Új Dunántúli Napló, 1992. december (3. évfolyam, 331-359. szám)
1992-12-24 / 354. szám
8 tu Dunántúli napló 1992. december 24., csütörtök Ady Endre Az ünnepi csoda Egy jövendő karácsony Jön a karácsony fehéren S énhozzám is jön talán majd Valaki a régiekből. Csöndesen lép a szobámba S én köszöntőm: „Béke, béke.” A küszöbön sápadt orvos. És szorongva szól a vendég: „Ma karácsony van, karácsony, Emlékszel a régiekre?” És bámulva és vidáman És kacagva mondom én majd: „Ma karácsony van, karácsony” És szorongva szól a vendég: Valami tán fáj a múltból? Megmozdul a sápadt orvos. És bámulva és vidáman És kacagva mondom én majd: Hiszen én még sohse éltem. És hörögve mondom én majd: Ki a szobámból, pogányok. Dong az ajtóm és bezárul. És hörögve mondom én majd: „Hiszen én meg se születtem. Karácsony van, száll az angyal.” És a nagy, szomorú házban Zsoltárokat énekelve Hajnalig várom az angyalt. Bertók László Ölel és szétfeszít a kép Akárha rejtvényt fejtenék vízszintes és függőleges apró kockákra hull az ég és hirtelen értelme lesz ragyog a tüdőben a szesz áll a sorok között a szék augusztus hosszú vége ez csillagokon jár aki lép veszíteni is nyereség • olyan tiszta a végleges szóra a szó kékre a kék még akármi lehet a vers dobog a semmiben a perc ölel és szétfeszít a kép. Makay Ida Van-e ott évszak? Van-e ott fű, fan, van-e évszak? Feslik-e tavasz? Hull-e ősz? A csillagok őserdejében érti-e egymást tigris, őz? Láttad-e ott ölelkezni a halállal a szerelmet? Hinned lehet-e: „nem hal meg minden?” Égő alkonyon láttad-e, amikor verset ír, az Istent? Méhes Károly Mintha késsel Minden nyáron van egy őszi nap; olyan szívroham-szerű. Az ég elszürkül, a levelek köhögnek az inas fákon. . Aki előzőleg hetekig sóhajtozott a „tűrhetetlen hőségtől”, s pucéran, kezét-lábát szétvetve aludt, most gombóccá gömbölyödik s lassan-lassan rádöbben: didereg. Innen már nincs visszaút. Hiába szikrázik föl újra, hiába játssza meg magát A verejtékben fürdő arc is megvonaglik, mintha késsel simogatnák, ha eszébe jut az a hajnal. L egelső karácsonyára, gondolom, senki sem emlékezik. S a későbbiek is egybemosódnak, legalábbis bennem, ami hat-hét éves koromig történt karácsonykor, az mind egyetlen hatalmas csoda része. A megnőtt karácsonyfa a maga csillogó díszeivel, a gyertyák fénye, a fenyőillat, a várt és váratlan ajándékok, a jó meleg szoba és az öröm felhőtlen emlékképeket rögzítettek. E napért érdemes volt egy egész esztendőt várakozni, mégha egyetlen esztendő a kisgyereknek szinte beláthatatlan időtávlat volt is. S a földi csodát égivé magasztosította Jézus születésének misztériuma, a betlehemi történet, amire a bábuknál, a kicsiny jászolnál s az énekszónál is ékesebben utalt a gyermeki fantázia számára a jelkép kézzelfogható következménye: az odavarázsolódó karácsonyfa, s körülötte az ajándékok. Aztán az idősebb gyerekek elárulták, hogy mi van a csoda kézzelfogható ajándékai mögött, hogy nem is ő hozza sem az ajándékot, sem a fenyőfát. Még későb eljött annak is az ideje, hogy már magunknak lett a családon belül feladata a fa beszerzése, felállítása, díszítése, s ezzel már együtt járt az is, hogy aki ajándékot kap, annak adnia is illik. A csoda besorolódott az ünnepek közé, bár megőrizte kitüntetett helyét és szerepét, s akár