Új Dunántúli Napló, 1993. március (4. évfolyam, 59-88. szám)

1993-03-20 / 77. szám

1993. március 20., szombat uj Dunántúli napló 9 Kis Magyar Nemtudomka A Kis Magyar Nemtudomka (Esterházy-féle vendégszö­veggel élve) nálunk úgy fest, hogy a Budapestre sereglő, s ott az egyetemeket bemutató kiállítók nem tudhatják meg időben a szervezőktől - pél­dául a Hungexpo-tól -, hogy a másutt rangjához illően becs­ben tartott nemzetközi ese­ménynek mikor lesz a megnyi­tója. Meghívót sem küldenek - minek? - egyetemeink vezetői ezért - alázatosan felismerve az effajta demonstrációk fon­tosságát - szorgalmas telefo­nálással igyekeznek pontos in­formációhoz jutni. Igaz, a kiál­lítás helyszínén ismét félreve­zetik őket, ugyanis az esemé­nyeknek és a mai, könyörtelen piaci viszonyoknak megfele­lően ott a televízió kamerái diktálják a ritmust, s azt, hogy mikor mire jusson idő, a kábe­lek be- és kicsomózása pedig nem tudni mennyi ideig tart. Nincs ez máshogyan orszá­gunk vezetésében sem; minisz­tereink is legföljebb - és per­sze jó esetben - a sajtóból ér­tesülhetnek arról, hogy levál­tották őket, hogy meglepetten egymásra nézzenek, ha egy kávézóban összefutnak vala­hol a Dunaparton vagy a Szá­lai utcában. De ugyanígy, egy-egy szakmailag korántsem bagatell eseményről csak úgy értesülhetnek azok, akiket ez közvetlenül érint, ha ennek az eseménynek a kiötlői történe­tesen ők maguk. Bár manapság még erre sincs garancia. A napokban zajlott Buda­pesten az I. Nemzetközi Hege­dűkészítő Verseny és Kiállítás, ami Stradivari neves utódait sorakoztatja nem kevésbé ne­ves zsűri előtt. Ami azért, pes­tiesen szólva, nem semmi. Ha azt mondom, országra szóló esemény, akkor a pragmatis­ták, sötétebb gondokkal küsz­ködök talán még meg is kö­veznek. Mégis elgondolkod­tató, hogy a pécsi hegedőmű­vészeket vagy a Zeneakadé­miát hiába kérdeztem azaz mégsem hiába. Hiszen ahogy rákérdeztem, attól fogva min­denki hallott valamit, bár senki nem tudott semmit pontosan. Igaz, ez utóbbi esetben sze­rény vidéki sajtónk az ese­mény előtti délutánon azért egy meghívóval gazdagabb lett. Úgy hogy mi bátran meg is írtuk, így az érdekeltek lega­lább utólag értesülhetnek róla. B. R. Tíz éves a „Macskák” Nem mindennapi színháztör­téneti esemény, hogy 1993. március 25-én lesz tíz éve, hogy Magyarországon bemutatták a T. S. Eliot műből komponált Andrew Lloyd Webber musicalt a Macskák-at. A darabot Szirtes Tamás rendezésében, Seregi László koreográfiájával játssza azóta is nagy sikerrel a buda­pesti Madách Színház. Szered- nyey Béla, a darab egyik fősze­replője az egyetlen színész, aki az első próbától kezdve a mai napig minden előadáson (a jubi­leumi lesz a 723.) szerepelt.- Gondolták volna tíz éve, hogy ilyen nagy sikerű és hosz- szú életű lesz a darab?- Nem. Nem jósoltak sokat a darabnak. Valaki, már nem em­lékszem arra, hogy ki, azt mondta, hogy bukás lesz belőle. Én hittem a sikerben, bíztam abban, hogy nekem lesz iga­zam. Mindig is közel állt hoz­zám a zenés műfaj, nagyon sze­retem ezt a stílust. Azután ami­kor már látszott, hogy ebből si­ker lesz, éppen azok kérték a legtöbb jegyet az előadásokra, akik eleinte nem hittek a musi­cal magyarországi életképessé­gében. A Macskák a mai napig a színház legsikeresebb előadása. Ehhez nagy mértékben hozzájá­rult az akkori jó reklám és PR tevékenység. Ezelőtt talán csak a Hegedűs a háztetőn-nél volt ilyen , jegymizéria”. Én nem azt mondom, hogy ez a legmaga­sabb művészet a földön, de azt tudom, hogy az embereknek erre is szükségük van, nem csak az úgynevezett „komoly, művé­szi” darabokra. Akik azokat játsszák, az a bizonyos „szakma”, - én nem tartozom közéjük - és köztünk óriási a szakadék. Nem jó, hogy így van. Szűkíteni kellene ezt a szakadékot. És ez nagymérték­ben függ a közönség toleranciá­jától is. Van a Madách Színház repertoáijában olyan darab, ami Londonban óriási siker volt, - a közönség jelenlétével tüntetett a darab mellett, de itt Pesten nincs iránta kereslet. A „szakma” és a közönség nagyon eltávolodtot egymástól. Szerin­tem nem muszáj minden szí­nésznek ugyanazt csinálni, a nézői toleranciának és a művé­szi, „szakmai” igénynek össze kellene találkozni.- Ön szerint mi az ami ennyi idő után is színpadon tartja a darabot?- Nem tudom. Amerikában ezt a műfajt úgy hívják, hogy „családi szórakozás”. Nem egy korosztálynak szól. Ugyanúgy jól érzi magát a nagypapa és az unoka is. Nem utolsó sorban a remek zene, és az, hogy emberi tulaj­donságokat mutat be állatokon keresztül. Több mint egy éve én vagyok az „utolsó mohikán”, aki tíz év alatt egyetlen előadás­ról sem hiányzott. Egy ideje ezt kihívásnak tekintem a sorstról, és szeretném ha ez továbbra is így lenne.- Miben lesz más a jubileumi előadás?- Annyit mondok, hogy min­denki szerepel, akinek valaha is köze volt a „Macskákéhoz, és elfoglaltságával összeegyeztet­hető, pl. Haumann Péter, Ko- váts Kriszta, Kishonti Ildikó, Almási Éva, Póka Balázs, és még sokan mások. A többi le­gyen meglepetés... Szabó Tünde Galambosi László Csiholj szerelmes éjszakát A tél karámai Kerüld a tél karámait, harapnak mind a fagylovak. Szájukban kristály-nyelv forog, dértől villognak a fogak. Húzódj hajlékod mélyibe, csókolgasd kedvesed haját. Ha lámpád pólyálja sötét, csiholja szerelmes éjszakát. Öledbe vonta szunnyadót, néked harangoz az öröm. Az árnyékon nagy fény fut át, ha Isten reggel rád köszön. Mátkapár Párom, a hinta föl-le száll, szoknyád mennyboltja rám terül Köröttünk bárány, gyetyaszál, a bánat messze menekül. Sugár sarkantyúz bokrokat, játsszunk, a hinta föl-le száll. A világvégi ház előtt vagyunk gyöngyszárnyú mátkapár. * Kocsinkkal páva, hattyú lép. Dalolj, ringatózz közelébb! Szemed madarát faggatom, karollak arany vánkoson. Adok csöngettyűt, kék bogyók zenélnek; ébressz bogarat. Fehér szirmok az ágakon, méhet kínáló törpehad. Botolnak, kalapjuk alól sugár világít, zsong a fa. Kocsinkkal páva, hattyú lép. Ölelj, Teljesség Asszonya! A természet mindig lenyűgöz Beszélgetés a Munkácsy-díjas Platthy Györggyel-Januárban töltöttem be a 85. évemet, ám még ma is fes­tek, rajzolok. Sok téma és em­lék kavarog bennem, amiket olykor jólesik megörökíteni. Igaz, csak az egyik szememmel látok rendesen, a másikat pedig nemrégen operálták meg Bécs- ben, de azért nem kell panasz­kodnom. A Jóisten kegyelmé­nek tartom, hogy ilyen hosszú életet élhetek - emel fel az asz­talról egy albumot Platthy György festőművész. Színes és fekete-fehér felvételek, váloga­tás a képeiből. Festményeiből vásárolt már a Nemzeti Galéria, a művelődési minisztérium, a Janus Pannonius Múzeum, az egykori tanácsok, de az Or­szágházban is őrzik egy képét, néhány pedig külföldön talál­ható. Két évvel ezelőtt megnyílt Pécsváradon az állandó kiállí­tása, s festményeinek, rajzainak egy része szigligeti otthonukat díszíti. Itt Pécsen, a műteremla­kásban is látható néhány fest­ménye, s amelyik éppen nincs itt, megnézhető fényképről vagy újságok, folyóiratok ha­sábjain. Igaz, az erőteljes szí­nek, amelyek oly jellemzőek Platthy György művészetére, hiányoznak az újságoldalakról.-A Magyar Királyi Képző- művészeti Főiskolán kiváló mestereim voltak. Benkhardt Ágoston és Csók István. A nagybányai festők nagy hatással voltak rám, tőlük tanultam, hogy az ember őrizze meg alá­zatát a természettel szemben. Szeretem is a szép tájakat, a kü­lönleges alakzatokat, a mindig változó Balatont, a hegyeket, a városokat és az építészeti reme­keket. Egy-egy város kialakí­tása, épületei jellemzik is az ott élőket. Csók István ugyanakkor aktok rajzolására is biztatott, mert az volt a véleménye, hogy a legszebb forma a női test. Raj­zoltam is sokat. Először modell után, később emlékezetből. Valahányszor úgy érezte, válságba került a művészete, újra a természethez fordult, noha többfajta stílust kipróbált, még az avantgardizmusba is be­lekóstolt, de az érthetőségre való törekvés elvét sohasem adta fel teljesen. Felesége, P. Kovács Júlia, aki maga is festőművész, leül közénk. Megkeresi férjének a népművészetről írt tankönyvét, amelynek harmadik kiadását ma is használják a rajzszakos hall­gatók. Megjelenésekor nem kis vitát kavart, mert a korábbi fel­fogásokkal szemben, elemző kutatásainak eredményeképpen, bizonyította, hogy a hivatalos művészet és a népművészet kö­zött kölcsönhatások fedezhetők fel. A tankönyvre nívódíjat ka­pott. A népművészet a féljem „hobbija”, mosolyodik el a fele­ség és megmutat egy kürtöt, Platthy György műtermében amit ifjabb Kapoly Antal fara­gott Platthy Györgynek. Ő pe­dig élvezettel magyarázza el, melyik rajz mit is jelképez. Ré­gen kapta a kürtöt, de nagy becsben tartja, mereng el, míg az emlékek között barangolunk. Ung váron született. Édes­anyja, édesapja művelt emberek voltak és Györgyben felfedez­ték a rajztehetséget. Igaz, sokat is rajzolt, hatéves korában már a nagyanyai ház kőkerítésén ül­dögélve vetette papírra az úton elvonuló, első világháborús ka­tonákat. Ungvár cseh megszál­lása elől szülei Debrecenbe me­nekítették tanulni, ott is érettsé­gizett. Ady Lajos tanfelügyelő felfigyelt olvasottságára, s a fi­lológusi pályára szánta, de ő megmaradt a képzőművészet mellett. Szívesen mesél nagyap­járól is, aki a márciusi ifjakkal együtt előkészítette a forradal­mat. Platthy György a Pécsi Ta­nárképző Főiskola rajztanszé­kének vezetőjeként vonult nyugdíjba huszonegy évvel ez­előtt, de előtte több helyen is ta­nított. Volt iskolaigazgató Né- metbólyban, de mivel meggyő­ződésével ellenkezett a rábízott iskola államosítása, elment csa­ládjával együtt Pécsváradra. Utána hívták Pécsre, később a főiskolára. Három évig az egri főiskolán is oktatott, majd, ami­kor felkérték, szervezze újjá a pécsi tanszéket, visszajött. A tanszéken többek között megva­lósította, amit ő is mestereitől tanult: minél többet rajzolni, s csak utána festeni. Ő maga ké­szített szén-, pittkréta- és tusraj­zokat, festett akvarellt, olajpasz- tellt, sok kiállításon szerepelt. Évekig járta a pécsi bányákat, rajzolta a bányászokat, akikkel mindig szimpatizált. Munkás­ságáról Losonci Miklós művé­szettörténész könyvet is írt, Fotó: Szundi György „Kettős őrhelyen” címmel, utalva arra, hogy Platthy Györgynek a festészet és a taní­tás egyaránt kedves.