Új Dunántúli Napló, 1993. március (4. évfolyam, 59-88. szám)
1993-03-20 / 77. szám
8 üj Dunántúli napló 1993. március 20., szombat Szép magyar vers i Janus Pannonius Egy dunántúli mandulafáról Herkules ilyet a Hesperidák kertjébe’ se látott Hősi Ulysses sem Alkinoos szigetén. Még boldog szigetek bő rétjein is csoda lenne, Nemhogy a pannon-föld északi hűs rögein. S íme, virágzik a mandulafácska merészen a télben Ám csodaszép rügyeit zúzmara fogja be majd! Mandulafám, kicsi Phyllis, nincs még fecske e tájon, Vagy hát oly nehezen vártad az ifjú Tavaszt? (Weöres Sándor fordítása) Csernák Árpád: Bemutató előtt (Ha diktál az Úristen) „Ne fogalmazz, ne erőlködj, csak akkor írj, ha diktál az Úristen, és csak azt írd, amit diktál.” - Bihony mondom néktek - prófétálja és írja a színész-író Csernák Árpád - így kéne írni. Ahogy azt az őrült festő-költő, William Blake hirdette. Aki csak engedelmeskedett, s a neki égi muzsikát dalló angyalok zenéjét kottazta emberi nyelvre. Mert másknt nem érvényes az egész. Másképp csak hazudni lehet. Az írástudó azonban nem válhat árulóvá. Akkor inkább: némuljon el. - Nehogy cinkossá legyen. Igen rokonszenves művész műveit válogatta-szerkesztette a kiváló esztéta-esszéista, Lengyel Balázs. Csernák 18 prózaszövege két tételt alkotva szólít fel bennünket intellektuális-emocionális együttlétre. Klasszikus értelemben vett - mikszáthi - novellát keveset olvashatunk a Gulácsy Lajos sugalmazó erejű művének részletével borított kötetben. A mélyen szubjektív (látomásos) hangütésű írásoktól a bölcselet alapkérdéseit újra és újra fölvető szövegekig szélesül a skála. Csernák legtöbbször maga is szereplője darabjainak. Nemcsak a színésziét titkairól lebbenti föl a hazug, operettes csipkefátylat, hanem egyéb létbe vetett állapotokat jelképező szerepekben is megszólal. Hiszen föltehetően ő Az önkéntes ügyvédje, A vitrin katonatisztje, a Körbe-körbe orvosa is. Vagy legalábbis: lehetne. Az egyed identitása állandóan keresendő - vallja konok következetességgel, élveboncoló őszinteséggel a szerző. Az író alkotó módszere nem jelölhető egyetlen találó kifejezéssel. Realistának tetsző írások emelkednek itt váratlanul az irrealitás világába. Technikai szempontból ez akkor sikerül legjobban, mikor az olvasó késve eszmél rá arra, hogy már ■,:>.« «UK í'r|V;'J BEMUTATÓ ELŐTT a szürrealitás világában közlekedik. A válogatás egyik legerősebb darabja - többek közt ezért is - A panzió. Kemény, kaffkás szorongást keltő, szimbolikus szöveg. Hasonlóan magas színvonalú még szuggesztív próza-lírájának A kert c. darabja is. Ebből csak egy telitalálat-mondatot idézek: „Lányok farmernadrágban dudorodnak, és feléd rebbentik olajban forgó szemüket.” A történet - ha van is - sosem elsődleges: példázatos írások ezek. Csernák Árpádot én lírikusabbnak gondolom. Olyan „alanyi költőnek”, aki intellektuális látomásait éppen prózában fejezi ki. És neki is - miként Ottliknak, Mészölynek, Beckettnek ... stb. állandó problémája a nyelvi hitelesség kérdése. - Pontosan ezért hiteles mindaz, amit csinál. A sajátos montázs-technikával íródott Rövid téli napok Sámuel Beckett szövegrészeire rezonálva kerekül szigorú ars poeticává: „Vissza a kezdetekhez. A szavakhoz, szótövekhez. Egész a zéró morfémáig. (Mondat Könyvek, Kaposvár) Mihalik Zsolt Legyen egy nyugodt sziget- mondja Tornai József, az írók „főnöke” A Magyar írók Szövetségének tavaly őszi közgyűlése választotta meg elnökké Tornai József költőt. A hét elején a szövetség Dél-Dunántúli Csoportja is tisztújítást tartott, s ezen jelen volt az elnök is. Ez alkalommal kérdeztük Tornai Józsefet, kell-e az írószövetség, s ha kell, mire jó?- Sokáig én is hadakoztam az ellen a képződmény ellen, amit írószövetségnek hívunk, azt mondtam, felesleges vízfej, azzal a nagy villával a Bajza utcában, több mint húsz alkalmazottal, sofőrrel - akik engem ’’főnöknek” hívnak. Úgy gondoltam, nem erre van szükségük az íróknak. Aztán, költőként belecsöppenve egy hivatalba, lassan megismertem, hogyan működik ez a szövetség, s kezdem látni, hogy vannak előnyei, van tekintélye, van presztízse. Gondoljunk csak arra, hogy akár „Magyar írók Világszövetségének” is lehetne nevezni, mert mintegy 150 határokon túli, a világ minden csücskében élő, magyarul író tagunk van. Azt szoktuk mindig mondani: az írószövetség érdekvédelmi szervezet kell, hogy legyen. Ez mind szép és jó, csak éppen tartalommal nem sikerült eddig megtölteni. Végülis milyen érdekvédelemről lehet szó? Ha egy költőnek visszaküldik a Bucan a Pécsi Galériában Lázadó zongorák, csellók feketében Bucan képein rigósárga trombiták menetelnek, molett cselló-kisasszonyok ideges, zilált, lelkűket már kizenélő csellisták karjában, klarinétok, perdülnek táncra, a zongora gyermekkocsivá vagy szarvasbo- gárrá változik - tulajdonképpen a zene groteszk, vidám gyászünnepe ez, a zenének, mint a lélek drámájának apotózisa szinte valamennyi koncertre hívó plakát; ha hangot keresnék a számunkra egyre ismerősebb Boris Bucan, a neves horvát grafikusművész temperamentuméhoz, robosztus plakátjaihoz, képeit kitöltő és képek kereteteit is szétfeszítő düheihez, akkor hirtelenjében Beethoven, Schönberg vagy a költők közül például Ady lenne ez a hang, aki versét a szerkesztőségből, akkor bárki is „megvédheti”, mondván, hogy azok is igenis zseniális versek? Ez természeten elképzelhetetlen. Ma szerintem az lenne érdekvédelem - mert ez minden írónak érdeke -, hogy jól működő, igényes könyvkiadásunk legyen, megfelelő honoráriummal. Ezért találtam ki, hogy csinálunk egy irodalmi ügynökséget. Elképzelésem szerint ezen ügynökségnek az lenne a feladata, hogy megfeszellemében képviselné ezt a zakatoló, fájdalmas, dühödten ironikus magatartást a világgal szemben, amely a művészetét jellemzi. Fekete-sárga, fekete-szürke, fekete-kék, fekete-zöld plakátzene, amely a lepedőnél nagyobb felületeket is robbanással fenyegeti. Hát igen, bólintunk rá, ez a plakát. Boris Bucan nagyméretű munkái azonban mégsem csak plakátok. A hangos kiáltásnak ez a műfaja itt a tiszta, a megélt fájdalomtól hangos, a hangos kiáltásnak itt a felületen is zenéje, ritmusa, érzelmektől hiteles atmoszférája van. A kiáltásnak itt nemcsak az a dolga, hogy éles és átható legyen, lelő lektorálás után pénzt és kiadót szerez a szövetség tagjainak kéziratai számára. Tehát az írónak semmi más feladata nincs, mint hogy nálunk leteszi az asztalra a művét, s minden egyéb egy menedzsernek a dolga. Ez egy formája az érdek- védelemnek. Azonban kiderült, hogy vannak még ennél is sokkal praktikusabb okai annak, amiért fontos az írószövetség. Mondok példákat. Egyik tagtát;sunkat a hogy élessége és ereje szerint a beteg, eltompult tűzérfülek megvastagodott dobhártyáit is kíméletlenül átüsse, hanem, hogy meg is érintsen, rád is találjon. Gótikus katedrális, a tempo- lombelső ég fényétől