Új Dunántúli Napló, 1992. december (3. évfolyam, 331-359. szám)
1992-12-19 / 349. szám
1992. december 19., szombat aj Dunántúli napló 9 A vak fagottos Kétszáz éve született Weidinger Imre Weidinger Imre fagottművész obeliszkje Pécsett, a Sétatéren Szép magyar vers József Attila Tiszta szívvel Nincsen apám, se anyám, se istenem, se hazám, se bölcsőm, se szemfedőm, se csókom, se szeretőm. Harmadnapja nem eszek, se sokat, se keveset. Húsz esztendőm hatalom, húsz esztendőm eladom. Hogyha nem kell senkinek, hát az ördög veszi meg. Tiszta szívvel betörök, ha kell, embert is ölök. Elfognak és felkötnek, áldott földdel elfödnek s halált hozó fű terem gyönyörűszép szívemen. Ha van a világon tető Berták László verseskötete Ráncos homlokú, őszülő pofaszakállá, a sötét háttérből ki- világló magas, fehér inggalléros férfi arcképe tekint ránk. A mélyen ülő, félig lehunyt szemek elárulják, ő a vak fagottos, ahogy Európaszerte hívták: Weidinger Imre, Pécs zenei múltjának szívesen emlegetett nagy alakja, akinek 200. születési évfordulójára fagottfesztivált és versenyt rendeznek a városban. A kép a Széchenyi tér keleti felén épült kereskedőházak egyikében, a zeneértő és kedvelő Zsolnay család otthonában készült, ahol baráti társaság gyűlt össze vasárnaponként együttmuzsikálásra. A zongoránál Zsolnay Júlia ült, Amtmann fuvolázott, Bayerle hegedült, Russke csellózott, és rendszeresen megjelent köztük Weidinger Imre, a hosszú, kalandos külföldi vándorlástól megfáradtán, talán kissé csalódottan is, megnyugvást keresve a csendes mecsekalji városban. Itt figyelhette meg Zsolnay a vak fagottos arcvonásait és örökítette meg vásznán, az akkortájt ötvenes éveiben járó Weidinger egyetlen portréját. Ekkßrra már lejátszódott Weidinger életének minden jelentős eseménye. Csak a legfontosabbakat jegyzem fel: a kanyargós Franciscaner Gassét és benne a Weidinger könyvkötő dinasztia házát, melyben Weidinger Márton és Koch Erzsébet házasságából 200 évvel ezelőtt megszületett Imre nevű fiúk. Az akkoriban pusztító himlő a hároméves gyermeket egész életére megfosztotta szemevilágáMolnos Lajos: Üldögélek a kókadozó kedvű, langyos hangulatú kertben, a hétvégi házunk kertjében; ebben a vásárolt, nem a gyermekkori, nem a régi kertben. De hát, kert ez is, falusi kert. Lelkemnek kedvessé a másfélszázévesnél is bízvást öregebb diófa teszi. Üldögélek hát a kertben, az örg diófa, diófám alatt. Nem kell el-ki- húzódnom alóla, ha azt akarom, hogy a puha napfény rámessen, melengessen: levetkőzött az öreg fa, ágai közt így bőven beesik a napfény az alatta üldögélőre. Sirr-surr... piliiikélnek alá a hatalmas, tenyérnyi, barna diólevelek. Mintha kedvét lelőn, játékosan, rám is ejteget egy-egy levelet a fa. Játékosan mondom, mert úgy tűnik nekem. Pedighát aligha örömében, játékos kedvében pilinkézteti lefelé leveleit a vén fa, mely mindenegy lehullatott levél híján egyre kopárabb lesz, vénségesebbnek tetsző, már-már csúf is, lehangoló, elszomorító látvány is. Gyermekkoromban vált szokásommá a fák .jellemzése”. Akkoriban azt .játszottam”, hogy kertünk mindenik fáját hozzáhasonlítottam valakihez: családunk valamelyik tagjához, valamelyik szomszédhoz, rokonhoz, ismerőshöz. Az egyik szilvafát például úgy láttam, hogy „megszólalásig” olyan, mint örökké lótó-éfutó, perpat- varos, péreszlen nagyanyám. A kertünk végében gubbasztó, vén, szikár, komor-mord tölgyfa „világra” olyan volt, mint a felső szomszédunk, a rideg, szófukar, gyermektelen Józsi bá. A terebélyes („nagyszoknyás’j, szaporatermésű ribizkebokor kihez is hasonlíthatott volna az én gyermeki szememben máshoz, mint a vélünk átellenben lakó Ágnes nannyóhoz, kinek mesélő szavait éppúgy szerettem, mint ribiszkebokrunk vidámpiros-édes bogyóit; s ki mást is formázhatott tói. A vak gyermekben gyorsan kifejlődött a nagyszerű zenei érzék. Már fiatalon több hangszeren játszott: 10 éves korában ügyesen furulyázott, ami a „csákány” elnevezésű botfuvolának felelt meg, hegedülni egy muzsikáló kézművestől tanult, szülei zongorát vásároltak számára, majd orgonálni kezdett. Hangszeres tudását Gruzling Alajos székesegyházi muzsikus fejlesztette tovább, minek eredményeként „Klarinétjével a Hallgatókat szépen mulatta” - amint az, az 1811 december 9-i jótékonycélú hangversenyről szóló beszámolóban olvasható. Mégis, legkedvesebb hangszere, mellyel egész Európában ismertté tette nevét, a fagott, vagy ahogy akkor nevezték: a búgókürt volt. Kimerítő részletességgel írhatnék Weidinger életének következő évtizedeiről - megteszi ezt a művész életét, munkásságát bemutató, a fagottfesztivál műsorfüzetében is olvasható tanulmányában Szkladányi Péter. Meg kell elégednem az 1817-ben kezdődő vándorlással kapcsolatban néhány városnév felsorolásával, ahol Weidinger és barátai, csodálatot keltve felléptek: Berlin, Danzig, Königsberg, Riga, majd útjuk végcélja: Szent Pétervár. A legelőkelőbb szalonok ajtajai nyíltak meg előtte, ám az annyira áhított cári udvari bemutatkozás meghiúsult. Ez erősen megviselte az amugyis honvágytól gyötört művészt. Hazafelé útja sem volt zavartalan: kísérőinek egyikét a kolera pusztította el, volna a ribizke mellett terpeszkedő egresbokor, ki mást, mint Ágnes nannyó férjeurát, a szúrós szavú, sörte-bajszú Gergé papót. A kapunk mellett, a kerítésen áthajoló almafa hovatovább egyre inkább édesanyámhoz lett hasonlatos képzeletemben, , Jd” mintha mindig-engem-várón hajolna át a kerítés fölött, kitartón, fáradhatatlanul szemlélődve lefelé a Felszeg utcán, avagy felfelé a Bízek irányába, hogy időben és elsőként vehessen észre, mikor a kanyarulatból, hazafelé igyekvőn, előbukkanok ... Úgy rászoktam akkor erre a magamnak kitalált játékféleségre, hogy később is, felnőttként is mindenféle-fajta fát .jellemezni” szoktam. Például néhai Rebi ángyónkhoz hasonlatosnak látok egy kicsit még ma is minden barackfát, miként meggy- és cseresznyefát is. Vagyis: kissé fuzsitusnak, meggondolatlannak, jólelkűnek és hiszékenynek is, „akiket” így aztán gyakran érhetnek csalódások, bánatok, fájdalmak. Mert lám, alig saijadván a tavasz, ezek a kedves és fuzsi- tus, hiszékeny fák máris úgy vélik, hiszik, hogy már nyugodtan, boldogan lehet rügyet hajtani, virágot bontani, hogy aztán ők lehessenek az elsők, akik édes termésükkel megajándékozzák az embereket. És lám, mi lesz nem egyszer is e boldog sietség, hiszékenység és örömszerző igyekezet fizetsége?! Már zsenge virágjában elpusztítja a leendő, a megálmodott zamatos-édes termést egy-egy sunyi fagy. És milyen szomorú s szomorú látvány, édes Istenem, nyár elején, nyárderekán az üresen álldogáló gyümölcsfa! ... Az almafa, lámcsak, már sokkal óvatosabb, jobban meggondolja a virágzást, igyekszik nem elsietni, nem elhamarkodni a dolgát, a leendő termés biztonsága végett - s még így is, még eme a másik kirabolta és rútul magára hagyta. Sok hányattatás, és még egy sor, újabb sikert sikerre halmozó németországi koncert után érkezett haza Pécsre, ahol lelkesen fogadták a híressé lett fagottvirtuózt. Már csak néhány említésre méltó dátum van hátra: 1853 április 11.: ekkor lépett Weidinger és barátja, Amtmann Prosper együtt utoljára a közönség elé. 1854 januárjában, már Amtmann emlékének tisztelegve vette még egyszer kegondos óvatosság közepette is hányszor, de hányszor megjárja ő is! Minden kerti fáink közül, nekem legalább is úgy tetszik, leg- bölcsebb, legmegfontoltabb és legnyugodtabb ä diófa. Nem kapkod, nem siet, nem hiszé- kenykedik soha. Nyugodtan, türelmesen várja ki a maga virág- zásának-virágoztatásának is az idején. A barackfa, cseresznyefa, de az almafa is már jócskán elhullatta virágját, amidőn a diófa végre „munkához lát”: elkezdi szépen rügyeit kibontani, s kivi- rágoztatni virághoz .alig hasonlítható virágait, ezeket a zöld kis hengerecskéket. Ha éri mégis kellemetlen meglepetés őt is, az már nem az ő körültekintésén múlott-múlik soha, hanem csakis a természeti menetrend felborulásán. Ide s tova másfél évtizede figyelem ezt az én kedves, öreg diófámat. Még soha nem vétette el a „lépést”, még soha nem siette el dolgát; süthetett a tavasze- leji nap hétágra, komorkodhatott az ég, zimankózhatott a május - ő mindig pontosan tudta, megérezte, mikor van a rügybontás, virágzás ideje. így hát termés sem maradott el egyetlen őszön sem. E mostanin sem marad el. Tűnődtem nem egyszer: honnan e bölcsesség a diófában, ez a nyugodt türelem? Az idők tapasztalásai súgnak neki? De hát akkor a többieknek, a többi fának miért nem súg ez a tapasztalás? ... Ülök a vén diófa, diófám alatt. Bágyadt, langyos ősz vesz körül. Egy idő óta szorongásokat, su- nyi-kis bánatokat permeteznek reám az ilyen szelíd, nyárias, nyarat utánzó-alakoskodó őszi napok, mikor szép lassan kiürül a kert is, kiürül a határ is, amikor a dolgok befejeztetnek, a termésen már nem lehet többé „igazítani”, azt, annyit és olyat kell begyűjteni, amennyi és amilyen zébe hangszerét. Aztán visszavonult, míg a mellhártyavize- nyő ki nem oltotta életét. 1859. január 22-én hántolták el a budai külvárosi temetőben. Mint Szkladányi írja: „Sírja, mint annyi 19. századi híres pécsi muzsikusé, a temető megszüntetése után megsemmisült.” De az ő és Amtmann emlékét őrzi a Sétatéri obeliszk, mely felújított köveivel fogadja azokat, akik tiszteletüket róják le előtte. van. Nézek egy eltájolódott, tétován és céltalanul ődöngő dongót a száraz kórók között, s valami elbúsuló, lemondó, kesernyés hangulat kezd rámderezni észrevétlenül. Aztán elibém táncikál egy hulló diófalevél, még mintha illegne-billegne is egy kicsit játékosan előttem, a kódorgó dongót is eltakarván, aztán földre hull. És alighogy földet ér, máris ott libeg helyette az újabb levél. És így megy ez jó darabig. Mintha tényleg játszana az öreg fa, Vagy mintha kitalálta volna, hogy a magányos dongó látványa szomorúsággal tölt el, búslalkodó hangulatokkal, s így mindenáron láthatatlanná akarja tenni a céltalanul ődöngőt. Felnézek a diófára. Cseppet sem tűnik sem szomorúnak, sem magányos-elárvultnak csupasz ágaival. De hát miért is szomor- kodna? - tűnődöm. Az idei esztendőben is megtermetté bőven a diót, tikkadt nyári napokon hűs árnyékot adott - szóval, mindent elvégzett annak rendje és módja szerint, s mindent a maga idejében. Még mintha mosolyogna is a közeli szilvafán, amely az eleddig egyetlen csípős hajnalt követően szinte kétségbeesetten zúdította földre összes megsár- gult-bamult, vagy féligzölden megaszalódott, zörgősre sírült levelét, mintha még emlékét is el akarná felejteni a csapodár nyárnak. Most pedig ott áll kopáran, megcsúfolva, megvénülve s megrémülve is. És mintha szólna is hozzá öreg, bölcs diófám: „Miért ez a riadalom, kétségbeesés, öcskös?”. Szinte magam is riadtan, menekítve kapom el tekintetem a csupasz, hirtelen megcsú- folt-megvénült, levetkeztetett szilvafáról. „Miért ez a riadalom, nekibúsulás, öcskös? ...” - egy újabb diófalevél libeg, táncikál előttem játékosan, majd lassan, könnyedén földre hull. A Jelenkor Kiadó gazdag karácsonyi könyvkínálatában adja közre Berták László József Attila- és Graves-díjas költő legújabb kötetét. A címe Ha van a világon tető, tartalma hatvanhat szonett, szerkesztője Csordás Gábor. A bronzszínű-, fényű könyvet, akár a Jelenkor köteteinek javát Esterházy Gitta tervezte. A borítólap puritán eleganciája várakozást kelt, s ha belelapozunk a kötetbe, a szonettek tipográfiai képe révén hasonló mértéktartás* visszafogottság érződik. Csak ha olvasni kezdjük e szigorú formába fogott verseket, látjuk, hogy mindezen világosan felrakott kereteken belül ott feszül, csikorog mindaz, amit napra-nap megélünk, s megél a költő is, akivel itt élünk egyazon városban. Volt idő, úgy "nyolc éve, az Ágakból gyökér című kötet megjelenése idején, mikor az idegenvezető maszkját öltötte fel, annak szövegeit tette közzé. Szabad formában írott versekkel , járta körül” s „mutatta be” a világot, amelyben élünk. A várost meg az összes többi fizikai és szellemi tereket. Elismert költői pálya termései voltak már az akkor született versek, a kritika nem fukarkodott a dicsérettel, az olvasók kíváncsian várták a folytatást. Megszólalása a szabad, fesztelen élőbeszédet juttatta eszünkbe. Aztán versei mind tömörebbek, szűkszavúbbak lettek, Olyan költői magatartásra utal ez, amely éppen a mai szóbőség, szóáradat és szóförgeteg ellenében választ egy másfajta megszólalást. És a tömör kifejezési mód hova vezetett volna máshová, mint a klasszikus európai versformához, a szonetthez. Amely felbukkant Bertók László korábbi köteteiben, a fent említettben is. Az 1987-es A kettészakadt villamos címűben szonettciklust találunk, majd azóta, ha verset ír, mindig szonettet ír Bertók László. Vagyis jó öt éve ebbe a keretbe helyezi szavait, a tizennégysorosba, de változtat a szakaszok tagolásán. Valamint tovább farag az amúgy is kötött, szigorú formán: sorait rövi- debbre veszi, s a rímekből is csak kettőt alkalmaz a költeményekben. Ebből a többfajta megszorításból, amit önmaga számára mért ki a költő, adódik egy jellegzetes szűkszavúság. Mondatai, szófordulatai híven idézik mindennapi beszédünk sietve, nyersen odavetett félmondatait. Megszólalásaink s mögötte gondolkodásunk idegességét, töredékes, befejezetlen voltát. Kimarad például egy fontos mondatrész, a töredékes mondat viszont ez által lesz még' hangsúlyosabbá, erőteljesebbé. Mert amiről Bertók László beszél a Ha van a világon tető hatvanhat szonettjében, az többféleképpen olvasható: akár úgy is, akár a publicisztikák. Hevesen és fájdalommal lüktetnek ott e versekben napjaink nyomasztó mizériái. Ha úgy tetszik, e versek míves költeményekké oldják napi nyűgeinket, szenvedéseinket, a bennünket körülvevő agresszivitást. A kötet végén ott olvasható, hogy a költemények 1989 szeptembere és 1992 április között születtek - vagyis a ma élő nemzedékek számára rendkívül izgalmas, ígéretes és kétségbeejtő időszakban. S a versekben vagy mondjuk, a köteteimben ez is benne van. Akinek úgy tetszik, ezt olvassa ki. Bertók verseinek vannak azonban további, mélyebb rétegei. E mindennapiság és sokak által áhított „közérthetőség” mögött a figyelmes olvasó mély gondolatiságot oszthat meg a szerzővel. Az olvasó sokkal többet kap, mint amennyire számított. Kérdéseket és válaszokat a világra, mai életünkre vonatkozólag és a lét nagy metafizikai kérdéseire - újra hangsúlyozzuk, egy eleven, hevesen lüktető mai nyelven. Nyugtalan, szaggatott előadásmódban, megtörő majd újra nekifutó lendülettel, kifáradva majd újra nekiveselkedve - úgy, ahogyan ma beszélünk, ahogyan a szívünk nekilódul, elakad, majd folytatja újra ... Még pár szót a szonettről. E tüneményes európai versformáról, amelynek Somlyó György egy esztendeje világirodalmi antológiát szentelt. Melyből tavasszal állított össze versblokkot kortárs magyar költők - köztük természetesen Bertók László - közreműködésével a debreceni Alföld. Mely forma más irodalmakban is hasonló kötetekre ihleti a költőket. Mindezen megnyilatkozások azt tanúsítják, hogy a klasszikus európai tizen- négysoros végtelenül sok lehetőséget kínál; megkötéseivel együtt vagy éppen azok miatt megannyi kihívást intéz a költőkhöz. És a formák szabad tobzódása után/mellett a klasszici- tást, a sok beszéd helyett a kimért, szűkszavú megszólalást. Mert így nehezebb a feladat, nagyobb a kihívás. És Bertók László több mint fél évtizede születő szonettjei, azok most megjelent kötete új minőséggel gazdagítja ezt a bő termést is. (Jelenkor. 1992). Gállos Orsolya Őszutói csendélet