- Néha kinyitottam a számat és a pártba nem voltam hajlandó belépni, bár elvégeztem a mar­xista-leninista esti egyetemet. Igaz, ez semmit sem változtatott a hitemen. Én akkor is jártam templomba, pedig kicsit ferde szemmel néztek rám, s hivata­los elismerésekre nem igen számíthattam. De nem bántam meg - mondja és elővesz egy képet, a „Világmontázs” című festmény kicsinyített mását. A kép Michalengelo „Utolsó íté­let” című alkotásának „átalakí­tása”. Egy megálmodott világ­béke reményét sugallja. A képet felajánlotta a pécsi teológiai fő­iskolának.- Én a képbe belefestettem az asszonyokat, az édesanyákat is, mert meggyőződésem, hogy a nőknek és az egykori matriar­chális társadalmiaknak sokat kö­szönhet az emberiség. Az asz- szonyok foglalkoztak a mező- gazdaság kialakításával, az álla­tok szelídítésével, mindennel, ami a fejlődés alapja volt. Igen hasznosnak tartanám, ha az is­kolákban tanítanának erkölcs­tant, szüksége lenne rá az ifjú­ságnak, megtanulnák az édes­anyák jobb megbecsülését is. Beszélgetésünk közben meg­érkezik egyik fia. Első házassá­gából hat, a másodikból egy gyermek született. Kilenc uno­kája, négy dédunokája van.- Éppen hatvan évvel ezelőtt kaptam meg a diplomámat - vált témát Platthy György, majd áprilisi Pécsi Galériabeli kiállí­tása kerül szóba.- A most kapott Mun- kácsy-díj meglepett. Örülök és köszönöm azoknak, akik gon­doltak rám! Barlahidai A. A fejét rázta, és csak magában gondolta „Talán később”.- Nem erőszak - ütötte visz- sza a dugót Berci bácsi veres tenyerével -, iderakom, aztán szolgálja ki magát. Én most hu­nyok egyet. Fészkelődni kezdett, kötött kék kardigánját először kigom­bolta, aztán be, de végül nem aludt, ő is kifelé pislogott az ab­lakon, egyre nagyobb érdeklő­déssel.- Kányák lesznek, kányák, a dögök - mondta szakértőén. Szindbád csak fekete rongyda­rabokat látott el-elsuhanni, vagy a közeli, töltésmenti fákon fe­kete bogyókat lógni, mint va­lami kísérteties téli gyümölcsö­ket. Kánya, varjú, holló - neki mind egyrement. Nem szerette a madarakat, de ha kérdik, mi­ért, ezt bizonyára nem tudta volna megmagyarázni.-Evett már kányát? - kér­dezte Berci bácsi. Szindbád oldalra fordította a fejét, s arra kellett gondolnia, amint két marokkal fog egy fe­I) kete madarat, az csak néz a még feketébb szemével, s ő foggal tépkedi a tolláit. Megrázkódott, amit a Berci bácsi nemleges vá­lasznak vett.- Úgy értem, kányalevest. Nem rossz az. Csak zsenge ká­nya legyen. De én is rég ettem már. Rohadt dögök - legyintett a férfi, majd még egyszer hoz­zátette: - Én most hunyok egyet. Szindbád képtelen volt vo­natban aludni. Gyerekkorában egyszer kiesett a bőröndtartó hálóból, mert egy kapaszkodni vágyó meghúzta a vészféket, azóta mindig éberen figyelt. Hallott eseteket, hogy vannak akik az alagutakban markecol- nak, ezért kisbicskát hordott magánál, de még sose hasz­nálta. Még evéshez sem, mert sose evett volna utazás közben, hát akkor minek találták föl a restit! Oda szeretett belépni, a sült olaj- és cigarettaszagba, csak gyorsan le kellett ülnie, mert mindenki ránézett. Berci bácsi továbbra sem aludt, a kis zsíros oldaltáskában kotorászott, s hamarosan egy becsomagolt kolbászt vett elő, aztán még mélyebbre nyúlt, s ott talált egy jókora darab ke­nyeret.