Új Dunántúli Napló, 1993. január (4. évfolyam, 1-30. szám)
1993-01-04 / 3. szám
6 ojDunöntait napit» 1993. január 4., hétfő Öt perccel 1939 előtt? Elgondolkoztató figyelmeztetés, hogy a kénlés egyáltalán felmerült: hány perc választja el a Balkán-válság következtében a világot 1939-től? De az is tény, hogy Los Ange les-ben, amerikai és német közéleti személyiségek vitáján egyértelműen „világos, határozott nem”mcl feleltek arra, valóban világháborús veszélyt kell-e éreznie az emberiségnek? John Kenneth Galbraith, a század talán legnagyobb amerikai társadalomtudósa sem hisz abban, hogy újból mindössze őt perc választaná el a világot a szakadékba zuhanástól, de nyugtalan. Miért? Mert amikor azt a kérdést teszi fel, hogy „mit tesznek azok, akiknek jól megy és elégedettek most, amikor összeomlott a kommunizmus", válaszának egyik kulcsmondata így hangzik: „A katonák két ségkivül a jövőben is igényt tartanak azoknak az összegeknek a jelentős részére, amelyeket a múltban megkaptak”. Ennek énlekében pedig „mindenütt helyzeteket teremtenek, ahol lehetőséget kapnak rá.” A Balkán „lehetőség ”? Mintegy 30 háborús gócpont a világ különböző pontjain lehetőség"? Békés és mégis reális megoldások jelei alig látszanak. Sőt! Boszniában „világ- háborús lehetőséget” emlegettek, ha megváltoznék az ENSZ békemissziójának jelenlegi jellege, csaknem órára egyídőben azzal, amikor Los Angeles ben Roosevelt fél évszázada megfogalmazón bölcs szavait idézték: „Ha a holnapot szolgáljuk, pontosan érzékelnünk kell mai lehetőségeink határait, azzal amit teszünk, s azzal is amit nem. Ahogyan fegyverhez nyúlunk, s ahogyan - ha egy mód van rá - nem nyúlunk fegyverért”. Ma hol vannak ezek a határok? Van-e végső öt perce mindig azoknak, akik bárhol, bármikor a holnapról döntenek? Hinnünk kell benne, hogy van is, lesz is. Úgy tűnik: Stockholmból, a helsinki folyamat külügyminisztereinek állásfoglalása is e hitünket erősítheti. Kocsis Tamás A 2. magyar hadsereg tragédiája a Donnál (3.) 8/III zászlóalj a scsucsjei hídfőben A 2. magyar hadsereg északi részén 1943. január 12-én, attól délre kb. 80 kilóméterre január 14-én indult meg a végzetes áttörés az uriví, illetőleg a scsucsjei hídfőből. A legveszélyesebb helyen Mi pécsiek a scsucsjei hídfőben igen előnytelen állásokban voltunk, ahol a Donon innen a magaslatokat az oroszok tartották. Még nagyobb baj volt. hogy éppen zászlóaljunknál tört meg derékszögben a hadsereg védővonala. A 7. századunk a Donra nézett, majd egy 250 méter szélességű völgy után jobbra fordult a védőállás, ahol a 9. századunk helyezkedett eL A 8. század reteszként a kettő szegletében védett, egyben tartalékot képezett Mindkét elsővonalbelí századhoz géppuskásszakasz, egy aknavetős szakasz és egy páncéltörő szakasz tartozott. Bal szárnyunkon a kaposváriak, jobb szárnyunkon a szekszárdiak voltak állásban. A legveszélyesebb hely a pécsieknek, majd a szekszárdiaknak jutott mert a scsucsjei dombokról az oroszok beláttak a hátunkba. Nyilvánvaló volt hogy egy nagyerejű támadás a scsucsjei hídfőből rögtön a hátunkba kerülhet így is történt Decemberben, január elején kisebb vállalkozások voltak orosz részről is, éjjelenként felhangzott a csatazaj, az oroszok hurrázása, hamar el is esett a 9. század parancsnoka Székely százados, előtte Pusztai zászlós, az