megőriztük vallásos hitünket, akár kételyekkel viaskodtunk, akár hitehagyottá váltunk, a Gyermek születésének ünnepét szentnek éreztük, olyan jelképnek, amely kiiktathatatlan nagy létszimbólumaink közül, nincs az a hatalom, az a filozófiai megfontolás, amely képes lenne megsemmisíteni. Felnőttünk, szülőkké váltunk, s egy új családban, új gyerekek körében válhattunk az örök csoda közvetítőivé: már mi voltunk a hatalmas mítosz továbbadok s a magunk örömét is gazdagítottuk gyermekeink örömével. Az ő rácsodálkozásuk a karácsonyra olyan értéknek bizonyult, amelyet nekünk mindenképpen lehetővé kellett tenni, s ami bennünk elvégzendő feladatként munkált, az nemcsak gyermekeinkben válhatott csodává, hanem visszavarázsoló- dott miránk is. Ki tudná megmondani, mi a szebb, a boldogabbá tevő: a kisgyermek áhítata a karácsonyfa alatt, vagy a felnőtté, akit ez a felhőtlen áhítat megérint? A ztán a gyermekeink is felnőtté válnak, lassan itt az ideje az újabb szétraj- zásnak, családok alapításának, kiürülnek a házak, majd újra megtelnek csecsemősírással és gyermekzsivajjal, jönnek az unokák, s a nagyszülők még több rétegét élhetik át a megért karácsonyoknak. Galambosi László Tovább Későre jár. Kettőzve léptedet elérheted a csukódó eget. Maradsz. Gyermeked, kaijaid között, hajnalfehér ruhába öltözött. Eldobott botod lopva felveszed, vándorláshoz hajlékony fegyvered. Fiad fölveti koszorús fejét, szimatolja lángok leheletét. Pihennél. Ugrat, száguld a csikó, sarkantyúval gyorsít a Suhanó. Utána csak. Dübörgő gondolat sem előzheti győztes fiadat! Minden gyermek páncélban született, választatott, hogy vívja az eget. Az agg apa hű fegyverhordozó, táltost nyergei, ha roskad a Fakó. Arca elől fölrepül a virág, félti kehelyben őrzött sugarát, az ifjú felé lágyan meghajol. A gyökerek tudják, hogy valahol a gyermek győz, az apa lezuhan. Csillag reszket a Kettős Kapuban, búcsúzni jön s ölelni boldogan. Hajolj hozzá s vágtass tovább, fiam. Gácsi Mihály: Háromkirályok ’974 (Rézkarc) Gyönyörködhetnek az unokák csodaáhitatában, örülhetnek annak is, hogy ők maguk mindezt megérhették, ha talán nem is teljes egészségben, de ekkor, karácsonykor, a nagy család csodakörében olyan lelki-szellemi táplálékoz jutva, amely bajon és gondon is átsegíthet. Valamelyik karácsony majd az utolsó lesz, lehet hogy ezt tudni fogjuk, lehet hogy csak érezni, de meglehet az is: gyanútlanok maradunk azon a számunkra legutolsó téli napfordulón. Bármelyik eset következne is be, abban a legutolsóban benne kell lennie minden megelőző karácsonynak, s ott leszünk mi valamiképp a rákövetkező, testi valónk nélküli ünnepekben is, ott leszünk gyermekeink és unokáink családi körében, s ott kell lennünk évszázadok múlva is, amikor talán már nevünket sem őrzi se kő, se papír. O tt kell lennünk, hiszen a karácsony az ember és az emberiség alapmítosza, amelynek legáltalánosabb jelentése az, hogy a világ van, a lét nem szűnik meg. A természetnek van egy állandó rendje: minden mozog, változik, távolodik és visszatér, rövidül és hosszabbodik, elalszik és feléled. A Teremtés teremtményei működnek, a megrövidült napok ismét meghosszabbodnak, egyre több lesz a fény és a meleg, az alvó természet ismét feléled, újjászületik. S mindez nemcsak a lelketlen létezőkre vonatkozik, hanem a lelkes lényekre is: a természet és az ember kettő is meg egy is, s az em: bér is, miként a természet maga, születik, elpusztul újabb és újabb körökben, s ezáltal halhatatlanul. Születés-Karácsony, Halál-Nagypéntek, Feltáma- dás-Húsvét hármassága, szét- szakíthatatlansága mindenre választ adhat, elhozhatja a megnyugvást a Rendben, e megnyugvás zálogaként a Megváltót magasztalva. Megváltónk: Isten egyszülött fia, megváltónk: emberségünk, megváltónk: szeretetünk embertársaink iránt, megváltónk: türelmünk, megváltónk: munkánk, megváltónk: figyelmünk a lét iránt. Megváltónk: a sok kis hétköznapi csoda, amelyek bármelyikének forrása lehet a nagy ünnepi csoda. Az Ajándék az emberiségnek. * V árom a csodát. A csoda vár engem. Várakozunk. Most csend van. Melyikünk szólítja meg előbb a másikat? V.G. Kassák Lajos: A misztérium születése Nem tudom megmondani, miért gondolok Rá annyiszor mostanában. Talán azért, hogy észreyétlenül megöregedtem, talán, hogy súlyos terheim viseléséhez segítségét remélem, vagy talán éppen azért, mert nem rokkantam meg testben, és nem hervadtam el lélekben. Talán éppen azért vonzódom hozzá, mert őt sem törte meg az idő, kétezer éve él közöttünk, anélkül, hogy alakot változtatott volna. A hívők még most is benne látják a győzedelmes megváltót, a költők-meghittebben szólnak hozzá, mint kedvesükhöz, és a festők úgy ábrázolják, mint egy ifjú embert, egyenes derékkal, selymesen puha szakállal, s tekintetében a kiolt- hatatlan lélek fényeivel. Ha Rá gondolok, gyermekkori emlékeim között élek, mintegy félelem és kétségek nélkül, a paradicsomkertben bolyongok, abban a kertben, amelynek se kerítése, se kapuja nincsen, mintha azonos lenne magával a felmérhetetlen világgal, s bármerre lépek, s bárhol pihenek meg, mindenütt a virágos kert közepén érzem magam. S emlékszem rá, ugyanígy éreztem magam azokon a téli éjszakákon is amikor anyám kezét tartva, körülöttem kisebb testvéreimmel elindultunk az éjféli misére. Nagy telek voltak akkoriban, a csillagos hideg ég- alatt fehér hósivatagban vándoroltunk, s valami gyöngéd, szorongó érzéssel a szívünkben füleltünk és vizsgálódtunk, merről érkeznek felénk társak, és kik mellé csatlakozhatnánk a mély öblű, titokzatosan csendes éjszakában. Innen is, onnan is jöttek a vándorok, némelyek meleg ' subába takarózva csöndesen, mások messze csengő hangon énekeltek, megint mások olajlámpást lóbáltak maguk előtt, és úgy tűnt, mintha egy-egy földre szállt csillag vezérelne bennünket a torony irányába. A templom, amely egy dombon állt, és égő ablakszemekkel világított az éjszakában, ekkorra már megtelt emberekkel, tömjénillat szállt felettünk, s a kóruson búgott és zengett az orgona hangja. Barna és megható volt ez a hang, átizzó tüzekkel á mélyén, s varázslatos ereje megejtett mindannyiunkat. Fekete kendős öregasszonyok ültek a padokban egyik oldalt, másik oldalt ősz férfiak haja- donfőtt, lecsüngő bajusszal, behunyt szemekkel és összekulcsolt kezekkel. Fent a magasban jobbról a lányok, balról a legények csoportjai álltak, és énekeltek úgy, mintha ebben a meghitt órában velük zengene az egész világ. Mennyből az angyal lejött hozzátok / pásztorok, pásztorok, /Hogy Betlehembe sietve menve / lássátok, lássátok. / Istennek Szép magyar vers