-Ezt szagolja meg! - és Szindbád orra dugta a kicsoma­golt sötétpiros kolbászt. - Ez nem ám olyan szar, ez házi! Házi! A komám a vágóhídról, az csináltatja. Azok úgy lopnak, mint ahogy más a levegőt veszi. Durr, durr!, csak úgy repülnek ki a féldisznók a kerítésen. Munka után meg összeszedik őket. - Berci bácsi nagyot hara­pott a kolbászba: - Finom. Szindbádnak eszébe jutott, mikor tizenöt éves korában a Kutyafülű azt mondta neki, hogy ez nem járja, hogy ő még életében nem volt disznóölésen. Pálinkát is akkor ivott először, s az egészből csak arra emlék­szik, hogy egy öregasszony a nagyvájlingban a puszta kezé­vel kavargatta a disznó kifolya­tott vérét, meg ne alvadjon.- No, akkor én most hunyok egyet - szólt ismét a férfi, mi­után megette a kolbászt és a ke­nyeret, sőt a demizsont is újból meghúzta. Szindbád aggódva leste a vi­déket, a köd fölszállóban volt, és már lehetett látni a napot, erősen úgy nézett ki, jó idő lesz hamarosan. Kicsi falvak állo­másain is hosszasan időztek, sokan szálltak föl, Berci bácsi (aki nem aludt el), megjegyezte:-Mennek be a piacra. Ke­lendő ilyenkor a tojás. Szindbád nem látott be az asszonyok lefedett kosaraiba, csak az arcukat látta, ezeket a kerek, veres arcokat, mintha mind édestestvérei lennének egymásnak. Nem akart elmenni a nagyvárosig, egyetlen porci- kája sem kívánta. Mikor alig pár kilométert továbbdöcögve ismét fékezett a vonat, leszál­láshoz készülődött.- Máris? - kérdezte Berci bácsi. Szindbád most végre meg­szólalt:- Igen. Megérkeztem.-Legalább szép ideje lesz - bökött az álláva! az ablak felé Berci bácsi: odakint már ragyo­góan sütött a nap.-Talán túl szép is az idő - emelte le kis kufferjét Szindbád -, az évszakhoz képest - tette még hozzá.- Én még ráérek. Hunyok egyet - búcsúzott a férfi. Szindbád az állomástól a templomtorony felé vette az irányt. Csak a resti kifüggesztett étlapjára vetett egy gyors pillan­tást, és egy szemhúnyással nyugtázta, hogy egy restihez oly méltó módon, kapni vese-velőt. A templom utcájába beka­nyarodva messziről észrevette a tömeget, a torony keresztje, mintha kacsintana, a szemébe villant. A kutyák kinn lihegtek a kerítéseken, de már berekedtek az ugatástól, csak lógó nyelvvel lestek a tömeg irányába, mint a kisgyerekek a rácsoságyból. A gyászmenet épp fölállt a halottas kocsi mögött, hogy in­duljanak, mire Szindbád is oda­ért. Az autó hangszóróján szo­morú zene szólt, s erre a semmi­lyen ütemű, szétfolyó muzsi­kára a menet hömpölyögve megindult. Beállt a legvégére, úgyis majdnem mindenütt meg szokta látogatni a temetőt, ahová elvetődött. Szívesen né­zegette az elmálló, süllyedő kö­veket, amiket egy valaha éltnek az emlékére állítottak, s lassan az emlék is ugyanúgy eltűnik, mint az eltűnt, akire emlékeztet. A neveket olvasgatta, szinte szerette volna megtanulni őket, hogy emlékezhessen rájuk. „Menditeguy Aladár”, ez pél­dául az eszében maradt, vagy „Ajka Hajnalka”.-Milyen szép időnk lett - szólította meg egy mellette lép­kedő úr, aki nagykabátban volt, de a kalapját a kezében fogta.- Bolond időjárás - vála­szolta Szindbád -, ilyen mele­get, ilyenkor!-Azért jó, hogy süt. Kép­zelje el, ha esne, micsoda po­csék egy temetés lenne - bólo­gatott az öreg.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents