­dön peidg Finnországban, Lah- tiban, Helsinkiben, Kihmóban, Ausztriában Gratzban, Spittál- ban. Köztéi faragott alkotásai­val nemcsak Pécsen, de Pellér- den, Sellyén, Mártélyon, Hód­mezővásárhelyen is találkozha­tunk. A magyarlukafai népraj­ziműhely egyik lapaítója. A fa­faragásról írt gazdagon illuszt­rált könyve Faművesség címen 1986-ban jelent meg. Pécsett a Mártírok úti torná- cos ház nemrég elkészült mű­termében beszélgetünk. A talp­fából készült régi lépcsősor me­sevilágba visz, az ősi mítoszok, a Kalevala, gyermekkorunk vi­lágába. Cserépkályha melegé­nél, szépen faragott bútorok ad­ják a tárgyi környezetet a mű­vész legutóbbi alkotásaihoz, a Kodolányi-illusztrációkhoz, a Pusztuló tanyavilág fotóban és grafikában egyaránt megörökí­tett képeihez. Mindenütt rend, tisztaság, valami megmagya­rázhatatlan friss, erdei illet. Gondosság, otthonosság, szere­tet.- Évek óta dédelgetett álmom valósult meg azzal, hogy a ház földszintjén megüresedett egy­kori főbérleti lakásból kialakít­hattam műtermemet, műhelye­met és egy vendégszobát. Ko­rábban sokat dolgoztam a Ker­tészeti Vállalat egyik telephe­lyén, a Szigeti-tanyán; köztéri munkáim ott születtek. Vágytam arra, hogy ne járjak el annyit, hanam itthon, a családom köré­ben dolgozhassak.- Amikor megbeszéltük ezt a találkozást, azt hittem, egy fafa­ragó műhelyét fogom látni szer­számokkal, eszközökkel.- Igen, a műhely is itt van a műterem mellett, kijárattal az udvarra ahol jó időben a diófa árnyékában dolgozhatom. Ben­nem mindig megvolt az az igény, hogy rendet teremtsek magam körül. Hét éven keresz­tül kemény munkával reggeltől estig dolgoztam. Arra töreked­tem, hogy ez a környezet alkotó életmódomnak megfelelően funkconáljon. Ez itt egy nyu­godt, az egyéniségemhez illő vi­lág.-A műterem elkészültekor, egy baráti találkozó alkalmával Tüskés Tibor, aki kezdetektől figyeli pályáját -, Bibólstván szavaival szólva úgy fogalma­zott, hogy „műgonddal alkotó ember” modelljét számára Sza­tyor Győző és a családja jelenti.- Tüskés Tibor barátságát az irodalomhoz való vonzódásom­nak köszönhetem. Az irodalom szeretete gyerekkoromtól kezdve végigkísér. A szülőföl­dem adta két kedvenc írómat: Kis Géza református lelkészt és Kodolányi Jánost. Kis Gézától az Ormánságot szerettem meg, Kodolányitól a szülőföld szere- tetén keresztül történelmét, mi­tológiáját. Főleg pogány mito­lógiai tárgyú regényei izgattak, a süllyedő világ, a megmen­tendő értékek. Ehhez készültek különböző rajzaim,k és ennek kapcsán, Kodolányi révén ke­rültem kapcsolatba a finnekkel. A Kelevalát pedig éppen Tüskés Tibor ajánlotta nekem olva­sásra. Annyira megfogott, hogy nem is tudtam szabadulni ettől a gondolattól, tömény néprajz, ami hatvan-hetven százaléká­ban szinte lehetne magyar is. A Pécsi Grafikai Műhelyben elő­ször litográfiákat rajzoltam hozzá, és később is, hosszú éve­ken át foglalkoztam a Kalevalá­val. Elkészült szerigráfia tech­nikával egy mappám, melyhez Tüskés Tibor írt bevezetőt.- Min dolgozik jelenleg? A „Pusztuló tanyavilág” című grafikai sorozatomon. Hu­szonöt év óta járok vissza Már- télyra, a művésztelepre, az utóbbi tíz évben mint tanár. Számomra Mártély rengeteget jelent. Az alföldi síkságot, a tá­ruló végtelent. Évek óta gyűjtöt­tem ezt az anyagot, rajzoltam, fotóztam. A szemem láttára pusztultak a tanyák, a házak, amelyet felgyorsított a tudato­san irányított, jóváhagyott rombolás. Az egész sorozat még nem jelent meg sehol, de né­hány képe már szerepel kiállítá­son.- Jelenleg nem katedrán álló tanár vagyok, bár tanítani min­dig nagyon szerettem. Elfoglalt­ságom révén arra időm már nincs, hogy iskolában tanítsak, úgy érzem, munkáimban vagyok igazán tanító. Aztán itt van a művésztelepeken, néprajzi mű­helyekben való tanítás... Nyá­ron sokat vagyok lent a szüle­imnél, Bogdásán; legutóbb a sellyei játszóteret is ott készítet­tem. Van annak egy hangulata, ahogy felnőttként ott dolgozha­tom a gyerekkor után. Jó vissza­térni,. mert nagyon fontosak a gyökerek. Főiskolás koromtól ezt az utat járom, és gazdago­dom általa.-Ars poeticáját mintegy öt évvel ezelőtt fogalmazta meg. Mit tart ma életfilozófiájának?- Életfilozófiám alapvetően emberközpontú, keresztény szemléletű. Életem során igyek­szem önmagámból a maximális értéket kihozni önmagam és mások számára. Fontos szá­momra a test és a lélek harmó­niája. Ilyen szemlélettel alakí­tom az életem, kerülök kapcso­latba emberekkel, azért, hogy én adjak másoknak, és én is gazdagodjam általuk. Sallai Éva Szép magyar vers József Attila ✓ Áldalak búval, vigalommal Áldalak búval, vigalommal, féltelek szeretnivalómmal, őrizlek kérő tenyerekkel: búzaföldekkel, fellegekkel. Topogásod muzsikás romlás, falam ellened örök omlás, düledék-árnyán ringatózom, leheletedbe burkolózom. Mindegy, szeretsz-e, nem szeretsz-e, szívemhez szívvel keveredsz-e, látlak, hallak és énekellek, istennek tégedet felellek. Hajnalban nyújtózik az erdő, ezer ölelő karja megnő, az égről a fényt leszakítja, szerelmes szívére borítja. Léka Géza Állok, ülök, léphetetlen Szívemen már ott a dongó; mint számyanőtt, kis koporsó. Micsoda tél! - micsoda nyár ... Emléktelen a láthatár. Hajszolja csak gyilkos csendben; ki-be, ki-be; benne, bennem; zúdul, zömül; rángat a vér - de itt minden, minden fehér. Túladagolt, vad hitemben, nem volt, ma sincs hova mennem, hisz tűhegyen csavarogva varrtak bele a dalokba. Állok, ülök, léphetetlen, kacskaringós képzetekben most is csak úgy mint az őszön. S annyi borom! - alig győzöm. Szívemen már ott a dongó; vér-vitorlás kis koporsó. Vagy mégsem az? Tán egy madár? Micsoda tél! - micsoda nyár ... A megváltó eső mire ideér... F első Szurdok. A Fruska gora lankái. Egy kiáltásra Kamenica, a régi Kamac, keletebbre Pétervárad, vele szemben a Duna északi oldalán Újvidék. Nézem a kertet, szelí­den ereszkedik lefelé a szurdok titokzatos feneke felé. Déli lejtő, reggeltől estig belesüt a nap. Igazi szőlőnek való agya­gos föld. A középkorban, a tö­rök előtti időkben világhírű volt a Szerémség bora. Nemcsak le­genda ez, korabeli feljegyzések szólnak róla, hogy a királyok asztalán is keresett volt ez az itóka. A régi szőlőskerteknek ma már nyoma veszett. Fölösle­gessé vált az a sok-sok jogi sza­bály, előírás, amelyekkel előde­ink évszázadokkal előbb meg­próbálták rendezni a szőlőhegy életét: miként kell a hegyről le­folyó vizeket elvezetni, hogy ne mossa el a szomszéd földjét, mikor kell szüretelni, mennyi hegyvámot kell fizetni, menni bort a bírónak kóstolóra felmu­tatni ... Nemcsak az akkori, az újabbkori szőlőtelepítésekből is alig maradt már. Újra és újra változik a világ. De nem népte- lenedtek el a hegyoldalak, hét­végi házak, kertek épültek a va­lamikori szőlőtáblák helyén. Gyümölcsfákkal, veteményes­kerttel, virágoskerttel próbál­koznak az új honfoglalók. Gyönyörű a kilátás. Pihenteti a szemet a távolabbi, magasabb ormok erdeinek zöldje. Az em­ber nem tud ellenállni a kísér­tésnek: újra és újra megpróbálja megvetni a lábát, pénzt, fárad­ságot nem sajnálva itt