Új Dunántúli Napló, 1992. november (3. évfolyam, 301-330. szám)
1992-11-28 / 328. szám
8 aj DunäntüU napló 1992. november 28., szombat Pécsi színházi esték Balett fiataloknak: Pink Floyd & Co Ismét átütő közönségsikert aratott a Pécsi Balett műsora. A három epizódból álló új, kétrészes est eredeti bemutatója Dortmundban volt, a pécsi betanítás ennek adaptációja. A színházi plakát még neves vendégművészeket ígért, ám az élet úgy hozta, hogy a premieren a pécsi társulat bizonyított, erősítések nélkül. Az történt ugyanis, hogy Szakály Györgyöt időközben kinevezték az Állami Operaház balettigazgatójává, s hirtelen megsokasodott teendői nem tették lehetővé a pécsi vendégszereplést. Vele együtt elmaradt Wolf Katalin közreműködése is, A balettkedvelők várták,őket, hisz Szakály a Rómeó és Júlia Lőrinc barátjaként, Wolf a Bolero főszereplőjeként ugyancsak belopta magát a pécsi közönség szívébe. Talán nem baj, hogy így történt. A megifjodott pécsi együttest így önmagában mérheti a közönség. Philip Glass zenéjére készítette a svájci születésű Pierre Wyss az est első koreográfiáját Hehind The Wall (A fal mögött) címmel. Igen rafinált filmzenét hallunk, s három táncos kamarabalettjét látjuk. A címbeli „fal” arra utal, hogy nem ismerhetjük meg soha teljességgel a másik embert, s hogy magunk is rejtőzködünk, amíg a másikat vizsgáljuk, legföljebb magunkról tudhatunk meg többet. Nem tudom, milyen lett volna e szám a vendégsztárok előadásában? Lehet, hogy filo- zofikusabb „olvasatot” sugallt volna? Én azt éreztem, azt láttam, hogy van egy alapjában harmonikus párkapcsolat, ami azonban elég nyitott ahhoz, hogy harmadikkal is bővüljön, de végül is ez nem tud trióvá válni. Nem véletlen, hogy Sip- son Karen alakítását éreztem érettebbnek, hisz Visekruna Ljil- jana és Lencsés Károly érezhetően később kezdték meg a betanulást. Táncuk így is korrekt volt, precíz, kidolgozott, ám az a plusz mégis hiányzott, amitől a háromszemélyes táncokat igazán nézni érdemes. Az élet állomásai című balettról azt hittem, hogy már ismerem, hisz e koreográfiával mutatkozott be Herczog Istvánh még mint vendég Pécsett. Ám most nem ugyanazt láttam. Hiába tudom, hogy még a szereplők is azonosak. E műsorszámban mérhető, mennyit érett az együttes az utóbbi két évben. S a két szólista? Az ő teljesítményükre nehezen találok szavakat. Mindenesetre nem múlt el nyomtalanul, hogy Kovács Zsuzsa és' Lovas Pál olyan emlékezetesen táncolták együtt a Rómeó és Júlia két címszerepét. Lenyűgözően bensőséges a színpadon a kapcsolat a két táncos között. Egymás auráját erősítik. Bizonyára Lovas old meg nehezebb feladatot, de én nem tudtam betelni Kovács Zsuzsa látványával. Azzal, hogy e pici, szinte antitáncos alkat hogy sugározza a dinamika és a harmónia ötvözetét! Úgy táncol, hogy érzelmeivel közben beteríti a színpadot. Rá emlékezve az ember szinte elfelejti, hogy a női négyes - Czebe Tünde, Győri Helga, Seprényi Tímea és Tiringer Magdolna együtt- mozdulásai a bemutatón néha hajszálnyit pontatlannak tűntek. A harmadik rész, a Reflexiók a Pink Floyd együttes zenéiből összeállított montázsra készült, szintén Herczogh István koreográfiája. A leglátványosabb diszkó, amit valaha is láttam. Bizonyára a nézők olyan rétegét is meg fogja hódítani, akiknek eddig eszükbe sem jutott, hogy balettelőadást néznek. A táncok revüszerűen látványosak, parádés a világítás. Nem csak összetételében lett nemzetközi az együttes, a színvonal is az, amit itt produkál. Be kell vallanom azonban, hogy ha jómagam valami félreértés során elvetődöm egy diszkóba, fél óránál tovább nem bírom ki. Nekem a Reflexiók is hosszúnak tűnt picit. Üdítően hatott, amikor a kartáncosok után végre kettősöket, láthattam. Különösen tetszett Sipson Karen és Tesanovic Branislav pás de deux-je, de igazságtalan lennék, ha nem dicsérném Vi- sekura Ljiljana és Neskov Alexander valamint Nübl Tamara és Lencsés Károly rövidebb kettősét. Mert elismerem ugyan a látványos kartáncok szuggesztivitását, de konzervatív lelkem azt várja a balettől, hogy abban két ember között (vagy több között), de időnként létrejöjjön valami, valami olyan, amit nem tudunk szavakba foglalni. Bükkösdi László Sipson Karen, Visekruna Ljiljana és Lencsés Károly jelenete Szép magyar vers Füst Milán Az egyik agg levele Zsuzsannához „Szeretlek, De ne mondd meg senkinek, Mert vén vagyok S az emberek nevetnek. És mord vagyok. Oh agg fenyő, Mily istentelen vagy és vakmerő! Mondd, mit akarsz? Recsegsz, ha jő a zivatar És elszakadsz. Oh mord vagyok, igen. Mit képzel az ilyen? Hogy jönnek nyájasabb napok, Talán egy új tavasz? Oh mily bolond dolog! Vagy nem tudod, mi az? Az élet oly pimasz S hiába minden ének, Itt nincsen kegyelem a vénnek. Akár az Istenség, Maradj hát oly rideg __ S hogy hallottál búgó nevetést És könnyű szót, amely libeg S hogy kezed a szivedre tetted, Mert titkos mosolyát is észrevetted, Ne mondd meg senkinek.” Ornódy Katalin: Epizód a villamoson Ősbemutató: Fekete nő fehér világban Josephine sikert akar. Nem elég neki, ha csak meggyőzi közönségét, ő legyőzni akarja őket. Meghódítani, bevenni mindenkit, aki a nézőtéren ül. A Pécsi Nemzeti Színház új bemutatója ősbemutató is volt egyben. November 21-én a Gyere, Josephine című zenés játékot játszották a szobaszínházban, Forgách András, Böhm György és Fodor Ákos közös munkáját. A darab is és az előadás is számos veszélyes helyzetet rejtett, buktatókat, melyeken csak szigorú figyelemmel lehettek úrrá a résztvevők, a produkció létrehozói. Ki kellett kerülni a monografikus feldolgozások oly gyakori egyhangúságát, miközben szerves kapcsolatot kellett teremteni a monodráma szöveges részei és a' revűelemek között: szerzőnek, rendezőnek, színésznek mindig alapos próba ez. Á Gyere, Josephine Josephine Baker élettörténetéből s két budapesti látogatásának eseményeiből merítve' épít fel egy képzeletbeli • „próbaelőadás”-t.. Az átrendezett nézőtér a székekkel s az asztalokkal annak a bizottságnak ad helyet, mely előtt Josephine köteles bemu-. tatkozni, hogy az egybegyűltek eldönthessék: műsora engedélyezhető-e a keresztény fehér emberek világában. ítélkeznek, ahogyan azt teszi a közönség mindig, s ahogyan azt teszik az emberek is általában. Jónás Judit Jösephínje értékes alakítás. A premieren ugyan még kissé óvatos és puhatoló- dzó, de a legfontosabb dramaturgiai pontokon már most ott a siker, a taps. Jónás a kétrészes darabban alapos igénybevételnek van kitéve, nemcsak mesterségbeli tudása, hangja, álló- képessége is mérlegre kerül. Szellemi és fizikai próbatétel ez, melynek Jónás meg tud felelni. Hangja kellemes, mozgása (Hajzer Gábor koreográfiájára) dinamikus. Szerepfelfogásában megtartja a kívánatos összhangot Baker sorsa és saját, személyes problémái között, s ha néha hajlama is lenne kibújni Josephine bőréből, mértéktartása csak hasznára válik. Nem fél a közönségtől, mer közel menni, kezet fog, harap, mosolyog, sőt szemkontaktust tart, legalábbis az első sorral, ami önmagában is megterhelő. Bár az előadás második része sűrítettebb és drámaibb, számomra a csúcspontot az a pillanat jelentette, melyben Josephine istenéhez imádkozik, azért, hogy imája sikerüljön. Előtte ő önmagában, igazi valójában mérettetik meg, érték és nem külsőség szerint. Jónás Judit alakításával színészi fejlődéséről is beszámolt. Ehhez azonban hozzájárult az is, hogy olyan rendezővel dolgozott együtt, mint a vendég Dávid Zsuzsa. Az előadásból sugárzik a következetesség, a keménység, a koncepció s a rendező szigorúsága, mellyel minden hamis hangot könyörtelenül kiirtott. Elgondolom, micsoda kínlódás, feszültség árán születhetett meg az eredmény, azt is mutatva, hogy a jó munkához igenis kell az idő, és megéri egy héttel csúszni akár, ha muszáj. Dávid Zsuzsa tudja, hogy a színház látvány is, és hogy mindenféle „erkölcsi mondanivaló” mellett nem bűn szórakozni a nézőtéren. A másik, régen tapasztalt élmény az igazi csapatmunka megnyilvánulása volt. Ilyen az, amikor mindennek helye és ideje van, amikor érződik, hogy a színész nincs magára hagyva a színpadon akkor sem, ha egyedül áll éppen. A színpadról szólva: a vendég díszlettervező Ruttka Andrea tere jól megfelel a célnak, helyet adva az intimitásoknak éppúgy, ahogy a show-nak. A tiszta fehérség nemcsak kontraszt: jelzője a másságnak, mely megmutatkozik egy meg- .int más világban. Senki nem volt statiszta a Gyere, Josephine bemutatóján, s bár az abszolút főszetep Jónásé," a több alakban feltűnő Matoricz József is önálló figurákat teremtett. Ugyancsak több volt zenei kíséretnél Papp Zoltán és Balogh Jenő játéka. " Egészében jó előadást láttunk. S hogy milyen volt még, azt manapság két. szintén ritkán emlegetett szóval is jellemezhetnénk: színházi élmény. • Hodnik I. Gy. Közönséges hétköznap. Ülök a villamoson, ahol az általában megszokott kép tárul elém. Dolguk után igyekvő emberek ülnek, álldogálnak. Amott egy magában motyogó idősebb úr, arréb egy négy tagú viháncoló leánycsoport, szatyraikat ölükben tartó asszonyok, és az sem ritka látvány, amit egy fiatal pár nyújt. Nem is vet rájuk senki sem megbotránkozott, sem kandin érdeklődő pillantást, holott a Laokoon csoporthoz hasonlatos egybefonódásuk méltán szolgálhatna a figyelem központjául. Megy a pozsonyi villamos teli hallgatag emberekkel. A csitrik is elcsendesednek, a magában beszélő úrnak is csak a szája mozog, hangja nem hallatszik. Csak a síneken futó kerekek kattogása kelt zajt. De egyszerre történik valami. A mellettem ülő apuka ölében fészkelődő kisfiú megszólal. Csengő, tiszta hangon, magyarul.- Apu, te tudod, hány hattyú úszik ezen a tavon? A csönd hirtelen megnő, az egész fülkét betölti a gyermekhang. Néhány szempár váratlanul felcsillan, elevenné téve az imént még maszka-szerű arcokat. Most már célzatosan nézek körül, nem villámlik-e valamelyik tekintet. Nem. Az emberek ülnek maguk elé nézve, újságot olvasnak, kapaszkodnak a fogódzóba, nem változott semmi,- kivéve azt a néhány megszínesedett, megelevenedett arcot. Aztán megszólal az apuka, felel kisfiának.- Megszámlálnám őket, de túl gyorsan futunk el a tó mellett, kevés idő marad rá.- De jó lenne, ha megállna itt a villamos, úgy-e? Megnézhetnénk a hattyúkat.-Csakhogy a villamos csupán a kijelölt megállókon áll meg.- Kár - mondja a gyermek, s szinte látom, hogy buksijában további kérdések, további mondatok vannak születőben. A vezető lassít, fölállok, leszálláshoz készülődöm. Aztán állok a járdán a villamos pedig indul tovább. Ott maradok, a szívemben egy batyu örömmel. De mitől ez az öröm? Gyermek szájról elhangzó magyar szó - öröm. S öröm az az elfogulatlan természetesség is, amivel beszélt. Nem, mint akinek előzőleg odahaza a lelkére kötötték, hogy inkább csöndben maradjon, s ha már okvetlenül szólnia kell, csak halkan, suttogva, mert.. . - s jön a különféle magyarázat, hogy miért. Találkoztam én már ilyen suttogó gyermekekkel, s fölnőttekkel is, akik egymás közt magyarul beszéltek, s aztán, hogy közelebb léptem, szlovákra fordították a szót. A kisfiú nyilván olyan családban él, ahol nem viszik szolgai túlzásba az alkalmazkodást, ahol magától értetődőnek, nem pedig provokációnak tartják azt, ha az ember a saját anyanyelvén beszél, bármily.táján is él a-vi- lágnak. Elindultam úticélom felé, s még mindig' éreztem a mellká: sómat feszítő örömöt. De milyen is az ember. .Tovább okoskodik, s mindjárt kutatja a dol- .gok másik oldalát is. Tulajdonképpen mi okom az örömre? Miért nem tartom említésre sem méltónak az egész kis jelenetet? Miért vagyok tőle annyira oda? Nem kellene e fölött inkább szomorúnak lennem? Jónás Judit és Matoritz József jelenete Fotó: Läufer László