szabdalt pizsamacsíkjaival. Danton halálának „előjátéka” rizsporos, pa- rókás urak lavateri fiziognómiá- jával. Vonalakból kirakott kakas-erdő Sanghajból. A gabona aranyfonalával hímzett mező, ahol fantasztikus, színes, ám földi virágok nyílnak. A gyilkos irónia és tragédia olyan természetes, s talán közép-európai módon jellegzetes ölelkezését mi sem példázza volt Jugoszlávia területén évekkel ezelőtt állítólag kábítószercsempészésen értek, s három évre ítélték. Én nem tudom, hogy a vád végülis igaz volt-e vagy sem, az tény, hogy az író- szövetség kérésére, közbenjárására - ha két év után is - de amnesztiát kapott. Nem kis dolog. Aztán, van itt még sokkal „mindennapibb”, de fontos dolog is. Több, mint ötszáz elhúnyt tagtársunk sírjának gondozásáról van szó. Szeretnénk mintegy száz sírt védetté nyilváníttatni, tehát végleg megőrizni az utókor számára. De mindemelett, ha - megint csak példálózom - Déry Tibor- néval nem áll szóba a temetkezési vállalat vagy temető igazgatósága a férje sírjának ügyében, mert fogalmuk sincs, hogy kicsoda volt, ebben segítünk - s itt érezni az írószövetség súlyát, tekintélyét. Persze, lehet, hogy ezek túl kicsinyes gondoknak tűnnek a „szellem embereitől”. Igen, az is jó lenne, ha az írószövetség egy nyugodt sziget maradhatna, ahová nem tör be az őrült belpolitika csatározása, ahol egy MDF-es és SZDSZ-es író, azaz kollégák, szót értenek egymással, s egy jót tudnak beszélgetni, mert éppen Báudleaire-ről esik szó köztük. M. K. jobban, mint az egyik plakátján látható, föltehetően egy újságból kiollózott hirdetés: „Keresse fel és győződjön meg! „Vimpo” temetkezési segítségnyújtás zagrab gaj u. 28. Keresse fel újonnan nyílt gyászruhaüzle- tünket - női és férfikonfekcio, bőrdíszmű kedvező áron!” Az 1947-es születésű Bucan Zágrábban végzett Képzőművészeti Akadémiát, művei Ausztráliától az Egyesült Államokig az egész világot bejárták, New Yorkban, Münchenben, Essenben, Lahtiban, Willanow-ban közgyűjteményekben is vannak munkái. A Pécsi Galériában most látható anyag a város tulajdona. Bóka Róbert Méhes Károly Még egy történet És Szindbád, a hajós, vonatra szállt. Pedig nem ment könnyen. Azt ugyan mindig is tudta, hogy utazni ősszel kell, enyhe ködben, mikor minden olyan, mintha a tájat röntgenképen nézegetné, s mindahányszor megborzonghat a gondolattól, milyen is itt belül, ezen az emberi szemmel soha nem látható vidéken. Szindbád úgy szokott vonatra szállni, mintha temetésre menne, tanúnak lenni, ott-lenni, mikor valami, aminek a neve hosszú évek óta a nyelve hegyén van, de kimondani még egyszer sem merte (tudta?), éppen eltűnik a föld színéről, azaz szemén, orrán, fülén át őbelé költözik, s neki, Szindbádnak kell magában továbbhordoznia, mint egy visszeresedő lábon járó múzeumnak. Az irodában Szindbád most is azt mondta, temetésre utazik, és a kollégák egymás után álltak föl az összetolt íróasztalok mellől és fejezték ki részvétüket a fél kézzel a széktámlába kapaszkodó hajósnak, és csak magukban csodálkoztak, mennyi sorscsapás éri Szindbádot év- ről-évre, hány rokonát-ismerő- sét kellett már szegénynek eltemetnie. És Szindbád egy teljes hónap szabadságot kapott a 36-os méretű gyermeklábakon guruló főnökétől, amiért a legkutyább nyári hetekben is helytállt, azaz -ült, fehér ingben és épphogy megeresztett nyakkendővel fűzte ki és be a három indigóval megtűzdelt papírhalmot az írógépbe, vette ölébe a nagyszótárt, s állt neki az igazgatóságtól „Sürgősséggel!” kért anyag fordításának. Szindbád kiváló munkaerő volt, ezt tavaly november 7-én is elismerték, midőn a vállalat kultúrtermében egy kétórás beszédet hallgatott végig ez alkalomból, majd hónaljban kissé szűk, verébszürke öltönyében bélszínt evett állva, kistányérból, és minden falatnál fémes ízt érzett, mert a bélszín konzervből volt. A sűrű koccintásoktól kissé becsípett, és már hazafele úton elvesztette vörös bársonytokban kapott kitüntetését. Szindbádra ráfért a pihenés, mert mint Pannika, a piros műanyagpapucsban föl-alá csoszogó titkárnő pajkosan megjegyezte, a hajós szeme alatt olyan mély árkok jelentek meg, mintha kisördögök ásták volna őket. Otthon csomagolnia sem kellett, mert minciig tartott készenlétben egy gondosan berámolt bőröndöt, azaz kuffert, bár pontosan tudta, mikor fog eljönni az utazás valóságos napja. Csakis személyvonaton utazott, nem tartotta helyesnek azt az „észveszejtő rohanást”, nem szeretett elsuhanni állomások előtt, mint egy madár, anélkül, hogy legalább egy percre ne kukkantott volna ki a peronra, a várakozók arcába, vagy befelé, az egyre-másra nyíló resti ajtaján, lássa, vajon itt is ugyanazzal a piros kockás, cigarettaparázstól lyukasra égett abrosszal vannak-e terítve a csálé lábú asztalok, s ugyanúgy kékkari- májú, olcsó porcelántányérban hozzák-e ki a bablevest? Szindbádot sokszor ugratták, mert szívesen és fennkölt hangon beszélt ételekről, pedig ő maga alig evett, sovány volt és beesett arcú; többnyire csak emlékezett. Olyan sok mindenre emlékezett, hogy már-már bűntudata volt: rég eltűnt-meghalt dolgok nem nyugodhattak békében, mert neki időről időre eszébe jutottak, hiszen Szindbád hitte, minden, mi e világon volt, létezik, míg valaki emlékszik rá. A barnára koszolódott, de itt-ott még zöld üléseken megpróbált úgy elhelyezkedni, hogy mindent lásson: a kinti tájat és a folyosót is, nehogy ne történjen meg, aminek történnie kell. Pedig a vonaton alig utazott valaki, s a bepárásodott ablakon is hiába maszált szét két-három papírzsebkendőt, a földeken guggoló ködben épp csak megmozduló vonalkákat vett néha észre, mintha külön-külön lenne elejtve egy láb, egy hegyes orr, figyelmeztető mutatóujj.- Szép jónapot uraságodnak! - húzta el az ajtót egy veres képű ember, lehetett vagy százharminc kiló, kis zsíros oldaltáskája volt, vaskos kezében demizsont tartott. - Én vagyok a Berci bácsi - mondta még, és azzal lezöttyent a Szindbáddal szemközti székre, a demizsont az ölébe vetté. Szindbádot nem zavarta a férfi megjelenése, de csak némán bólintott, és a kezével tett egy mozdulatot, mintha ő lenne itt a háziúr, hogy csak tessék, tessék. Dugócuppanást hallott, ám most azért sem nézett oda, inkább csak elképzelni próbálta, milyen lehet, amint a magát Berci bácsinak nevező iszik, a sárga műanyaggal font demizsont a szájához emeli, a karján megtámasztja, és eregeti le a torkán a bort (már hallotta is, glugy-glugy), talán még a szája szélén is lecsorog, bár ennél ügyesebb embernek nézett ki a Berci bácsi, és amúgy sem magyar filmben játszanak. Azt az egyet nem tudta kitalálni, fehér bort iszik-e vagy vöröset, szárazát vagy inkább édeskéset. A férfi hosszút sóhajtott.- Igyék, uraságod is, jóféle! - ennyit mondott. Szindbád csak ekkor nézett oda, látta a felé nyújtott demizsont, de megállta, hogy megkérdezze, milyen bor, hisz hallhatta, hogy .jóféle”.