is kiasz­faltozza az utakat, emeletes vil­lákat épít, ide vezeti a villanyt ... Sajátjának akarja érezni, ki akarja magának sajátítani a tá­jat. Nemcsak a talajt bolygatja meg, de az évszakok, évezredek megkövesedett szellemét is lá­zadásra ingerli. Az önkényesen elzárt vízfolyások a beton alatt sem nyugszanak: besüppednek az aszfaltutak, megrepedeznek a házfalak, omladoznak, lemor­zsolódnak a meredek bevágá­sok. A régvolt nemzedékek a táj arcában tárgyiasult akarata, in­dulata, szorgalma, verejtéke til­takozva harcol a megsemmisí­tés ellen. Szomorúan, tehetetlenül, már-már teljesen megtörve né­zem a forróságban lihegő-ful- dokló növényeket. Bármit te­szek, bármit tettem értük a nyá­ron, mind hiábavalónak bizo­nyult. A világ, amit megpróbál­tam fölépíteni, menthetetlenül összeomlik. Kilátástalan küzde­lem. De nem először érzi itt, eme ég alatt a szörnyű kiszol­gáltatottságot az ember. Váradi Péter jut sokszor eszembe. Mi­csoda megkeseredett elszánt­sággal küzdött a pápánál az apátsága birtokait bitorló idege­nek ellen! A sorozatos kudarcok sem csüggesztették. Kitartása végül eredménnyel járt, (átme­netileg legalább) elégedett lehe­tett. Megfogyatkozó erőm ebből a sikerből táplálkozhatna. Hónapok óta nem esett. A forró napsütés kiégette a vete- ményt, fonnyadnak, kókadoz- nak a cserjék, bokrok is. Tegnap délutánra beborult, de mint már annyiszor, a növények szomja­sak maradtak. Az öt-hatéves ki lucfenyők sorra kiszáradtak, hi­ába próbáltam menteni őket. Amelyeket Vereckétől hoztam, közülük kettő még él, az ivóvi­zemmel is őket öntözöm, mégis egyik kezdi már hullatni a tűit. Tavaly kiszáradt egy, gondol­tam, a megmaradtak talán meg­szokták az itteni száraz meleget. Ki hitte, hogy egy még aszályo­sabb nyár következik? És az lett éppen. A hihetetlen. Amikor a legnehezebb volt, az ember akkor sem adta fel itt a küzdelmet. Aki az embertelen­ségben ember tudott maradni, az a megfogyatkozott kis csapat - Hunyadi János vitézei, Ka- pisztrán János parasztjai - meg­próbálta a lehetetlent: a török túlerővel szemben megvédeni a bölcsőhelyet. Hordtam a vizet, öntöztem a fenyőcsemetéket, de a magas Kárpátok párás északi levegőjét nem sikerült a Fruska gora lejtőire varázsolnom. Felmérhetetlenül sok vér folyt el az évszázadok során a lankás szerémségi tájon. Sirmi- umban (Szávaszentdemeter, Sremdea Mitrovice) ma ezrek csodálják a római birodalom korabeli paloták romjait, mit sem gondolva azzal, hányán pusztultak el a légiósok kegyet­lenkedéseitől. De nem volt erre könnyebb az élete a földművelő népnek a XV. századi huszita megmozdulások idején sem. Sehol sem pusztított kegyetle­nebből a parasztlázadás, de a megtorlás sem követelt több ár­tatlan véráldozatot, mint éppen ezen a földön. S milyen lehetett az élete azoknak, akik a mohá­csi vész előtti hetekben sem csatlakoztak a menekülőkhöz, akik kitartottak itt az utolsó na­pig, bármilyen kilátástalannak látszott a helyzetük .. . Távolról, Szlavóniából ide- hallatszik az ágyúdörgés, az elmúlt évszázadok hódító, lá­zadó, megtorló csapatainak ha­tártalan kíméletlensége után most újra minden korábbit fe­lülmúlni akaró pusztulás fenye­get; a robbanások mintha napról napra közelednének. Hihetet­len, hogy hozzánk is átcsapjon a háború lángja. De lehet, ez is hihetetlennek tűnik, hogy mire legközelebb kijövök, hiába ke­resem, lecsúszott az egész kert a szakadék mélyébe. Nem ritka erre a földcsuszamlás. Amitől féltünk, s ami megtör­tént, azt is hihetetlennek tartot­tuk. A tanulság hát: menekülni, amíg lehet. Vagy mégsem? Rémképek csak, amiket látok? Tanácstalanság. Az vár ránk, ami Vukovárt is elérte, a teljes megsemmisülés? Ez a kérlelhe­tetlen valóság. S hogy ez nem következik be, minden ilyen reménykedés eleve hiú és csa­lárd? Az itteni városokban hiába keresnénk ezeréves épületeket, túl gyakoriak voltak a véres pusztítással járó változások; az álmok, amiket a régi korok em­bere nagy erőfeszítések árán életre keltett, amikre a legbüsz­kébb volt is, lerombolva, meg­semmisítve, nemegyszer meg­szégyenítve kényszerültek a föld alá (jeltelen temetőkön ta­posunk), ezek megtiport szel­leme háborog most a régi szor­gos elődökhöz méltatlan, té­kozló utódokkal szemben. Mellettem a tranzisztor, semmi biztató hír, egész Bosz­niában tovább dúlnak a harcok, a menekültek újabb ezrei érkez- nekiozzánketnikatisztogatás . .. Várom, hogy mérséklődjön a hőség, hogy estefelé megöntöz­zem, amit még érdemes. Az alma megfonnyad a fán, a tőkén savanyún aszalódnak a szemek. Reményt vesztve, szorongva kémleljük az eget, de az esőt ígérő fekete felhőket továbbso- doija fölülünk a szél, s csak a magasan elhúzó gépek csillog­nak a verőfényben. kevés a kannákban felhozott víz, szinte semmit sem ér. Oko­sabban tenném talán, ha hagy­nám az egészet, s mennék fü­rödni a Dunára, mint teszik má­sok is. És mégsem! Nem tudom lemondva átengedni a kertet a pusztulásnak. Minden kis növény egy külön élet, az én életemnek egy része, rajta keresztül teszem ré­szemmé a földet, a hegyoldal­nak ezt a részét. A múltban azok jártak job­ban, akik megérezve a veszélyt idejekorán szedték a sátorfáju­kat, s értékeiket is mentve biz­tosabb helyre költöztek. Mit sem törődve bölcsőhelyük sor­sával. Akik meg áldozatot is vállaltak és hoztak érte, végül (mindent hátrahagyva) mene­külniük kellett: az elszánt hu­szita felkelők Moldváig meg sem álltak, Dózsa parasztjait kardélre hányták ... H arcaik, vereségeik tanul­sága az utókornak, amit hátrahagytak - lehetet­len, hogy az nem a bátor hely­tállást, hanem a gyáván elme­nekülést sugallja! Már ezért is: ami eddig senkinek se sikerült, megpróbálni csak azt érdemes. Fogom a kannákat, megyek, né­zem a csemetéket, amelyek leg­inkább szomjaznak, azoknak jusson legalább. Nem hagyha­tom magukra őket. A megváltó eső, mire ideér, addig kibírják legalább... Burányi Nándor Bolya Péter: Hiány Hallgatom a híres ameri­kai, Roy Orbison lemezét, s hangja hallatán sorsa jut eszembe... Vajon én, B. P., hogy' és miként gondolkoztam volna, ha ő lettem volna ott, a he­lyében. Hát... Elsőbb úgy: Miért van ez így? Miért sújt egyes embereket a pokol minden súlya és tüze, épp azokat, akik adni akarnak, nem lopni, csalni, ölni? Aztán emlékezném. Karri­erem jól indult, siker sikerre, pénz, hírnév, szerelem ... Aztán a sötét fátum vagy mi iszonyatos pofonokkal talált el, feleségem motorbaleset következtében meghalt, nem sokkal ezután házam kigyul­ladt és legégett, benne két gyermekem... És mégis tovább csinál­tam. Énekeltem, milliók örömére, fekete szemüve­gem mögé rejtve örök, em­berfeletti fájdalmamat - ta­lán csak néhány dalomban érződik ez -, hisz' azért em­ber az ember, művész a mű­vész, hogy fű/éljen, és hitét az életben énekével, szobra­ival, képeivel, írásaival bi­zonyítsa ... így válik fájdalmam erővé, sérelmem esztéti­kummá, bánatom másik vi­gasztalásává. És mikor elmegyek, hi­ány, űr támad utánam. Olyan űr, mely előre viszi társaimat - az Embert.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents