Új Dunántúli Napló, 1992. október (3. évfolyam, 271-300. szám)
1992-10-31 / 300. szám
8 új Dunántúlt napló 1992. október 31., szombat Szép magyar vers Juhász Gyula: Búcsú Mielőtt innen végképp elmegyek, Szeretnék elköszönni, emberek. Mint rab, akinek int a szabad út, Búcsút rebeg, mielőtt szabadult. Mint a madár, kit Dél vár arra túl, Az eresz alján még egy dalt tanul. Mit is daloljak, én szegény beteg, Mit is dadogjak nektek, emberek? Talán nem is kell még' búcsúzni se? Hisz észre sem vett engem senkise. Csak egy könny voltam, aki porba hull, Csak egy sóhaj, ki égbe szabadul. Csak egy csók, aki hideg kőre lel, Csak egy szó, kire visszhang nem felel. Egy pillangó, ki csillagot keres, S elgázolja egy durva szekeres. Böröndi Lajos: Most úgy érzed most minden halál oly derűs most minden mozdulat bemér most minden olyan hogy lehetne de állsz csak a háló közepén védtelenül és sűrű fény hull rád és biztosan tudod nem akarsz menekülni se nem tudsz fölhozni indokot most úgy érzed föladnál mindent nem tudsz semmit az áldozat érezhet így még utoljára most úgy érzed nagyon benne vagy csáva? csapda? csak mosolyogsz s mosolyod az arcodra fagy s Herceg Árpád: Amikor elhal mellőlünk valaki, az olyan, mintha belőlünk halt volna el, énünk egy kis darabkája halt volna el; mintha egy kicsit mi magunk haltunk volna meg. Es sajnálkozunk ezen halál fölött. Sajnáljuk önmagunkat, mert belőlünk halt ki valaki, bennünk halt meg valami, kevesebbek lettünk, kisebbek, sajnálatra és szánalomra méltók. Mert az űrt betölteni nem lehet. Fekete lyuk, feneketlen mélység tátong életünkben, tátong a lélekben, igyekszünk egyensúlyozni egy szakadék peremén, amibe bármikor belézuhanhatunk, s belé is zuhanunk mindannyiszor, amikor az emlék előjön. Én ilyenkor pálinkát iszom; gondolataim tiszták maradjanak, agyam el ne boruljon. % Amikor elhal mellőlünk valaki, árvának érezzük magunkat, elhagyatottnak, elárult- nak és megcsalatottnak. A gyermek gyásza ilyen; minden bánatát, mi egy elmúlt s egy továbbélő világból ránehezül, megmaradt szülőjére zúdítja; egy kézzelfogható, eleven emberre, aki mindenért okolható, esőért, hóért, lukas cipőért, alkalmatlan szóért, és régtől várt hallgatásért; csak legyen valaki, kire elviselhetetlen terhűnket rápakolhatjuk úgy, hogy enyhül közben a lélek súlya. Hogy enyhül az emlék súlya. Mert bár emlékezni jó - de emberfia hogy bírhat el ekkora terhet?! Én ilyenkor pálinkát iszom; gondolataim tiszták maradjanak, s agyam el ne boruljon. Amikor elhal mellőlünk valaki, egy új társra gondolunk, új barátra, új szerelemre: szerkezetekre, amiket még megalkothatunk, s mely szerkezetek majd" ugyanúgy szolgálnak a világban, a világnak, amiképpen az a másik, jókedvvel alkotott szerkezet, kémiai láncreakciók sikerült sorozata, végül csak egy kis magnézium, egy kis mész és por és hamu; mert a világ döccenő fogaskerekeit működtetni kell, zsírozni, olajozni, a hajtómű energiát kíván, a szócső féket kíván, megbékélést a szív, tiszta ruhát a test, sampont a haj, katonát a nemzet. Én ilyenkor pálinkát iszom, csak gondolataim tiszták maradjanak, hogy agyam el ne boruljon. Amikor elhal mellőlünk valaki, lecsupaszítva állunk gerincig, velőig; romjaiban heverő fészer tanyáz bennünk, mert egyetlen képbe tolul szeretkezéseink minden tanyája, zaklatott vándorlásunk minden állomása, meghitt fészke egyetlen romba összpontosul; utolsó fordulójára idegördül minden kocsikerék az egyre inkább feledésbe merülő, de az emlékekben mégis Elő halottaim egyre rögösebb útról, a világ összes fejfája itt bokrosodik már egyetlen fakeresztbe; a földből kiáll egy felkiáltójelfa, éppen fejközépig, s ha muzsika szólal, az is csak az őszt idézi, tehát csalhatatlanul megjön az ősz megint. A termés, ím, beérett, mostantól minden az elmúlásé, az enyészeté, koponyánk egy kongó tökhöz hasonlatos. Mivégre vagyunk hát, ha így elhagy bennünket a múlt, s jövőnket kereszttel a jelen megmásíthatatlanul megjelöli? En ilyenkor sok pálinkát iszom; de gondolataim tiszták maradjanak, csak agyam el ne boruljon! Amikor elhal mellőlünk valaki, akkor az a valaki újjászületik bennünk, mintha életünk a másik életének egy kis darabkájával, egy immár végérvényesen teljes élettel gyarapodna. Mert megadatik számunkra az esély, hogy most már ne csak a mi életünket cipeljük tovább, de tovább vigyünk egy eleven emléket, tovább a mindennapokban egy továbbélő, de most már végérvényes múltat; és múltjától, emlékeitől élő a megmaradt ember. Időszámításomban megint eltelt egy év, halottak napjára új halottak napja jön. S bizony sok idő telt el közben, hogy bizonyos pálinkákról leszoktam, miközben, persze, új pálinkákat találtam ki magamnak: tisztábbakat? Mert próbálgatom, hogy gondolataim, emlékeim tiszták maradjanak, s agyam el ne boruljon; s gondolataim, emlékeim talán majd eltalálnak ahhoz a tisztasághoz, ahol élő halottaim mindig megtalálnak, mindig rám találnak. Ne legyen nehéz alattunk ez a föld. Fotó: Dragovácz Márk Az ember tragédiája Madách Imre drámája a Pécsi Nemzeti Színházban Az előadás befejező jelenetében szokatlan kép tárul a szemünk elé a Pécsi Nemzeti Színház új bemutatóján. Az Úr, Madách szerzői utasításától eltérően, nem „dicsőülten, angyaloktól környezve” jelenik meg, hanem szinte barátként Adám mellé ül, így értelmezi számára a látottakat, s beszél neki a ködön átcsillanó jövőről. Majd mögötte állva s kezét segítőén feléje nyújtva mondja el a jól ismert bíztató szavakat. Arcáról együttérzés, bátorítás és az emberformálás erőfeszítése sugárzik. E megoldás nemcsak újszerű, hanem szerintem szép is, s ha el is tér a szöveg egy helyének betűjétől, hű a színjáték egészének szelleméhez. Ez a fiatal, az ifjú Adámmal egyidős Úr, akit Szalma Tamás egyszerű, mégis árnyalt és erőteljes játékkal ábrázol, az előadás egyik főszereplőjévé válik. Bizonyára nem véletlen, hogy alakítója a Föld Szellemeként, Péter apostolként és Eretnekként is fellép, szemléletesen érzékeltetve a figurákban a Teremtő sugallatát. De az Úr szelleme máskor is jelen van. „Hallom, hogy a lelkemben lépked, S az ő bús „Adám, hol vagy?”-ára felelnek hangos szívverések” - gondolhatja ilyenkor az előadás Adámja. • Ady szavaival nemcsak az előadás legjobb pillanatainak hangulatát, hanem Lengyel György rendezői felfogását is szeretném érzékeltetni, melynek értelmében a szereplők a vívódó Madách leikéből lépkednek elő. Az előadás tehát a szerző személyes látomásának kivetüléseként jeleníti meg a művet. Elemzése és minősítése csak a tény figyelembe vételével lehet tárgyszerű. Ennek a víziónak a közegében válik az Úr az evilági cselekmény részévé, a megoldást, kimunkáltságán túl, ezért is tartom hitelesnek. De szükségképpen módosul így Lucifer figurája s Ádámhoz való viszonya is. Kettejük vitája ugyanis egy háborgó, gyötrődő lélek belső viaskodását idézi, a hit és a kétely, a szív és az ész, a kiábrándult intellektus és a konok bizalom küzdelmét - a sztregovai költő önmagával vívott tusáját. A szöveg tudatdrámaként való felfogása, mely a szerintem felesleges prológ nélkül is kielégítően érvényesülne, Lucifer alakjáról - mint Madách másik énjéről - lehántja a szokásos ördögi vonásokat. Ez a Lucifer nem a paradicsomi kígyó, az ősellenség, a bukott angyal, hanem lélektani szempontból felfogott belső kísértő, aki a kételkedés, az elégedetlenség és a dac magvait hinti el az ember szívében. Nem any- nyira megrontó, mint inkább próbára tevő hatalom, aki árthat ugyan, de jóra is vihet. Lucifernek ez az értelmezése megfelel Madách elgondolásának, aki Goethe közvetítésével a Jób könyvé-ben lelte meg a képzet ősforrását. Ábrázolása elsősorban nem teátrális, sokkal inkább pszichológiai eszközöket igényel. Héjjá Sándor óvakodik is minden külsőséges megoldástól, éberen figyelő s mindent azon nyomban elemző, tapasztalt férfit játszik, kissé visszafogottabb és színtelenebb is a kívánatosnál, az iróniáját legalábbis keveslem. Besenczi Árpád Adámja is csak részben felel meg a rendezői szerepértelmezésből következő elvárásoknak, s ennek az ő esetében főként stílusbeli okát látom. Realista vénája, zsánerfestő hajlama következtében főként akkor van elemében, ha egy-egy adott helyzetet kell megrajzolnia, vagy ha természetes lendületet kölcsönözhet játékának, mint a párizsi színben. Kevésbé hiteles, ha stilizálnia vagy bölcselked- nie kell, ilyenkor, például a prágai színekben nincs még kellő súlya alakításának. Madách hőse úgy éli át a történelmet, hogy közben a maga személyes életének óramutatója is körbefordul, ám erre Besenczi alig utal, s így sérül a befejezés motivációja, hiszen a főszereplő itt csupán felébred nyomasztó álmából, de elmarad a megifjodás és újrakezdés fausti motívuma. Ez az Ádám inkább örök kamasz, akinek kíváncsi tekintete legszívesebben a részleteken és konkrétumokon akad meg. Ez azért is feltűnő, mert Varga Mária, eltérő színészi alkatából adódóan, költő- ibb és emelkedettebb Évát formál, aki megérezteti velünk a nőiség madáchi súlyát, bár ennek sokszínűségével, „csodás kevercs” voltával helyenként adós marad. • Mind a látomásos jelleg, mind pedig a szöveget átitató álomszerűség dinamikus dramaturgiát és különleges, rugalmas szcenikát igényel. Ami az előbbit illeti, jobbára elégedettek lehetünk, néha még túl is pörgetik a tempót, különösen a játék befejező szakaszában, ahol a kissé kemény húzásokkal felgyorsított események elmossák a képek körvonalait. Kitűnőnek tartom viszont a hatodik, a hetedik és a tizenegyedik szín dramaturgiai megoldását, ahol a cselekmény lüktetése és a látvány kibomlása kölcsönösen egymást szolgálja. Míg a római szín értéke a kiérlelt csoportmunka, addig a bizánci színt a hatásos ellenpontok avatják emlékezetessé, s itt találjuk az est egyik kiemelkedő színészi teljesítményét, az epizódszerepben fellépő Sólyom Katalin sugárzó okossággal és humorral megformált Helenéjét. A londoni szín megítélésem szerint az egész előadás csúcspontja. A Bábjátékos (Stenczer Béla) alakjának kiemelése, s ennek következtében a szereplők bábúként való mozgatása nemcsak a játék színskálájának bővülésével jár, de hűségesen kifejezi a szerző ítéletét is. Az epizódfigurák arcképcsarnoka is itt a leggazdagabb, főként Barkó György Lovelje, Bánky Gábor Nyegléje és Krasznói Klára Cigányasszonya jóvoltából, de a többiek is (Krum Adám, Pilinczes József, Mato- ricz József, Németh Judit és Jónás Judit) egy-egy fontos árnyalattal gazdagították a jelenetet. • A díszlet, sajnos, nem mindig szolgálja a dramaturgiai folyamatot, helyenként inkább leküzdendő akadálya, semmint természetes közege a cselekménynek. Mira János színpadképe számomra öncélúnak tűnik, ráadásul nem is esztétikus, s ezt a kedvezőtlen hatást csak fokozza a nyers, árnyalatok nélküli világítás. A szín közepén összetorlódott csonka épületelemek halmaza érzékelteti ugyan a különböző korok egyidejűségét az álmodó tudatban, de még megforgatva sem kínál eléggé változatos látványt, azonkívül leszűkíti a játékteret, s ezáltal korlátozza a színészek mozgását. Wieber Mariann jelmezei célszerűbbek és kifejezőbbek, végül még a főszereplők egyforma öltözékének szürke tónusával is megbarátkoztam, mivel úgy tapasztaltam, hogy a látomáson belüli szintek elkülönítését célozza. Maradéktalanul szolgálja viszont a történelmet megidéző álomjátékot Petrovics Emil egységes szövésű, de ugyanakkor az egyes korok más-más hangulatát is felidéző kísérőzenéje, illetve ennek igényes megszólaltatása. Paulay Ede óta tudjuk, hogy a Tragédia előadása rendkívüli erőpróbát jelent minden társulat számára. Mégis megkerülhetetlen feladat, különösen az olyan önvizsgálatra és számvetésre késztető korszakban, mint a mienk. Ezért kifogásaink és fenntartásaink ellenére is úgy véljük, elismerés illet minden közreműködőt, azokat is, akiket név szerint nem említettünk, mert vállalták a megmérettetést. Nagy Imre