oroszok visszaverték a 7. század vállalkozását a Donon túlról, ezen kívül csak tapogatózó tüzérségi és aknavetős be lövések voltak. A mi tüzéreink pedig a Don jegét lőtték, mert Ikorez és Scsucsje között éjjelenként nagy szállítások voltak, melyek a mi tüzérfigyelőnkből jól látszottak. Az átszivárgón foglyok is jelentették, hogy sok tank áll készenlétben Ikorez mögött. Tudtuk, hogy hamarosan támadás készül, vártunk a sorunkra a tetves, egerekkel teli bunkerben, ahova még a szakácsok is csak akkor hozták ki az élelmet, ha nem lőtték az útvonalakat. Január 13-án nyomasztó csend és dermesztő, kopogós hideg volt. Az előtte lévő napon hatalmas ágyúzajt hallottunk Uriv, Korotoják felől északról, de semmiféle tájékoztatást nem kaptunk. Nekem sem rádióm, se telefonom nem volt, éppen a völgy szélén álltam két bunkerba ásott belga páncéltörő ágyúval, kilövéssel a Don felé, tehát se jobbra, se hátra nem volt lövési lehetőségem. Elindul a pokol Január 14-én reggel nálunk is elindult a pokol. Még szürkületben egyes belövések után (amit már megszoktunk) csak nem akart megszűnni az ágyútűz. Egyre erősödött, sűrűsödtek a becsapódások, majd, mintha ezer ágyú, aknavető és sztálin- orgona dübörgőit volna, megsokszorozva a becsapódások robbanásával. Bomba bomba hátán robbant, egy összefüggő tűzvonal mutatta, hol vannak a 9. század állásai. Több mint egy órán át tartott a pergőtűz. Égtek a bunkerek, még a hó is. Mikor a tüzet hátrább helyezték, a 8. század reteszállásai és mi, a 7. század jobb szárnya kaptuk a zárótüzet, majd a füst felszállt a scsucsjei domboldalon és a dombtetőn feltűnt 12 harckocsi tőlem 1200-1500 méterre. Gép puskatűzzel árasztottak el ben- nünkeL A tankok után a domboldalon hatalmas tömeg közeledett megállás nélkül. Szerencsénkre a tankok szétszéledtek a betörési helytől, és hátunkban Maja-Mihajlovka, majd Petrovszkoje felé vették az irányt, hogy nagyobb térséget keríthessenek be. A Don felől nem lőttek, ott talán ellenség sem volt, mert átcsoportosították őket, hogy Scsucsjenál az áttöréshez túlerőt tudjanak képezni. A 9. századunkból talán 3-4 ember menekült meg, a másik páncéltörő szakaszunktól mindenki odaveszett Baumholzer zászlóssal együtt- Nekem is gyalogsági harcra kellett felkészülnöm, mert hátrafelé nem lőhettem az ágyúkkal, már így vettem át őket. Jobbról és hátulról kaptuk a támadást Este behúzódtunk a Don melletti napraforgó táblába, egyesültünk a doni állásokból a zászlóaljparancsnoksághoz körvédőállásba visszavonulókkal. Velem maradt a zászlóalj meglévő géppuskája, mellyel a zászlóaljparancsnok parancsára (Keserű alez.) le kellett zárni az utat A sebesültek ott maradtak A sötétben felderítésre küldött a parancsnokom, hogy állapítsam meg, hol álltak meg az oroszok. Térdigérő hóban botorkálva tapasztaltam, hogy tüzeket raktak, bunkereinket fosztogatják, pihennek. Embereimet elhelyeztem melegedni, megpihenni egy bunkerban. Éjfél után kaptuk a telefont, hogy a zászlóalj maradéka vonuljon vissza Popassniba, már ott van a zászlóaljparancsnok és a 7. század érintetlen része. Nem ismertük sötétben az utat, vártuk, míg kivilágosodik. Hideg is volt kegyetlenül. A reggeli szürkületben éppen indulni készültünk, mikor a hátunkban feltűnt 3 T-34-es harckocsi, megint a sötét tömegű gyalogsággal. Ezek a bekerítésünkre törnek! Egyedüli menekülés a Don felé lehetséges, hogy idejében kiugorjunk a gyűrűből. Tartsanak velem, emberek! Sajnos, nem mindenki fogadott szót. El is vesztek, mert előbb akartak kimenekülni. A 3 tank lekaszálta őket. Áttörésnél nem érnek rá foglyokat ejteni, menekülésnél mindenki csak a saját bőrét menti. A sebesültek mind ott maradtak a hóban, egy órán belül úgyis megfagytak a 40 fokos hidegben. Nem szenvedtek sokáig. Liskinél sikerült kiugrani a gyűrű zárásából, de hiába értem este sötétben Popassniba, a zászlóalj már nem volt ott. Hatalmas menekülés szorított le bennünket az útról. Teherautók, szánok, gyalogosok tömege tartott Krinica, Osztrogoszk felé, mert már oda is közelednek az oroszok és elvágják a hátra vezető utat. Pedig a tőlünk balra levőket egyáltalán nem érte támadás. Harc nélkül hagyták ott a doni állásokat, félve a bekerítéstől. Krinicánál megpróbálták rendezni a sorokat, a község védelmét megszervezni, de egy napi utóvédharc után már onnét is vissza kellett vonulni, mert a tankok már Osztrogoszkot megközelítették. Már égtek a raktárak, körös körül füst szállt az ég felé. Ismét sötét volt, tűzszünet, mire a felbolydult Osztrogoszk városába beértünk. Tovább-tovább nyugat felé. A németek is menekülnek. Közben repülők verik az oszlopokat, roncs teherkocsik, lótetemek, halottak zárják el az utat. Hering Márton honvédem megsebesült, felraktam egy hátrafelé menő teherkocsira. Pár emberem maradt csak meg. Már két éjjel nem ettem, nem aludtam. Egy házban Osztrogoszk- ban megpróbáltam lefeküdni, egy nagy robbanás bevágta az ablakdeszkákat, süvítő hidegben újra elindultam. 128-an egy zászlóaljból Még két napi menetelés után Novo Oszkolban állítottak meg bennünket, ahol összegyűjtötték a szétszóródott alakulatokat. Összeverődött a mi zászlóaljunk is. Megmaradtunk majdnem kétszázan a decemberi 1060 főből. Mi páncéltörők a 48-ból csak kilencen jöttünk haza. Mihajlovkánál még volt a Szügyi csoportba sorozottaknak egy elvetélt ellentámadási kísérlete, de a demoralizált, megrémült embereket tankok ellen csúzlipuskával már nem lehetett harcra kényszeríteni. Az orosz géppisztolyok hangjára is szétszaladtak. Előbb sem, most sem akart itt senki sem harcolni, mindenki csak hazavágyott. Embereink mind harminc feletti idős emberek voltak, akik a nyári 6 hetes kiképzés után kerültek ki a frontra. Váltásra mentünk csak pisztollyal, karabéllyal, nyári öltözetben, hideget nem álló bakancsokban. Rengeteg volt a fagyás, talán ötven szerencsésnek sikerült elérni Növi Oszkolban, Belgorodban, vagy Konatopon egy sebesültszállító vonatot. Szumiban én vételeztem fel a zászlóalj maradékának élelmet. 128-an voltunk. Bíró József volt tart. zls. pct. szak. pk. * « Visszavonulás a keleti hadszíntérről -30 fokos hidegben: elakadt sebesültszállító gépkocsik a hóban. (1943. febr.) „A sors nem áll meg.. A Keresztespusztai Szociális Otthon. Először járok ilyen helyen. félek, hogy „nem fog tetszeni”. Pedig az épületek rendezettek, a kis parik is szépen össze van gereblyézve, a bágyadt decemberi napsütésben minden kellemesen nyugodalmas. Az otthon lakójához, Tóth Ferenchez, igyekszem, akit hirtelenjében nem is tudom, miként mutassak be. Az biztos, hogy nyugdíjas. Ő maga legbüszkébben „fővonali mozdonykazánfűtő" -ségét emlegette, de ez a foglalkozás csak egy volt a sok közül. — Világcsavargó voltam egész életemben - nyugtázza végül Tóth úr, tiszteletemre vett vadonatúj melegítőjében ücsörögve. Tóth Ferenc szobája két személyes, s bár most éppen egyedül lakja, nem sokkal nagyobb, mint egy ideális szerzetesi cella. Azonban hogy ne a rideg magány legyen benne uralkodó, arról maga a tulajdonos gondoskodott. Keresztbe-kasul drótok, kis és nagyobb lámpák, televízió, videó, karácsonyfa égők, amik különböző alternatív kapcsolókkal működnek Tóth úr és vendégei nagy örömére. A szobába lépve komplett kiállítás fogad: Tóth Ferenc életének majd’ minden dokumentuma a lakatlan ágyon fekszik előkészítve, hogy meséljenek a múltról. — Van itt kérem minden. Aláírások az 1947-es budapesti VITről, híres színészek dedi- kációi. Nézze, a feleségeim fényképe, két feleségem is meghalt! - Aztán egy újságcikket kap fel: - A fiam! Hentes, nagyon derék, szép darab ember. Aztán, szinte anélkül, hogy kérlelni kellene, belekezd élete történetébe:- 1928-ban születtem Budapesten, az I. kerületben. Ikertestvér voltam, sajnos, a leány párom már meghalt. Apám bányász volt, édesanyám meg artista, talán tőle örököltem a világcsavargást, a szárnyas madár életmódot. Mert voltam én, kérem, minden. Még a háború előtt a Weiss Manirédnál kezdtem, sőt a háború után is visszakerültem mint irodai küldönc. Közben - bár ez nem nagyon dicsekedni való - magyar-szovjet katona is voltam, egészen 1948-ig, itt van ni, a papír, mit csináljak! — Ányósoméktól menekültem, szerettem volna egy rendes tetőt is fejem fölé, megnősültem, persze, a gyerekek is jöttek, hát akkor kezdődött az igazi vándorlás. Dolgoztam konzervgyárban, börtönőrként, a Volánnál, Komlón a Béta-aknán. Végülis a vasútnál kötöttem ki, talán az volt az igazán nekem való. Tanultam is, mint a megszállott, igaz, erre már másutt is bíztattak, de mit értem volna a sok tudással, ha még egy szolgálati lakást sem tudtak biztosítani! Itt megáll egy pillanatra a beszédben, kitekint az ablakon. — Tudja, még az az én szerencsém, hogy tele van verssel a fejem... — Verssel? - kérdezek önkéntelenül is vissza, nem hitetlen- kedve, inkább csodálkozva. — Úgy bizony! - mosolyodik el Tóth Ferenc, s mint akit kicseréltek, hirtelenjében fennkölt hangon szavalni kezd az akácfáról. Alig fejezi be, mondja a következőt, amiben pásztorok, nyáj, gulyások szerepelnek. — Megálljon — elevenedik meg még inkább -, mondok egyet magáról is, az én kedves vendégemről! — S már szárnyalnak is a szavak az ő nagy öröméről, amiért eljöttem ide, rányitottam az ajtót — Leírja ezt a sok verset? — kérdem, mikor véget ér a vers-áradat — Nem én, csak egyszer mondok el mindent többször nem tudnám megismételni. Igazából nekem kellenek ezek a versek. Nagy a magány, s bár a nővérek, az Etuska, a Magdika tényleg mindent megtesznek értünk, mégis hiányzik a szeretet. Magam mindent elkövetek, hogy jobb legyen, a nyugdíjamból 6000 forintot kézhez kapok, de bizony sokszor van úgy, hogy csak ülök benn a szobában, és vagy nézek vagy bőgök. Hát igen, ha lenne valaki... Viccesen azt szoktam mondani, én már az anyaméhben is nővel voltam, hogy’ bírjam ki nélküle, azzal is kell eltemessenek! Itt az otthonban jóformán mindenünk megvan, de ha nőnapkor vagy anyák napján verset mondok, úgy igaz, hogy sírnak az emberek ... M. K.
