Új Dunántúli Napló, 1992. november (3. évfolyam, 301-330. szám)
1992-11-07 / 307. szám
8 aj Dunántúlt napló 1992. november 7., szombat Szép magyar vers Nagy László Amikor nincs kegyelem Feküdtél sújtó fény alá: a virág térdedre dől, szerelmem súlyos zászlaja tűzve van fejed felől. Lecsukott zsalu-levelek homályán, itt ülök én, varasodnak a zöld lapok, repednek, dőzsöl a fény. Üvegben málna-alkonyat. Lenyesett rózsa zihál, illata fölszáll, fönn bolyong új nyaram ormainál. Újra remeg a levegő, hol kezed integetett. Agyadra szakadt óriás lepke az emlékezet. Kereng a nyárban köszörű, szivemből szikraesés. Feküdtél sújtó fény alá, keltsen a fölismerés. Ifjúság, szentség szétomol, gyere be, birkózz velem. Fönségesebb az ölelés, amikor nincs kegyelem. A Mecsek nem Sárvári Fnikő Szundi György felvétele Egyáltalán nem olyan, mint a vidéki kislány Pesten. Szép, okos és magabiztos. Az a fajta, aki pontosan tudja, mit akar. Hogy tehetséges is, azt a szakma hamar felfedezte. A pécsiek alig, hogy megismerték, megszerették, máris elveszítették mint helyi televíziós személyiséget. Igaz, ehelyett a TV 1-n találkozhatnak vele, meg a Rádió Bridge adásaiban. Sárvári Enikő meglepődik, hogy ezúttal őt kérdezik, és nem ő tart mikrofont más orra elé. Különösen azt furcsállja, miért éppen őt keressük, hiszen a televíziósok körében már jó ideje az a hír járja, hogy a pécsiek bevették a Szabadság téri palotát. Sokan, és egyre többen kerülnek a Magyar Televízió kötelékébe arról a tájról mint újságírók, szerkesztők vagy operatőrök. — Ebből is látszik, milyen jó környék a baranyai táj. Pécsett sok jó televíziós terem. Nem tréfadolog ez, hiszen ott valahogyan minden időben megőrződött az a fajta szellemi pezsgés, amely háttér lehet e szakma megtanulásához és gyakorlásához. — Ez úgy hangzik, ahogyan egy igazi pécsi mondhatja. — Pedig született mohácsi lány vagyok, ám Pécs mégis a szívem csücske. Ott jártam egyetemre, ott kezdtem dolgozni a helyi televíziónál és a rádióban.-Hogyan lesz a közgazdász hallgatóból televíziós?- Úgy, hogy a közgazdász hallgató ráébred: mindaz, amit tanult, nem úgy fest, mint az iskolapadból nézve. Ekkor megy el a kedve az egésztől, és visszatér régi humán vonzalmához, amely az irodalom, a versek világa volt. Egyszerűen elhatározza, hogy televíziózni akar.- Ennyi az egész?- Nem egészen, hiszen többször kidobtak az ajtón, de én az ablakon is visszamentem, mire végre kipróbáltak egyáltalán. Utána adtak már munkát, és elkezdhettem, amihez a legtöbb kedvem volt.- így születik a szerkesztő- riporter, műsorvezető?-így is, meg úgy, hogy Újságíró Iskolába jár. Itt szerencsés esetben jó tanárokat kap, érdekes, új tapasztalatokat gyűjt, kinyílik számára a világ.-Aztán elmegy a fővárosba?- Ez végképp nem egyszerű döntés eredménye. Iskolába járva sokat ingáztam a két város között, és elhatároztam, hogy szép és jó ez az élet, de Pestre soha nem költözöm. Már csak azért sem, mert végre lett Pécsett 25 saját négyzetméterem, ahol önálló életet kezdtem. Ez a Britten: Háborús requiem Requiem aetemam dona eis Domine - zsongott a gyászének a Pécsi Szimfonikus Zenekarnak a British Council támogatásával rendezett hangversenyén, a POTE zsúfolásig megtelt aulájában, halottak napjának estéjén. Olyan - századunkban keletkezett - műveket hallhattunk, mely nemcsak újszerű felépítésű zenei anyagával és hang- szerelésével keltett megrendítő hatást, hanem azzal is, hogy a századunkban - mindmáig - oly könyörtelenül pusztító háborúk iszonytató borzalmait tárta elénk: Valaki mindig marad ott, hol hull a gránát... Az első világháborúban hősi halált halt költő, Wilfred Owen verssora ez, amely a többi versidézettel együtt, a gyászmise hagyományos latin szövegébe ágyazva teszi borzongtatóan drámaivá és időszerűvé Benjamin Britten Háborús requiemjét. E monumentális alkotás tolmácsolására vállalkozó monumentális előadói apparátus ösz- szefogásának, irányításának feladata Howard Williams-re hárult, aki - dirigensi tevékenységének egyik csúcspontjaként - nemcsak a mű zenei felépítésének, bonyolult dinamikai és ritmikai anyagának tökéletes ismeretéről tett tanúbizonyságot, hanem annak érzelmi telítettségét is tovább tudta adni. Talán a földig bombázott Coventry város újjáépített székesegyházában, kereken 30 évvel ezelőtt lezajlott ősbemutatóhoz és Britten elképzeléséhez közelítve, az aula-beli szerény lehetőségek kihasználásával térben is, akusztikai hatásában is megosztott apparátus egybehangolódó teljesítménye nyűgözte le a hallgatóságot. A Requiem latin szövegű dallamait a Magyar Állami Enekkal (karigazgató: Antal Mátyás) szólaltatta meg, a kevés összpróba ellenére is biztonságos, drámai erővel. A Pécsi Szimfonikus Zenekar „nagy együttese” ezúttal is szinte maradéktalanul győzte le a mű előadásának, bármely nagy zenekar számára sem lebecsülendő feladatot jelentő nehészségeit. Különösen a rézfúvós-gárda fényes zengését, fanfárjait éreztük gondosan ki- munkáltnak, valamint minden elismerés megilleti az ütősök bravúros, nagyhatású teljesítményét. A latin szövegű szoprán-szólót - az erkélyről - Ardó Mária énekelte, stílusosan megnyerő muzikalitással. Az Owen-versszövegek hiteles és érzékletes tolmácsolása két angol vendégénekes: William Kendall (tenor) és Peter Savidge (bariton) érdeme. Az őket kisérő kamarazenekar tagjai szó- lisztikusan is helyt álltak. Fontos feladatot teljesített a - szintén az erkélyen elhelyezkedett - Mátyás Király utcai Általános Iskola, Kunváriné Okos Ilona már sokszor bizonyított, hozzáértő karigazgatásával tisztán éneklő kórusa, valamint az orgonáié Witterle Gábor. Köszönet a Nemzeti Filharmónia pécsi kirendeltségének a bonyolult felépítésű Britten-mű megértését, követését segítő szövegek közléséért, valamint a JPTE angol tanszéke hallgatóinak az Owen-versidézetek fordításáért. Megrázó, halottak napjához illő élményt nyújtott a Háborús requiem, melynek végén, a ha- rangkondulással kísért kórus ajkán, leheletszerűen szállt mindannyiunk fohásza: Requiescant in pace. Dr. Nádor Tamás ereszt Népszínház ’92 A Marica grófnő a Pécsi Nemzeti Színházban megingathatatlannak tűnő elhatározás februárban érlelődött meg bennem. Áprilisban mégis költöztem. Nem volt könnyű, de azt hiszem, vétek lett volna nemet mondani, ha hívtak. Sok vidéki fiatal tévés közül választottak ki négy új arcot, akiket vártak a Magyar Televízióhoz. Az egyik éppen én lehettem.-Azért ez új perspektívát kínált?- Persze, és főleg a fejlődés, a további tanulás lehetőségét, hiszen az ember 23 évesen nem hiheti komolyan, hogy kész ember. Itt olyan feladatok váltak, amelyek igazán kedvemre valók. A TÉVE-TV első adásának én lehettem a műsorvezetője, és azóta is dolgozom nekik. A Rádió Bridge-nek is dolgozom, remélem, hosszabban lesz módom résztvevőnek lenni. A legtöbben persze, a televízió egyes csatornáján láthatnak a Napközi című műsorban, amelyet mindennél jobban szeretek.- Mitől ez a különös vonzódás?- Román Péter, e műsor atyja úgy indította útjára kollégáit, hogy itt azt várják tőlük, mindenki nyújtsa, amit tud és akar. Ez legyen olyan műsor, amilyenek mi, huszonéves, új televíziósok vagyunk. Azt hiszem, ennél jobb körülményeket senki sem kívánhat a munkájához.- És a nagy viharok a televízió körül nem zavaróak?- Ezek a viharok éppen akkorák, és éppen olyanok, mint bármely más munkahelyen, csak a tévé egy ország szeme láttára él. Egyébként a háborúság nem a műsorkészítő munkatársak szintjén zajlik. A többséget ebben a nagyüzemben nem érinti. Mi dolgozunk legjobb tudásunk szerint, a műsorok elkészülnek, adásba mennek, és csupán az a fontos, hogy a nézőket megnyeijük.- Pécs pedig egyre távolabbra kerül?- Szó sincs róla. Én ma is a mecseki tájon vagyok otthon. Sokszor utazom haza és nyugdíjas koromra biztosan ott telepszem meg. Addig igyekszem a főváros budai részét jól megismerni, bebarangolni. Itt sokminden emlékeztet a mecseki vidékre. N. Á.- Szép város Kolozsvár, ott lakunk a Szamosnál... énekli a közönség a színészekkel együtt a finálét. S ha akad egy-egy finnyásabb ízlésű néző, aki úgy gondolja, nem illő lelkesednie az operettért - elgondolkozhat: szabad-e ennyi örömtől, vidámságtól megfosztani az embereket? Ha sikerült félretenni az operett iránti előítéletünket, már megállapíthatjuk, hogy jó színházat láttunk. Moravetz Levente rendezése minden mozzanatában az „ezerfejű Cézár” szórakoztatására törekszik. Nem riad vissza a bur- leszk elemektől, a revüs megoldásoktól, de ügyel arra is, hogy a nézőtér néha lélegzetvisszafojtva figyeljen. Ha kell, lejjebb engedteti a függönyt jelző díszleteket egyetlen énekszám idejére, hogy budoár-hangulatot teremtsen, máskor Benny Hill— szellemű látványtréfát űz rejtett-testű táncosok lábának és a szereplők lábának összekeverésével. A cigánylány dramaturgiai funkciójának fölerősítésével, a színházi süllyesztő misztikus majd komikus használatával egyaránt az újromantika, az új érzelmesség szellemében jár el, de úgy, hogy menten felül is emelkedik mindazon, amin egy perce meghatódott. Korszerű népszínház ez a javából, s minden részletében precízen kidolgozott. Tekintettel a várható előadásszámra a főszerepeket lekettőzték, sőt, karmesterként és bonvivánként hárman is bemutatkoztak. Igen sajnálom, hogy nem tudtam megnézni azt az előadást, amelyet Papp Zoltán vezényelt, Nádházy Péter volt Török Péter, Németh Judit játszotta Lizát és Seprényi Tímea Lidit. Péter Gizi és N. Szabó Sándor betegségük miatt lépnek be később. Talán még módunk lesz az ő teljesítményük értékelésére visszatérni. Kovács Etele ebben a produkcióban mutatkozott be Pécsett az elszegényedett és tiszttartónak állt gróf szerepében, mellette Bukszár Márta játszotta Markát az általam látott előadáson. Duettjeikben valódi operai örömöket kaptunk. Kovács több mint ígéretes lírai tenor, ránézésre is kellemes férfi, kár, hogy időnként olyan merev, mint egy szekrény. Reméljük ez a bemutató izgalmából következett s később oldottabb lesz játéka s főként tánca. Bukszár Márta elragadó primadonna, mint mindig. A másik előadáson Zalay Lidia volt a címszereplő, partnere pedig Tamás Étidre. Az összbenyomást Tamás Endre határozta meg. Érettebb férfiként egy hang nélkül is elhittük neki, hogy ellumpolta már minden vagyonát, hogy barátja a prímásnak. Baritonként nem versenyezhet Kovács Etele magasságaival, de örömmel írom, hogy ez elmúlt évekhez képest egyenletesebb, kiegyensúlyozottabb lett énekesi teljesítménye is. Nagyon nézhető volt ez a páros! A produkció legjobb alakítása Fillár István Zsupán Kálmánja. Elragadóan énekel-ját- szik és táncol, s olyan magától értendő természetességgel, ahogy csak a legtehetségesebb emberek. Mindvégig szituációba marad, hiányzik alakításából minden öncélúság. Remek partnere Dévényi Ildikó Lizaként. Parádésan táncolnak együtt. - Le kell már írnom, hogy kitűnő Tóth Sándor látványos, poéndús koreográfiája. Teljes értékű partner Stenczer Béla is Móric hercegként, s döbbenetes, hogy e testes férfi, milyen nagyszerűen táncol. A Dévényi-Fillár-Stenczer trió. nemcsak sziporkázóan szellemes humort hoz, de az első két felvonás jó ritmusát is biztosítják. Lelassul a ritmus, de boldogan derül a közönség Unger Pálma és Faludy László kettősén a harmadik felvonásban. Bár Unger még szubrett is lehetne, Cecilia szerepében már érett komika. Faludy László Kudelká- járól senki sem hiszi el, hogy nyolcvankettedik évét tapossa, azaz táncolja. Csak azt látjuk, hogy elragadó komédiás. Mint ahogy örültünk annak, hogy Mihály szerepében újra pécsi színpadon láttuk Fekete Andrást. Németh János snájdig báró, Bazsó Gabriella vonzó Lidi, Dö- römböző Géza pedig a valódi cigányprímás. Leleményes ötlet volt Lidi szerepét egy énekes és egy szinész-táncos részre osztani. Bellái Judit, aki az énekes feladatot kapta, megérdemelte volna, hogy színlapra kerüljön. Hirsch Bence szokásos jó tempóival, tempóváltásaival biztos kézzel vezényelte az előadást. Az új karmester, Blázy Lajos más tempókat vett, romantikusabb, halkabb volt keze alatt a zenekar, s bár egyszer mintha zavar állt volna be a színpaddal való kontaktusban, Blázy pálcája nyomán a klasszikus operettmuzsikai erények talán jobban érvényesültek. Ahogy Vata Emil díszletei, Huros Annamária jelmezei is a klasszikus operettha- gyonmányokat idézték. Bükkösdi László Bukszár Márta és Kovács Etele Fotó: Simara László
