Új Dunántúli Napló, 1992. november (3. évfolyam, 301-330. szám)

1992-11-28 / 328. szám

1992. november 28., szombat aj Dunámon napto 9 Ha megkondulnak majd a harangok ... A beremendi szőlőhegytől Berlinig Ki tudja, hány atmoszféra nyomással próbálja a sziklák közé esett mag szétfeszíteni a követ, hogy napvilágra bújjék? Hogy élni akarását erősen meg­kapaszkodó gyökérbe, szárba, rügybe kösse? Csele György építész szerint hasonlatos mindannyiunk élni akarása ezen a tájon; sokféle nemzetiséggel, nyelvvel és vonzódással megáldott vagy megátkozott népeké, itt, Kö­zép-Kelet Európában. Felelős­ségünk még nagyobb. Felelős­ségünk abban, hogy felismeijük egymásra utaltságunk kénysze­rét, felismerjük azt, hogy az itt élés jogát nem lehet kiporci- ózni...- Nagy megtiszteltetés volt számomra, hogy felkértek a be­remendi kápolna tervezésére - bocsájtotta előre. - Tudni illik, hogy a gondolat megfogalmazó­ialig egy esztendeje álmodták meg a szőlőhegyre a megbéké­lés kápolnáját. Mondván, de jó lenne, ha e kápolna a vidék sok- nemzetiségű polgárait maga köré gyűjthetné alkalmakkor, hogy ki-ki akár a többivel együtt, akár magára maradva gondjaival, emlékeivel meg­próbálja lelkében rendbetenni a nagyvilág dolgait. Beremenden magyarok, né­metek, horvátok, szerbek éltek és élnek. Baranyavár (Bruje- var), Lőcs (Luc), Benga, Pe­tárda, Torjánc valamint Kásád és Alsószentmárton egy etnikai népcsoporthoz tartoznak, rokon a népviseletük, szokásaik, al­kalmasint egymás között is há­zasodtak lakói. Beremend cent­rumközség itt: Magyarország legdélibb községe. A déli pol­gárháború okán megannyi me­nekültet fogadtak, s fogad­nakma is. Nem is olyan régen még a határ túloldalán folyó harcokat szinte érintésközeiéből megélték: a fegyverek dörgése megremegtette a beremendi ab­lakokat, krendenceken a poha­rakat. A menekültek pedig időnként fölmentek a szőlő­hegyre, oda, ahova majd Vízke­resztkor a kápolna alapkövét le­rakják, s onnan néztek át a tú­loldalra. Kémlelvén a háború rontásait: leomlott templomtor­nyokat, teteje szétlőtt házaikat. Csete György és munka­társa, Dulánszky Jenő vasbeto­népítési szakmérnök megfor­mázta az elképzeléseket. A ká­polna formája a sziklák közül feltörő rügy, bimbó, az életigen­lés maga. Hirdeti: az élet le­győzhetetlen! (Betonhéjak fog­ják közre az üvegtetőt.) A ká­polna tengelyében, előrébb, két hasonlóan beton harangtorony: azegyik harangja Délre, a másik Északra felesel. A tornyok olda­lai szétzúzva: nem csak jelen harcaira, a testvérháborúra utalva, hanem a múltbéliekre is. Még előrébb egy óriási ke­reszt. S ha a dolgok rendje az: ké­sőbb a szőlőhegyre feljáró út mentén, mint valami Kálvárián, különféle stációk formálhatók. Egyébként Csete György épí­tész öröme azzal vált teljessé, hogy Beremend szőlőhegyének valósága mellé a közelmúltban egy berlini felkérés is érkezett, majdnem hasonló indíttatással. A berlini fal leomlása egy ha­sonló megbékélő kézfogást kí­ván: egy kápolnát a két Német­ország egyesülésének örömére. S mivel részünk volt benne, a vasfüggönyön a rést a magyar politika ütötte, a tervező* is le­gyen magyar. Kozma Ferenc BI-BU-LA! Kende Sándor Betyárcsárdában . Csák Gyula Húsz év után találkoztam újra Árpáddal és Elvirával. Ők hív­tak meg levélben. „Most virág­zik az akác! Tépd ki magad egy napra a pesti zsivajból, és me- rítkezz meg csendes falunk és szerény otthonunk légkörében”- írták egyebek mellett. Híres diákszerelem és diák­házasság volt az övéké; róluk lehetett volna mintázni vala­mennyi diákházasságot - a hoz­zátartozó bűbájjal,' bohémség- gel, cifra nyomorúsággal. Har­sogó nyíltság, természetesség jellemezte őket egybekerülésük idején, de újra-találkozásunk első pillanataiban döbbentem fedeztem fel, hogy mindketten kicserélődtek. Ellenszenves pe­dantéria, undorító „tisztaság” taszított minden irányból, amint a lakásukba léptem. A fotelok huzataira terített csipkékre is nylon-huzatot húztak, papucsra kellett cserélni a cipőmet, s amikor rágyújtottam, az udvarra kellett mennem, mert nem volt a házban hamutartó.- Valaha ti mind a ketten ba­góztatok - méltatlankodtam -, és most megfulladtok egy ciga­retta füstjétől?!- Beleeszi magát a füst a bú­torokba, így mondja Elvirácska- tekintett Árpád a feleségére, olyan sunyi-sóvár pofával, mint aki rögtön tudni akarja, hogy jólmondta-e a leckét.- No, jó - legyintettem dühö­sen. - Akkor valami tintát kerít­setek, hogy koccinthassunk a viszontlátás örömére. Árpád megbillent, mintha mozdulni akarna valamerre, mint akit farbarugtak, miközben alamuszi kutyaszemekkel né­zett nejére, aki viszont egy zár­dafőnöknő szigorával kijelen­tette:- Nincs.- Amit az ebédhez vet­tem. ... - nyögte Árpád, de fe­lesége pattogó hangon közbe­vágott:-Ebédhez majd kaptok egy pohárral - mondta a levegőnek, majd tártiadóan hozzámforduít:- Ha csak azértjöttél, hogy ve­deljetek, akkor’ már vissza .is fordulhatsz! Felment a cukrom, de fékez­tem magam, csak a szememet röptettem a két alakra, oda meg vissza, és titkon vártam, hogy mikor pukkan ki belőlük a fé­kevesztett röhögés, mikor lep­lezik le ezt a csupárf kedvemért kitalált marháskodást, ámde hi­ába lestem a felszabadító per­cet.- Megmutatom a fé-fényké­peket - makogott megint Ár­pád, és tűrtem, hogy a díszes, horgolt csipkékbe burkolt al­bumot nyitogassa és lapoz­gassa, hogy lássam őket, amikor öt évvel ezelőtt a jugo tenger­parton nyaraltak, majd miután ezzel végeztünk, meg kellett hallgatnom Elvirácska („Elvi- rácska-a?!” - ment fel megint bennem a pumpa) kedvenc Ka- rády-lemezeit, és belekóstoltam a felszolgált, ízetlen kompótba, de akkorra elegem lett.- Mi ütött belétek?! Legalább azt az üveget bontsuk fel, amit én hoztam!- Mondtam, hogy itt nem lesz részegeskedés! - vágott vissza Elvira.- Gyerekek, én komolyan megsértődöm. . .- Sértődsz, nem sértődsz, itt ez a helyzet! - szögezte le újó­lag Elvira. - Otthon azt csi­nálsz, amit akarsz, de a mi élet­rendünket nem rúghatod fel.- Miféle életrendet?! - pat­tantam ki a fotelból, és széttár­tam a karomat. - Ezt a steril, heréit, kórtermi létet nevezed te életrendnek?! Ezt a nyálkás, negélyes, hazug szertartást, amit műveltek?! Úgy viselked­tek, mint akinek értelem he­lyett parafadugó van az agyá­ban!- Akarod látni a falu harang­tornyát? - kérdezte berezelt hangon Árpád. - Sétálhatnánk egyet délig.-Nem! - toppantottam, és úgy tettem, mint aki seb- bel-lobbal indulni készül. Mi­után azonban összemarkoltam a fogasra akasztott, gyűrött bal­lonomat, sóhajtottam egy mé­lyet, és erőt véve magamon, visszaákasztottam a kabárot. - Gyerünk - szóltam Árpinak, a kilincsre téve a kezemet. Egy ideig szótlanul halad­tunk az utcán, majd Árpi meg­szólalt:- Nem szabad haragudnod Elvirácskára. ő jót akar. Le­szokott a kedvemért a cigaret­táról, magát is megfosztja a bortól, pedig azelőtt ízlett neki, és tudományosan főz mindent, kivéve a húst, mert azt soha­sem eszünk. Szembefordultam vele, meg­ragadtam a kabátját, és ma­gamhoz rántottam.- Mi a franc ütött belétek?! ’ Árpád nagyon halk és szo­morú volt.- Elvirácska két év óta egy szektának a tagja, ahol követik Jézust, én pedig követem őt, mert szeretem...- Elnézést - dünnyögtem. .- Nem tudhattam. Ha visszamen­tünk, bocsánatot kérek tőle. A velem együtt kókkadt Ár­pád rámnyitotta lassan a sze­mét, annyira kitágítva pupil­láit, hogy már félelmetes lett, majd vigyorra húzódott a szája, leguggolt, felállt, és közelha­jolva az arcomhoz, suttogta?- De még nem mentünk vissza. - Amennyire lehetséges volt, még közelebb hajolt hoz­zám, és akárha csecsemőnek gügyögne, azt mondta: - Bi-bu-la.. . Rögtön ezután tel­jes tüdőből felordított: Bi-bu-la!!! Átragadt rám a szó által su- gallt hangulat, és én is felüvöl- töttem:- Bi-bu-la!!! Ez afféle harci üvöltés volt, öngerjesztő artikuláció, akár a sámánok éneke. Szavakkal már kifejezhetetlen belső feszültsé­get oldott ki; a diákévek szerte­len kanmurijait idézte. Egy borkimérő parasztház­hoz mentünk, mert nem akart Árpád a kocsmában mutat­kozni, s az ötödik pohár után csaknem sírva könyörgött:-Édes, egyetlen cimborám, csak most az egyszer, talán utoljára menjünk be Pestre, hi­szen csak ötven kilométer, de ha most nem mehetek, én bele­halok, mert nyolc éve jártam ott utoljára, csak befutunk a Délibe, csak szippantunk egyet a benzingőzös levegőből, s ebédre már vissza is érünk. Késő este lett, mikorra Pest­ről hazacipeltem. Az izgága ré­szegek fajtájához tartozott, nő­ket szólított le, járókelőkbe kö­tött bele, s kétszer majdnem megvertek miatta.- Bocsáss njeg... szivikém - dadogta az ajtóban strázsáló feleségének, miközben elhúz­tam tehetetlen testét a nő ve­szedelmes közelségéből, betá­mogattam és lefektettem a re- kamiéra, Elvira utánunk jött, és megállt fölöttünk. Úgy tette karba kezeit, hogy egyik hü- vejk és mutatóujjával az orr­nyergét masszírozta, majd csendesen megszólalt.- Úgy tartják, hogy az ördög nem alszik. Lám-lám, alszik gz, csak megválogatja, hogy kivel. Most a te képedben ra­gadta ágyába Árpádot. Tőlem telhetőén összeszed-* tem magam, és az ajtó felé in­dulva mondtam:- Bocsánat. .. Csak bi-bu-láztunk egyet, mert jó, ami tilos. A Keszthelyről Sümegre ve­zető országút mentén, a Gyöngyös-Séd patak közelé­ben, a szőlőkkel és présházak­kal borított Almástető alatt áll ez a csárda. Nem is akármi­lyen, hanem igazi betyár­csárda. Tudnivaló, hogy akkoriban, a 18-19. században még eléggé veszedelmes föladat volt csárdatulajdonosnak lenni: hiszen ha a pandúrokkal tartott, a gazda, akkor a betyárokkal gyűlt meg a baja, ha viszont a betyároknak falazott, akkor a pandúrok üldözték ki a csárdá­jából. így hát ritka csoda, hogy több mint kétszázötven év múl­tával is épen állt itt, a honi és a külföldi turisták nagy ámula­tára. Az ivószobában is megma­radt a kármentő, mely arra szolgált valaha, hogy ide hú­zódjon a csapiáros, ha hirtelen veszekedés tört ki a kupecok vagy a pásztorok között. A ti­zenegy lépcsős pincegádor és az ugyanannyi fokos padlásföl- járó is idegenforgalmi látvá­nyosság. No meg a szuronyos pandúrpuskával véletlenül sem összetéveszthető, kurta betyár­puska a falon, s a megőrzött fokosok, a törzsvendég betyá­rok ivókupakjai, tarisznyái, os­torai és kevéske lószerszáma. De ami a legfontosabb: a két nevezetes betyár sírja, akinek a rekvizítumait e csárda őrzi, ott púposodik a falakhoz közel, a fűzfa alatt. Vak Illés (igazi nevén Illés' Imre, 1814-ben született á Veszprém megyei Mihályhá- zán, s fél szemét a pandúrok verték ki), miután harminc ka­tona ellenében* 1861-ben csa­tába keveredvén, a sűrű Ba- konyból veszedelem nélkül tűnt el a fölötte emelkedő er­dők homályába, a továbbiak­ban Zalában vélte hazáját meg­találni. Magával vitte persze Kőkes Pistát is, vagy ahogyan ő nevezte, kedvenc segédjét: Kis Gyerek Pistát. Hát ők nyugosznak itt, a csárda előtti fűzfa árnyas vé­delmében. Mert akkori uralmuk Zalá­ban alig másfél évig tartott. 1862 karácsonya előtt a rezi szőlőhegy egyik pincéjébe rendelte Illés az orgazdáit, né­mely elszámolás megejtése cél­jából, akik közül az egyik azonban (bizonyos Ivanics Fe­renc nevezetű) nem jelent meg. Tőle szerzett tudomást a tarka találkozóról Bertalan Lajos fő­bíró, s nem késlekedett: tizen­két pandúrt küldött a hely­színre, Kosár csendbiztos veze­tésével. De a túlerő se tudta megadásra kényszeríteni őket, ostrommal semmiképpen sem - tehát rájuk gyújtották a prés­házat. Égő hajjal, lángoló ru­hában, vad kiáltásokkal rohan­tak rá a pandúrokra, néhányat megsebesítve közülük. Végül azonban hat lövés dördült egy­szerre, s a két betyár jajszó nélkül, holtan rogyott a fagyott földre. Tetemüket a csárda előtt temették el: a szomorúfa alatt, a behorpadt hanton bo- gáncskóró terem, a fejfa írását és a sírt a közeli lakók gondoz­zák, mert tüzes ember volt Vak Illés, a lelke minden éjjel föl- száll útszéli nyughelyéből, és itt bolyong a vidéken a Kőkes Pistáéval együtt... Itt, ahová betérvén, s az emlékek megtekintése után letelepedvén, hogy merítsünk a szürkés-aranyos hegyvidéki nedűből, és fokozzuk szom- junkat azzal, hogy a messzire híres házi pogácsából kérjünk eléje: nem betyáröltözékben és nem szúrós bajusszal, hanem német szóval hajol asztalunk fölé, alig húsz esztendejének büszke tudatával, mosolyogva egy szőke, kedves kis angyal, fehér köpenye . alatt farmer­ban. Gondolom, a rengeteg kül­földi turista között minket is németeknek nézett, ezért kí­nálja elénk az itallapot előzé­keny figyelemmel ezen a nyelven. S ha ő udvarias, ak­kor én is: könnyíteni kívánok tehát a dolgán, megköszönöm kedvességét, és jelzem, hogy ne fárassza magát fölöslege­sen, hiszen tudok én magya­rul.- De én nem! - válaszolja ő nagy meglepetésemre,*s kislá- nyos bájjal, még szebben mo­solyog. Hát ez igazán furcsa. Itt: a betyárpuska, a horpadt kulacs, a rojtosodó kötőfék meg a fé­lelmetes ostor alatt! Észreveszi meghökkené­semet, s rosszallóan nyug­tázza igyekezetemet, hogy miért is tekingetek akkora bárgyúsággal körül, fölfe­dezni akarván esetleg más föl­szolgáló személyzetet is, ami­kor oly nyilvánvaló, hogy amaz másik pincér ott (aki tör­ténetesen fiú), a jobb felé eső placcon, ő is csak németül tud, más nincs, de nem is kell, győzik ők a munkát kettesben vígan. ’ Jól van hát, végtére megért­jük egymást ezen a nyelven is. Szóba elegyedünk, természe­tesen, hiszen ő kedves, előzé­keny, csinos, és mosolyog is - igazán mi bajom volna vele? Fesztelenül elmeséli, szor­galmasan válaszolgat, hogy ők bizony németek, Dort- mundból vannak itt, egy nyári idény tartamára, csereakció­ként, a csárdát üzemeltető szerv szerződésével, és na­gyon örülnek, jól érzik magu­kat, és néhány szót megtanul­tak már a magyarból, kitűnően ejtik például ezt, hogy bor, va­lamivel nehezebben, hogy po­gácsa, és még kellemetlenebb, ha azt kell mondaniuk, hogy betyár. Értem, értem, megértek én mindent, elvégre csárdában vagyunk, egy szépen helyreál­lított és gondosan - stílsze­rűen! - karbantartott, igazi (echte) betyárcsárdában, a vi­harok utánis több évszázad­dal. S a vendégek kiszolgálá­sáról gondoskodni kell, per­sze. A hátunk mögött, néhány asztallal arrább, türelmetlen­kedik is már egy csoport: rég­óta várják a fölszolgálót. El- röstellem magam: valóban ta­pintatlanság volt az aranyos kislányt ilyen sokáig föltarta­nom. Megköszönöm báját, és jelzem, hogy menjen csak nyugodtan, s ne haragudjon, hogy ennyi idejét raboltam el, hisz amott izgatottan rekla­málják. Erre ő megpenderül - tekin­tetét ebben a pozitúrában ugyan nem láthattam, de egyetlen pillanatig tartott'csu­pán, amíg a helyzetet fölmérte- s már mosolyog is megint, nekem, nekünk:-Ó, hiszen azok németek!- légy inti, kacagja, és hogy megnyugtasson, tölt is szépen a kancsómból a poharamba: - Azok ráérnek! A héten temették el Budapesten Kende Sán­dor Pécsről elszármazott írót, az egykori pécsi Magyar írók Könyves­boltjának alapítóját, ve­zetőjét.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents