Új Dunántúli Napló, 1993. január (4. évfolyam, 1-30. szám)

1993-01-30 / 29. szám

1993. január 30., szombat aj Dunántúli napló 9 A Jelenkor Kiadó könyveiből Sass Dezső életműve * Bodor Adóm hangja Most talán a szélesebb olva­sóközönség is megsejtheti va­lamennyire, milyen kitűnő író is Bodor Adám. Tavaly jelent meg a „Sinistra körzet”, nemrég pe­dig, a pécsi Jelenkor Kiadó gondozásában a „Vissza a fü­lesbagolyhoz” című kötete, mely válogatott elbeszéléseit tartalmazza. Ez az összeállítás azért is külön érdekes, mert Bo­dor még valaha Romániában ki­adott könyveiből is válogat, olyan novellákat, amik akkor ta­lán még kevésbé juthattak el a magyarországi olvasókhoz. De vajon fontos-e az élmény szempontjából is, hogy Bodor elbeszélései Romániában, Er­délyben játszódnak nagyrészt? A nevek néha árulkodóak, de nem biztos, hogy ez a legjobb fogódzó. Van ennél valami fon­tosabb a „levegőben”, amit leg­inkább a „szikár” és „kemény” szavakkal lehetne körülírni, annyi fenntartással, hogy nem biztos, hogy abban a világban mindez ugyanazt jelenti, mint nálunk. Mert akármennyire is irodalomról, jó irodalomról, s Fő műve, A néma levente című romantikus színpadi élet­kép világszerte sikert aratott. Verses mesejátékai különös színt, egyéni hangot képvisel­nek a magyar drámairodalom­ban. Kitűnően verselt, számos híres sanzon, dal szövegét ő írta. írásaiban a városi ember érzéseit fejezte ki. Könnyű vérű bohémek, művészek, kalando­rok, színésznők, pincérek sze­repelnek dalaiban, prózai törté­neteiben. Fanyar humora, könnyed művészete ma is vonzó olvasmánnyá avatja alko­tásait. A bánatos özvegy Az elragadó özvegy férjének a temetéséről jött haza. Mindenki méltányolta az öz­vegy fájdalmát, a rokonok, a jó barátok magára hagyták köny- nyeivel, hogy kedvére kisír­hassa magát. Egyetlenegy em­ber maradt mellette, egy fiatal­ember, aki régóta szerelmes volt belé. És most, amikor egyedül maradtak, lángoló sza­vakkal ecsetelte érzelmeit.-Legyen a feleségem! - mondta meghatottan.- Szerencsétlen - támadt rá az özvegy -, és ezt most mondja?- Hát mikor mondtam volna? mint ilyenről, „határtalanról” beszélek, azt is be kell látnom, hogy Bodor Adám világa isme­retlen számomra. Ismeretlen azzal együtt, hogy lépten-nyo- mon ismerősökbe botlom, arcu­kat látom, mozdulatukat, és magamban azt mondom, igen, ezt mégis ismerem. Talán a természet teszi, - s hadd játsz- szak el a szóval: - Bodor novel­láinak természete, továbbá az, hogy „ott, arrafelé”, a hegyek között, a metszőén tiszta hegyi levegőt beszívva úgy érezni, hogy van még, létezik „termé­szetes”, úgy, ahogyan magában a szóban bennefoglaltatik. Bodor kövekről ír, sziklákról, meredélyekről, vízesésekről, hágókról, hegygerincekről, nyergekről. És mint e táj kiegé­szítői, meg-megjelennek az emberek is. Hegyi emberek, ke­vés szóval, tán sokuk írni-ol- vasni sem tud, de mindegyi­küknek van valami titka, amit csak érezni lehet, hisz olyan sú­lyos, mint maga a szikla. Bodor tapintatos (vagy mégis kímélet­len?) ezekkel az emberekkel,- A temetés előtt... Mennyi fölösleges könnytől megkímél­hetett volna! ... Féltékenység A fiatalember nagyon félté­keny volt az imádott leányra, aki nem volt minden kacérság nélkül való.- Ez a két szem sokfelé ka­csingat! - szólt, és kiszúrta a le­ány szemét.- Kezeddel integethetsz va­lakinek! - mondta utóbb, és le­vágta a leány kezét.- Lábaddal jelt adhatsz vala­kinek az asztal alatt! - szólt is­mét féltékenységi rohamában, és levágta a leány lábát.- Megfeledkeztem arról, hogy még beszélni tudsz! mondta három nap múlva, és kivágta a leány nyelvét.-Hogy ne mosolyoghass! - szólt, és kiszedte a leány fogait.-így, most valamivel nyu- godtabb vagyok! -, mondta, mikor a leány haját levágta. És életében először magára merte hagyni a leányt.-Csúnya, de legalább egé­szen és mindhalálig enyém! - így elmélkedett, mialatt hazul­ról elment. Mire visszatért, a leány el­tűnt. Megszökött egy mutatvá­nyosbódé tulajdonosával. nem fecsegi ki ezt a titkot, el­rejti látszólag értelmetlen csele­kedetek mögé, hogy a megvilá­gosodás ismét csak egy begu- bózásban valósuljon meg. Az „Eső”, „A fűtő fivére”, „Uj bú­tor”, „Szemétégető”, „Egy rossz kinézésű ember”, „Wolf’, a könyv legjobbjaihoz tartozó da­rabok, mind-mind a titokról szólnak, a fülön csíphetetlenről. Bodor Adám hangja nem re­meg akkor sem, ha ezt a titkot éppen a „halállal” helyettesíti be, mert hiszen ki tudja éppen azt, mi a halál? Ha az emberek­ről azt írtam, hogy a táj kiegé­szítői, akkor ugyanezt kell el mondani a halálról is. Mindé nütt ott bújik a tragédia vagy a halál, akár a fa, a szikla vag> vízesés. Senki sem tiltakozik 1 miatta. Sőt, talán még némi j megnyugvást is adhat az, amit a I „Vendégmadárban” ír: „Kicsii együgyű, kicsit gyermeki voll az egész.” De jó, hogy legalább létezik még valahol az egész, akárcsak ez a könyv. Méhes Károlx Századunk humora Heltai Jenő Találkozásaim a zongoraművésszel „A hatalmas fekete zongora, a falon függő aranykoszorú, s különösen a két fénykép, me­lyet a híres mesterek, Edwin Éischer és Hermann Abendroth dedikáltak, az első pillanatra el­árulják, hogy művész otthonába léptem. Itt, Sass Dezső lakásán állítottam fel először a mikro­font, hogy megörökítsem a ne­ves zongoraművész, kamara­muzsikus és zenepedagógus már oly régóta nélkülözött játé­kát” - így örökítettem meg lá­togatásomat Sass Dezsőnél, a Dunántúli Napló 1968. április Nem ekkor találkoztunk elő­ször. Már negyvenöt esztendő­vel korábban is felkerestem, hogy megírjam életem első in­terjúinak egyikét, mely a Füg­getlen Néplap 1948. október 24-i számában jelent meg: „Pécs zenei életének harsogó szenzációk nélküli, de annál komolyabb értékű zongoramű­vésze Sass Dezső, aki 1903. ja­nuár 31-én született Szeder­kényben. Édesapja kántortanító volt. A zene iránt fogékony kis­fiú már a szülői házban megis­merkedett a zenével, tanulmá­nyait is ott kezdte meg, majd amikor a pécsi Pius Gimnázi­umba került, Hormos Kálmán­nál folytatta azt. Ezidő alatt is gyakran szerepelt. ..” Érdekeltek e szereplések, ezért a régi újságokban felkutat­tam a fiatal pianistáról nyomta­tásban megjelent első kritikát. A nagytekintélyű Schaurek Ra­fael professzor írta le ezeket a jóslatszerű szavakat a Katolikus Körben, 1921. október 1-jén rendezett első önálló koncertjé­ről a Dunántúl c. napilapban: „Sass Dezső rendkívül sokat ígérő, erőteljes tehetség, aki na­gyon szép jövőre számíthat.” Későbbi találkozásaink al­kalmával tudtam meg Sass De­zsőtől, hogy első koncertje után a fővárosban beiratkozott a Fo­dor Zeneiskolába, majd sikerrel letette az akadémiai vizsgákat. Y/ vevik nöxeiulékhanexerse­nyen figyelt fel ritka művészi képességeire a világhírű zongo­rista, Edwin Fischer, aki meg­hívta kölni kurzusaira. Sőt - amikor Bach háromzongorás C-dur versenyét a budapesti Zeneakadémián előadta -, a ve­zénylő és az első zongoránál ülő Fischer Sass Dezsőre bízta a második zongoraszólamot. Majd újabb kölni esztendők következtek: karmesterképzés Hermann Abendrothnál, Carl Ehrenbergnél pedig a korrepeti- torsággal ismerkedett meg, amit hamarosan gyümölcsöztetett a budapesti Operaházban, ahol olyan híres énekeseket készített fel, mint Székely Mihály, Báthy Anna, Jámbor Fászló, valamint Németh Mária, akivel Pécsett is koncertezett. Visszatérve Pécsre bekapcso­lódott a város zeneéletébe. Rengeteget kamarázott, kiváló szólistákat kísért, műfordítással foglalkozott, tanított, karmes­terkedett valamint komponált. A művésztárs jóbarát, Agócsy László vállalkozott arra, hogy Szeráfi Kórusával bemutassa Sass Dezső két nagyszabású.al- kotását, a Szent Ferenc Nap­himnuszát és a Szent Mór kan­tátát. „Egy művész portréja” címmel, a Dunántúl 1932. de­cember 11 -i számában jelent meg Agócsy cikke Sass Dezső­ről: „Imponáló megjelenésű, szőke üstökű, szuggesztív erőt sugárzó egyéniség. Halk szavú, szerény a beszélgetésekben, de ennél határozottabb hangszere mellett. Itt van előttünk a kész művész: zongorista és karmes­ter” - írta róla Agócsy abból az alkalomból, hogy Sass Dezső másnap játszotta el, Pécsett elő­ször, Csajkovszkij b-moll zon­goraversenyét. Az ő érdeme, hogy - többek között - megismertette a pécsi közönséggel Liszt h-moll szo­nátáját, A-dur versenyművét, Magyar fantáziáját, Beethoven Fsz-dur zongoraversenyét. Fe­lejthetetlen emlékeim közé tar­tozik az az ünnepi hangverseny, melyen az ő tolmácsolásában szólalt meg Pécsett először Bar­tók III. zongoraversenye, Fe- i ehcsík János vezényletével. Még egy találkozásunkat kell megemlítenem: amikor 1946 tíszén, rövidéletű hangverseny- rendező vállalatot létesítettem, az egyetlen sikeres koncertet /athurecky Ede adta. Mivel ra­gaszkodott ahhoz, hogy szoná- tapartnere Sass Dezső legyen, én kértem fel szereplésre. Most visszatekintve elmond­hatom, találkozásaink mind­egyikén gazdagodtam: mesélt /enei emlékeiről, megajándé­kozott Harold C. Schonberg „A nagy zongoristák” c. könyvével, melyet szorgos munkával ő for­dított le és amely példátlan csa­ládi-baráti összefogással 10 év múltán végre megjelenhetett. De legfőbb ajándéknak azt te­kintem, amikor e visszaemléke­zés elején említett látogatásom és az azt követő stúdiókoncert eredményeként megörökíthet­tem mindig különös légkört te­remtő, művészi alázatot tükröző zongorajátékát. Az azóta is féltve őrzött, a Bartók Rádióban és a pécsi kör­zeti stúdió adásában közvetített felvételekről most megismer­hette a mai nemzedék is Sass Dezső művészetét. És azt az életutat, melyet bejárt a barátai, tanítványai, tisztelői, családtag­jai által szeretettel köszöntött, páratlan tehetségű, az igazi mű­vészekre jellemző szerénységű, most 90 esztendős Sass Dezső. Dr. Nádor Tamás 2K- i s/ámaban IIj. \ ailas/ Isixan liheUle Horváth Arany Tenyérnyi fehér falaink E jféli időben harangzú­gásra ébredtem. Azt hit­tem, álmodom vagy hal- lucinálok. Kitártam az ablako­kat, s hallgattam kincses Ko­lozsvár legnagyobb harangjá­nak mély, szomorú hangját. - Tűz van - futott át rajtam a féle­lem, és percek alatt felöltözve szaladtam a Főtér felé. Ijedtsé­gemet fokozták a mellettem el­húzó szolgálati kocsik. Az eget kutattam az éjszakában. Vajon hol vörös az ég alja? A templo­mot vagy már a szépművészeti múzeumot, a Bánffy palotát nyaldossák-e a lángok? Jaj, elégnek a képek, a műkincsek - visított bennem a rémület. Csak üszkös falak maradnak. Hol is láttam ilyet? Aztán beugrott a kép. Drezdában mementóként állnak a leégett fekete falak a Zwinger múzeum körül. Sajnos megtanított a történe­lem: a falak leéghetnek, ledől­hetnek, de mésszel, s ha az nincs, agyagos habarccsal újra- építhetők, míg a művészi alko­tást még egyszer nem tudja senki újrateremteni. Ady Endre szerint a művész, az emberiélek két-útiságának Herkulese ... viaskodva ál­modja, vagy álmodva viaskodja át az életet. A művész kálváriát jár, és hol viaskodásból, hol az álomból hoz elénk többet, hogy felmutassa az élet nagyszerű tel­jességét. Nos, azon az éjjelen nem égett le semmi Kolozsváron, elektromos meghibásodás zen­gette a harangot. De bennem fészket vert a félelem: mi lenne, ha az élet kálváriájában mégis tűz martalékává válna a ránk hagyott és külön-külön őrzött műkincs? Végigtekintettem a Monostori út nyugatra vivő, s onnan keletre irányító aszfalt­ján. Művészek a remény sze­lébe kapaszkodva menetelnek, tőlünk messze és eltávolodva ezen az úton. Az ecsetek és pa­letták már ócskapiaci árukká váltak: szép Erdélyünk zsibvá- sárain áron alul kelnek el a festmények, mert a kéz, mely tüzes színeket és érzéseket ra­kott fel a vászonra, bőröndökbe kapaszkodva rázza le magáról fájdalmát s gyermeknevetését népének. Menekülni, avagy menekí­teni?! - dübörög a kérdés. - Mert az, hogy kik vagyunk s maradunk, tovább építkezünk, viaskodunk vagy túléljük az idők viharát - nem lehet kétsé­ges Európa előtt. Akinek nincs ege, amelyre felnézzen, annak nincs ég a feje fölött. Nincs amire feltekintsen, márpedig a feltekintés nem azonos az előre­látással. Gyönyörű szép ég borít be minket, éjjel kikönyökölnek rá az erdélyi csillagok. A na­gyok fényes ragyogással, a ki­csikék az összekötő lámpások fényével égnek a mi egünkön. Nem az önbuzgóság könyöklői ezek a csillagok, hanem az em­beri gondolkodás és megméret­tetés aggatta oda őket, hogy a feltekintés szükségét sugallják felénk. Egünk fejünk fölött, és utolsó erőnk a föld, amelyen állunk: Erről írnak íróink, ezt mondja el a képzőművész szoborban, képben. Betűk százezreit őrzik a fiókok ... Akkor keressünk fiókokat az írásoknak és falakat, tereket a képzőművészeti alko­tásoknak. Gyűjtsük össze szava­ink hombárjába a suttogóra fo­gott, töredékre szaggatott bol­dog-boldogtalan gondolatain­kat, és mint csodálatos, kiirtha- tatlan élősdi növényt, futtassuk fölfelé tenyérnyi fehér falainkra a színek harmóniáját. Ti pedig felzárkóztatok, barátaink, kik a históriai gazságok történetét tudjátok. Gyertek! Fogózzunk össze e helyen, és ünnepeljük együtt a szabadságot, mit ma­gunkban hordozunk, amit mű­vészi alkotásotokban tükörként tarthattok elénk. Biztassatok, művészek! Ne hagyjátok, hogy a patrióta nevet kompromittál­ják, sem kik gyáván, álhősként magunkra hagynak, sem a dü­hödt hazafiság betegei. Ti csak mondjátok az igazat, mert nem a jogászok hirdetnek ítéletet az emberiség történetében: az igaz lelkiismeret szónokai döntik le a gyilkosok szobrait. Hiszen nem oly rég még a humanizmus bíborpalástjában díszelgő diktá­tor nevét áhítattal suttogták, és nem kellett matuzsálemi kort megérnünk, hogy a közös kul­túra, az emberi szellem feltétlen szabadsága felé fordítsuk tekin­tetünket. Ne hagyjatok, művé­szek! Köntösötökbe kapaszko­dunk, mert önmagunkban ké­telkedünk. Szomorúan kételke­dünk, ha nem festitek, nem áb­rázoljátok arcunkat, hogy „látva lássanak”, hogy számon tartsa­nak. Hiszünk bennetek, művé­szek! Lám itt a bizonyíték: az ország több tájáról csatlakozta­tok egyetlen kérésre. A műalko­tások számbavétele után azon gondolkoztam: vajon mennyi­vel látogatják kevesebben ezt a tárlatot, mint valamelyik városi múzeumban? Lehet, hogy nincs igazam, de Csernátonban egy tájegység fog megismerkedni legalább a képi ábrázolással. Itt vésődik be a tudatukba, lel­kűkbe egy művész neve, mun­kája. Itt megtanulják őket. Tele van nagyszerű jellel a világ. E gyűjteményt is világ­jelnek szántuk: itt vagyunk, je­len vagyunk, megmaradunk. Ahogy lehet, ahogy tudunk . . . De ha tűz ütne ki, mindenki fi­gyeljen a harangra, és siessen errefelé. Hátunkon, ölünkben kell menekítenünk egybegyűj- tött vagyonúnkat. Testünk por­ból lévén, porrá válhat. Mellet­tünk csak a szellem, az erkölcs bizonyítékai fognak tanúskodni. Az pedig az utókor dolga, hogy megmérettetésünk után a helye­zést is megadja. Operett - kft-ben Kovács József operaénekes életútja olyan, mint a mesehő soké: egyszer volt ... egy Ki mit tud?, ahonnét elindult meg hódítani a zene, az énekes szín padok csillogó körét. Mára nemzetközileg elismert művés/ is. Az utóbbi időben üzleti vál lalkozóként, az Interoperett Kli vezetőjeként is számon tartják Az újévi operettgála, amelyet a kft. szervezésében és rendezé­sében 13 neves európai tv állo­más közvetített a Budapesti Vi­gadóból - osztatlan sikert ara­tott. De mindez pénzbe kerül. Miből „futja” és mire számíta­nak 1993-ban? Ezt kérdeztem Kovács Józseftől.-A kultúrába fektetett pénz csak hosszútávon megtérülő tőke. Tavaly nullszaldósok vol­tunk. Ez nemcsak annak kö­szönhető, hogy jól sikerült az új évi koncertünk és a 10, 8, 6 ezer forintos jegyeken túl néhány ezer dollárt is kaptunk a TV közvetítésekért. Javította a pénzügyi helyzetünket a turista­idényben rendezett koncertso­rozatunk is, amely során több mint 100 előadást tartottunk, 1 500 forintos belépőkkel. De az IBUSZ Bank nagyvonalú támo­gatása nélkül bizony bajban lennénk. Egyetlen, de annál gá- lánsabb szponzorunk az idén is mellettünk áll.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents