Új Dunántúli Napló, 1992. december (3. évfolyam, 331-359. szám)
1992-12-19 / 349. szám
10 oj Dunántúli napló 1992. december 19., szombat Pillantás a kolozsvári tábla mögé Mátyás király , ,büntetőexpedíciój a’ ’ Kolozsvárt november vége óta dúl a vihar, melynek a hullámai túlcsaptak Románia határain. Gheorghe Funar, Kolozsvár polgármestere szelet vetett, ám még nem tudni, igazából mekkora vihart arat azáltal, hogy az Igazságos - Fadrusz-alkotta - lovasszobrának a talapzatára a semleges, latin szövegű felirat - Mathias Rex - alá egy táblát szereltetett, melynek szövegét Nicolae lorga román történész egyik írásából emelték ki. Eszerint a háborúkban győztes uralkodót senki más, mint saját népe, a románság győzte le, amikor Moldvával háborúzott. Ez így azt sugallja, hogy Hunyadi Mátyás tulajdonképpen román volt. Az édesanya, Szilágyi Erzsébet azonban minden bizonnyal magyar, a fiú tehát csak félig román. De hagyjuk az őskutatást, mert még Funar úrról is kiderülhet, hogy ő is csak félig román, ami az erdélyi viszonyok között nem is lenne meglepő. Am most nem erről van szó, hanem arról, hogy mi is van az ominózus tábla közlése mögött. Azaz: mi is történt akkor, amikor - úgymond - legyőzte a saját népe Mátyás királyt? ■sk Az esemény 1467 december 15-én, tehát éppen 525 esztendeje történt. Az ügy - bármily furcsa - Csehországban, pontosabban amiatt kezdődött. Mátyás apósa, Podjebrád György ösz- szeütközésbe került a Szentszékkel, s előbb II. Pius pápa, majd II. Pál pápa a cseh király trónfosztását akarta elérni. Ehhez - többek között - Mátyás magyar királyt is meg akarták nyerni, ő érdekelt is volt az ügyben: 1469-ben Olomoucban elfogadta a katolikus rendek által felkínált cseh koronát. Ezt megelőzően volt az erdélyi epizód. A mai szóhasználat szerint a belső ellenzék nem tapsolt a király nyugati vállalkozásához, Erdélyben lázadás tört ki, a király legszemélyesebb hívei is ellene fordultak. A továbbiak megértéséhez tanúkat hívunk, vagyis magyar történelmi műveket: hogyan látják azok a történteket. Először is idézzünk a Hő- man-Szekfűbő\. Szekfű Gyula a Magyar Történet II. kötetének a 495-496. oldalán „A magyar renaissance állam" c. fejezetben írja: „Mátyás nagynak mutatkozott a veszélyben. Saját zsoldosaival és néhány bandériummal gyorsan Erdélybe nyomult, közeledésének hírére a lázadók tábora feloszlott, a királynak kijelölt Szentgyörgyi János gróf meghódolt, példáját követték az erdélyiek... Mivel a felkeléssel István moldvai vajda, a román történetírás Nagy Istvánja is kapcsolatban volt, megfenyíté- sére Mátyás azonnal továbbindult, a vajda azonban nem bocsátkozott vele viadalba - ezt a fogást eőbb már Mohammed szultán ellenében is sikerrel alkalmazta -, Mátyás háborítatlanul elért Moldovabányához, ahol István béketárgyalásokat kezdett vele, de egy éjjel sere- _i _____________________________ g ével meglepte, a várost felgyújtotta, Mátyás az éjjeli harcban maga is megsebesült és nagy veszteségekkel vonult ki seregével Moldvából. István vajda fovább folytathatta politikáját, mely három hatalmas szomszéd: Magyarország, Lengyelország és a szultán közt óvatosan próbálkozott területgyarapodás és függetlenség szerzésével.” A Pilch Jenő által szerkesztett, 1933-ban kiadott „A magyar katona vitézségének ezer éve ” c. mű második kötetének a 146-147. oldalán ugyanerről ezt olvassuk: „1467-ben... István mold- vaországi vajdával harcolt a király. Ez utóbbi hadjárat csak annyiban volt érdekes, hogy a békét ajánló ravasz vajda december 15-én éjjel a magyarokra gyújtotta a város (állítólag Szucsava) faházait, aztán pedig minden oldalról megrohanta őket. De a reggelig tartó harcban végül is a magyarok kerekedtek felül s visszaverték az oláhokat.” És végezetül az „Erdély története" c. újabbkeletü munka első kötetét hívjuk tanúságtételre. Makkal László írja a 360. oldalon: „1467-ben az erdélyi nemesség Famasi Veres Benedek vezetésével fegyvert fogott a király ellen, csatlakozásra bírva Szentgyörgyi János vajdát is, akinek a független erdélyi hercegség feletti uralmat helyezték kilátásba... Mátyás gyors közbelépésével meglepte a szervezetlen felkelőket, a vajda elsőként sietett uralkodója lábai elé borulva kegyelmet kérni.. Károly Róbert birtokelkobzásaihoz mérhető csapás érte az erdélyi nemességet Mátyás büntető keze által... Mátyás még ez évben hadat viselt István moldvai vajda ellen is, aki az összeesküvés egyik felbujtója volt. Bár egy szerencsétlen ütközetben maga is megsebesült, és seregeit hazarendelte, a vajda mégsem tartotta tanácsosnak ujjat húzni vele, hanem hűbéres esküvel kötelezte magát hódolatra. Ennek megpecsételéséül kapta hűbérbirtokba Csicsó és Küküllővár uradalmait.” A három forrás nagyjából azonosan írja le a „moldvai csatát”, így nincs okunk kételkedni abban, hogy István vajda valóban furfanggal támadt a folyamatban lévő béketárgyalások miatt jóhiszemű Mátyásra, aki feltehetően elmulasztotta a még ilyenkor is szükséges védelmi intézkedések megtételét. Az is kiviláglik az idézettekből, hogy itt nem annyira hadjáratról volt szó, mint inkább - ismét mai szóhasználatot híva segítségül - büntetőexpedicióról. Lehet, hogy ennek a kimenetele a román történelem szempontjából fényes haditett, Mátyás uralkodásának az egészét illetően azonban jelentéktelen epizód. Ami pedig a tábla elhelyezésének az időzítését illeti, aligha lehet kétségünk afelöl, hogy Gheorghe Funar jól jegyezte meg adátumot. 525 éve volt a „moldvai csata”. Hársfai István Kompközlekedés Bősnél Megindult a kompközlekedés a bősi vízi erőmű mesterséges csatornáján, Vajkánál - jelentette a CTK cseh hírügynökség. A kompjárat azt a három csallóközi falut - Vajkát, Bodakot és Doborgazt - köti össze a külvilággal, amelyek a régi Duna és az új, nemrégiben elárasztott „felvízcsatorna” között fekszenek. A csatorna elárasztása óta e három falu lakosai nyolcvan kilométeres kerülővel tudtak csak eljutni a Vajkától hét kilométerre fekvő, legközelebbi lakott településre, Somorjára. Kolozsvári színházi hétvége A színháznak mindig nagy szerepe volt ott, ahol a nemzet a gondolat szabadságáért, a nyelv megmaradásáért vagy akár puszta létéért küzdött. Ilyen helyen a színpadról elhangzó szó súlyosabb, külön jelentőséget kap egy plakát, egy név, egy mondat. Nekünk ez már-már történelem. Kolozsváron nyomasztó valóság, szomorú napi küzdelem. Kétszáz éve, amikor a kolozsvári Rhédey-család engedélyt adott Kótsi Patkó Jánosnak, hogy társulata a Titkos ellenkezés, vagy Köleséry című színművel - bemutatkozhasson házuk báltermében, a német nyelv magyarországi egyeduralma ellenében a magyar nyelvű színjátszás megteremtése volt a költők, írók, színészek és az őket támogató főurak célja. Ma, amikor erre a kultúrtörténeti eseményre emlékezik az erdélyi és a magyarországi magyarság, tilos kiragasztani az ünnepségnek - egyébként román-, német- és magyarnyelvű - plakátját bárhol Kolozsvárott. A színház persze, él, és hirdeti Shakespeare, Kodály, Euripidész, Bartók, Madách eszméit - Madách Imre, Katona József, Kós Károly, Sütő András, Tamási Áron nyelvén. 1792. december 17-én ment fel először a függöny a Rhé- dey-házban — falán ma is emléktábla van. 1821-ben közadakozásból építették fel az első magyar kőszínházat. A kolozsvári Nemzeti Színházat 1906-ban avatták. 1919-ben a románok foglalták el ezt az épületet, a magyar társulat pedig az 1910-ben épiijt sétatéri Nyári Színkörbe költözött. A bécsi döntés után, 1940-ben ismét a magyaroké lett a Nemzeti - 1945 után ismét a románoké. A magyarok otthona a sétatéri épület lett, s mind a mai napig itt működik az Állami Magyar Színház és az Állami Magyar Opera társulata. Ez a színház 845 személyes, tágas, szép szecessziós épület. Emeletén most kiállítás nyílt az erdélyi színjátszás történetéről, az előcsarnokban pedig háromnyelvű márványtáblát avattak „a magyar színjátszás első állandó erdélyi otthonának” emlékére. Á bicentenáriumra tíznapos ünnnepségsorozat emlékeztetett. A megnyitón a Szentivánéji álmot láthatta a közönség, majd a Háry Jánost a kolozsvári társulat előadásában. Vendégszerepeit a Bukaresti Nemzeti Színház, Budapestről az Operaház, a Kamaraopera, a Katona József Színház. A helybeliek előadták a Don Carlost, Ionesco: Különóra című abszurd- ját, Vidovszky László Nárcisz és Echo című operáját valamint az évfordulóra hirdetett pályázat két díjnyertes művét: Do- mány Attila és Márton László drámáját. Magyarországról vidékről csak a Pécsi Nemzeti Színház kapott meghívást Az ember tragédiája előadásával. (Sok kolozsvári színházbarát jegyezte meg rosszallóan, hogy a kolozsvári mellett a többi erdélyi magyar színházat nem hívták meg. A szóbeszéd szerint emiatt Sütő András nem is vett részt az ünnepségeken.) A pécsiek nagy lelkesedéssel készültek a vendégszereplésre. Szükség volt a játék némi átiga- zítására, hiszen a pécsi színházban van forgószínpad, a kolozsváriban nincsen. A részleteket már itthon elpróbálták, s természetesen a helyszínen is tartottak próbát. Persze, az izgalmat nemcsak ez okozta, hanem az a feszült légkör is, amely általában, mostanában pedig különösen uralkodik Kolozsvárott. A Tragédia előadására már napokkal előbb minden jegy elkelt - a nézők szinte kiéheztek a magyar szerzőkre, a magyar klasszikusokra - ilyenek ugyanis viszonylag ritkán szerepelnek a helybeli magyar társulat repertoárján. A december 12-i, szombati előadásra zsúfolásig megtelt a nézőtér, a földön, lépcsőkön is ültek, álltak. A kivülrekedt mintegy öt-hatszáz néző ingerülten követelte a bebocsáttatást, reklamálta, hogy csak egy előadást tartanak a pécsiek. Lengyel György igazgató, rendező a színház lépcsőjén állva csak a hangulat csillapítására vállalkozhatott: szombat este már nem lehetett újabb előadást beiktatni, holott, ha erre időben felkérik a társulatot, szívesen játszott volna még délelőtt, délután vagy akár éjjel is. A siker őszinte volt és nagy, a túlnyomórészt fiatalokból álló közönség hosszasan ünnepelte a pécsi társulatot. Különösen nagy tapsot kapott Héjjá Sándor és Barkó György, akik korábban a kolozsvári színház tagjai voltak, s négy éve telepedtek le Pécsett. Talán nem kell bővebben magyarázni, miért láttunk annyi könnybelábadt szemű embert a nézőtéren. Elég olvasni hazai lapjainkat arról a kampányról, amelyet Funar kolozsvári polgármester szervez a magyarok tervszerű, tudatos megalázására. Mi is láttuk a román nyelvű feliratot és a négy hatalmas román zászlót Mátyás király szobrán - a téren a kommandósokat és a páncélautókat. De nem láttunk a boltok kirakatában magyar könyveket, az árusoknál magyar nyelvű újságokat. Nem láttunk a Rhé- dey-házon koszorút: maguk az ünneplők távolították el a tv-felvétel után, nehogy alkalmat adjanak a hatalom provokációjára. A kolozsvári ünnepségen megjelent a magyar művelődési és közoktatási miniszter, a román kulturális miniszter, Iliescu elnök személyes megbízottja, a Kolozs megyei prefektus. Ghe- orge Funar nem. Ő kétségbevonta az évforduló történelmi hitelességét, és megtiltotta a plakátok kihélyezését. Különben követeli a Mátyás szobor körül tüntető tízezrek névsorát: meg akarja büntetni őket. A kolozsvári magyarok mégis ünnepelnek: feszülten, sok szomorúsággal, de bizonyos daccal, kitartással - nyelvükbe, kultúrájukba vetett hittel. Különben a pécsi társulatot hazafelé jövet - kezükben magasrangú román állami tisztviselők támogató levelével - a határőrség és a vámőrség három és fél órát várakoztatta a határon,, s az autóbuszból, igen, még azt a virágkosarat is be kellett vinni a vámhivatalba, amit a Tragédia előadása után a színészek elé állítottak. Gárdonyi Tamás Az egykori Nyári Színkör ma két magyar társulat otthona Emléktáblát avattak az állandó magyar nyelvű színjátszás kezdetének emlékére Ha kicsi a torta Segélykiáltásnak is beillő felhívással fordult a Magyar Tudományos Akadémia elnöke az Országgyűléshez, hogy a honatyák ne csökkentsék a költségvetésben a tudományos kutatásokra szánt összegeket. Akik bérüket, nyugdíjukat alig-alig vagy egyáltalán nem tudják úgy beosztani, hogy a hónap végéig kijöjjenek belőle, joggal gondolkodhatnak úgy, hogy a mai nehéz időkben vannak előbbrevalóbb dolgok is a tudománynál. Ezekben a véleményekben gyakran nagy indulatok is feszülnek, ami érthető: kicsi a torta, amelyen osztozni kell, s hosszú évek óta egyre kisebb. .. Ám ha azt akarjuk, hogy végre valahára ne zsugorodjék, hanem nagyobb legyen, akkor nem engedhetjük meg magunknak azt, hogy a tudomány céljaira fordított összegekkel takarékoskodjunk. Napjainkban az ország versenyképessége, piacrészesedése a világban és jóléte, munkahelyekkel való ellátottsága itthon éppen az újítóképességtől, az innovációtól, annak erejétől, a fejlesztésre való készségtől függ. Innovációk lehetségesek az ipari termelés technológiájában, új gyártmányok (pl. elektromos gépkocsi) kifejlesztésében vagy a gyártási eljárás korszerűsítésében csakúgy, mint az ipari szervezésben-vezetés- ben vagy a kereskedelemben (mondjuk csomagküldő árúházak formájában) és a gyógyászatban. Az innovációk hátterében mindig ott áll az állami finanszírozás. Nem véletlen, hogy a legnagyobb tudományos eredmények azokban az országokban születtek, amelyek nagy katonai-fegyverkezési programokat hajtottak végre - azok finanszírozásában ugyanis az adott országok parlamenti kormányzati képviselői rend- szerintigen-igen bőkezűeknek bizonyultak. Ha az iparnak, a mezőgazdaságnak, a gyógyászatnak, stb. ennyire hasznos a tudományos kutatás, miért nem tartja el a kutatást maga az az ágazat, amely eredményeinek haszon- élvezője? Nos, számos vállalatnak, üzemnek van saját területére alkalmazott kutató részlege. Sok gyógyszerészeti, vegyi, vákuumtechnikai üzemünk joggal lehet büszke kutatási sikereire. E sikerek azonban nem születhetnek meg alapkutatások nélkül, amelyek egyebek között az anyag, az energia természetének legmélyebb titkait igyekeznek fokról-fokra feltárni. Tudni kell ugyanakkor, hogy az alapkutatások roppant idő- és költségigényesek, s előre nem lehet kiszámítani, hogy melyik iparág melyik vállalata milyen mértékben fog új felismeréseiből meríteni. Ugyanilyen fontos, sőt ta- lánfontosabb a társadalom működésének vizsgálata is. Hiszen nagy mértékben tudunk már élni és sajnos visszaélni a természet egyes területei fölött nyert tudományos hatalmunkkal - ám annál kevésbé tudjuk közösségi, nemzeti, regionális, kontinentális és kontinensközi együttélésünket ésszerűen szabályozni. Ha szívünkön viseljük gyermekeink, unokáink sorsát, akkor nem szabad sajnálnunk az anyagi forrásokat a tudománytól. Olyan tételek ezek a költségvetés kiadási oldalán, amelyekkel takarékoskodni - pazarlás. Bácskai Tamás
