Új Dunántúli Napló, 1992. október (3. évfolyam, 271-300. szám)
1992-10-22 / 292. szám
8 a j Dunántúli napló 1992. október 22., csütörtök Szép magyar vers: Illyés Gyula: Akinek újra udvarolnak Örül a lány, bár ül, csak ül, - termékeny hallgatás. Csak szája két sarka körül pörög, tapsol, cikáz, ahogy a patakok örülnek, mikor kedvükre kanyarulnak, kacsintva visszatekerülnek; ahogy szellők örülnek annak, ha könnyen-lengő levelek készséges népe közt suhannak; maga sem tudja még, minek örül a hallgató leány ahogy az átlátszó vizek örülnek sikamló halaknak. 7 Pákolitz István: Nyugtató Ifjabb Ausch Antiin üveges és képkeretező kisiparost jobbadán keresztény kuncsaftjai keresték föl filléres megbízásokkal Egérluknyi boltjában egymás hegyén-hátán várt sorára a Hétfájdalmú Szűz (galambgyűrűben) a Lándzsával Átdöfött Szív (szúrás a jobb mellkason) Jézus az Olajfák hegyén (a hitvesi ágy fölé szánva) és egyéb ájtatos holmi valamint esküvői fotók regruta-fényképek tömkelegé a féltucatnyi religió békés együttesében Egy tavaszakarlenni-féle pénteki késődélutánon midőn bejött a sábesz azon morfondírozott ifjabb Ausch Ármin vajon kóser dolog-e amit mível avagy tréfli ügyletről van szó A Bölcs Náthán-formátumú sakter megnyugtatta skrupulózus atyjafiát: Csináld csak továbbat bóher mert a gseft az gseft és tartozhatunk bármelyik gyülekezethez valamennyien Egyistent imádunk Makay Ida Gőgös halott Aranykoporsód már a nyár. Fáklyád a mély, rőt alkonyat. Nyárfák sírboltod őrei. Kékselyem, súlyos szemfedőd az ég S te, a mindenség gőgös halottja, kiért a Nap szerelme csonkig ég. A mohácsi tárlat margójára T. Ferk Anna és Trischler Ferenc Fotó: Szundi György Világegyetem, aranyfonálból Atya, fiú, szentlélek. Közel tíz méter magas szoboralakzat Mohácsra a Korona Szálló elé - szentháromságunk allegóriája bronzból, amit a bronz színéhez közelítő gránit karcsú hár- mas-obeliszkje emel az isteni létezés magasába. Térbe-terülő triptichon lángos pallosként tündöklő fénysugarakra ültetve. Egy kopogtatás, egy csengőszó sokkal prózaibb, közönségesebb. Az ajtó csikordulása. A derékon csattal megszorított nyűtt kötény a kockás ing és a kifakult kék vászonnadrág fölött. Trischler makacsul összezárt szája a gipsz- és agyaglehe- letű műteremben Pécsett, a Mogyoró köz 1. szám alatt. Egy ülő figura lécekből összedrótozott csontozata mellett, amely úgy vátja az agyagot, mint csont a húst. Ebből lesz az Atya. Most még ez is prózai, pucér, szinte hevenyészett ácsolat, mintha előre érvényteleníteni akarná a csodát; azt a mágiát, melyet majd megtestesít. Holott csak arról van szó, hogy agyagból és lélekből összegyúrt létező ő is, ahogyan mi is teremtődtünk ősi mítoszaink szerint. Odébb a sarokban az álmodozó csurgói diák, a törékeny Csokonai szobra, Lillával a szíve fölött. Mellette a reformkoriak - Széchenyi, Kossuth. A készülő munkák közt Liszt Ferenc leendő fizimiskája. .- Ezek a mellszobrok a má- gocsi kastélyszálló parkjába kerülnek majd - mondja Trischler Ferenc szobrászművész vendégváró szeretettel. Ennek a kis nőalaknak - mutat egy kis bronz szobrocskára -, a Bőségnek az életnagyságú mása ott áll a bólyi takarékszövetkezet előtt. Ez a hordón ülő Bacchus, karjában a nimfával a Római udvar leendő borozójába, a pult fölötti timpanonra kerül.- Nem panaszkodhatom - teszi hozzá később tűnődve, a maga csendes módján - vannak megrendeléseim.- Most félbeszakítom a munkátokat . . .- A szentháromság-szobornak jövő év júniusára készen kell lennie. Ahogy csak győzöm, dolgozok. A németbólyi születésű művész, aki ifjú éveiben festő-mázolóként kereste kenyerét - mint mondja: „falvakat-tanyá- kat végigfestettem” - , magányos, öreg sváb nénikéket, áldott állapotban lévő asszonyokat és hőkölő lovakat egyaránt elővarázsolhatna a műterem mesebeli, állványokkal, szobortöredékekkel, agyagládával s ki tudja még mivel telezsúfolt sarkaiból. Akik kiállításait látogatják, tudják.- Hanem jövetelem indokáról tudsz-e? Hogy a nejeddel közös kiállításotoknak Mohácson - Anna gyönyörű gobelinjeinek is - nagy sikere van?- Kitől hallottad ezt? Ott helyben és rögvest nem illik erre válaszolni. Csak belenézni egy-egy nőarc pupillanélküli, szelíd, tágranyílt szemébe, latolgatni, mi érlelhette ezt az empátiával telt, klasszicizáló, az élet szeretetéről, a mesterség mély tiszteletéről árulkodó formavilágot, egy könnyű mozdulattal megérinteni a süttői márványból készült kis szobrocskának, a „Lépő lánynak” vállát az udvaron, amit még főiskolai éveiben készített, és közeledvén a feleség, T. Ferk Anna textiltervező műterme felé megpihentetni a tekintetet a kis kert fölfénylő örökzöldjein, melyek rátartian feleselnek október rozsdafogta színeivel. Látni az üvegajtó mögött az asszony hajlongó, a szövőszéknek görbedő hátát, vállra hulló, dús szőke haját. Jöttömre egyenesíti a derekát, mosolyog, mosolyában a délelőtt még gyorsan elrebbenthető fáradtsága. Mindjárt harapnivalóval, Feri meg bólyi szőlőtőkékről való piros borral kínál. Hanem a varázslat nem a nyelvünket megoldó borban, hanem Anna szorgalmában rejtezik; mert amilyen ragyogó, színes, organikus kavargásában gyönyörködtető tud lenni a góbiéin, a kép létrehozása - a terv foganásától a kihordásáig - annál hosszabban tartó vajúdás. A textil tervezője mindig csak egy szeletet - a leendő erdőből mindig csak egy fát - tud szemrevételezni a vázlaton vagy a fejében már kész kompozícióból. Csakhát a Madárkert, a Tengerszem vagy a Tél című gobelinek viharos bája, a nevezetes Napraforgó vagy a Kagylós táj feledteti a fonalakhoz kötött rabságot. Igen, a kagylós táj: a síma, gyöngyházfényű ragyogás illúziója puha, meleg fonalakból „kirakva” - bravúros játék, egyúttal olyan, a keleti tájábrázolással rokon lelemény, amely a természet mélyebb ismeretéről árulkodik. Fenn magasban, a radiátorok összekötő csövein lapulevelek száradnak, nedveiket veszítve, maszkokká - megannyi emberi arcmássá gyűrődve. Anna egy falra akasztott tollas-ütőt is mutat. Az ütő közönségesnek tetszik, ám húrjai aranysárgán ragyognak, mintha egy hiányzó arc tükreként, barokk tondóként kínálná magát.- Igen, lehet hogy ebből egy önarckép lesz - töpreng -, mindenesetre a nagyobbik, a tizenkilenc éves fiam, látva, ahogy itt gömyedezek, nemrég megállt valamelyik munkám előtt és egyszercsak rámszólt: „Csak arra kérlek, ne adjad olcsón magad, anya!” Ha elgondolom, hogy mi, gobelinesek a megrendeléseknek mennyire a híján vagyunk, gobelint csinálni pedig munkás dolog, akkor végü- lis nincs igaza? Bóka Róbert S igmund arra gondolt, hogy holnap reggel kipróbálja az egyik betegétől kapott Dior after- sévet. Miközben ezen tűnődött, teljesen megfeledkezett az ágyon fekvő Braunthal Lívia szépségszalon tulajdonosról, aki végeláthatatlan szófolyammal ecsetelte unalmas napjait.-Ügye, igazam volt? - vinnyogta a szépségszalon tulajdonosa.- Igen. Folytassa! - tért magához Sigmund, és azon bosz- szankodott, hogy miért kell neki kifognia az ilyen unatkozó libákat? Az ilyen nőnek mit tud ő mondani? Az ilyen nő akár egy felzavart lavór víz. Ki kéne loccsantani a valóságba! Nyűgös, unatkozó, és ráadásul még ostoba is. Igaz, gazdag. Tehát végig kell hallgatnia a locsogást. Sigmund lopva az órájára nézett. Te jó ég! Már három óra hosszája kotkodácsol ez a nő. Elég! Az ő tűrőképességének is van határa. Ahogy föltápászkodott a fotelból, az állólámpába rúgott. A csörömpölésre Braunt- hall Lívia fölült, s hogy az analitikus nem lökte vissza az ágyra, tudta, hogy a mai napra rendelt kúrának vége.-Doktor úr! Amit ma elmondtam Önnek (Simgundnak fogalma sem volt arról, hogy mit mondott el az asszony, csak arra koncentrált, hogy eltűnjön a szobájából), szóval ért engem? - kacsintott a nő. - Mondja el, hogy mi a véleménye! Csak úgy priváté!- Majd legközelebb - tuszkolta kifelé Sigmund az asz- szonyt. - Tesztet fogunk csinálni, de most könyörgöm, fejezzük be! Viszontlásátásra!- Rendben van. De haza kell kísérnie! Ilyen idegállapotban nem mehetek haza egyedül. Orvosi felelőssége teljes tudatában hazaküldene, így?! Sigmund először bambán nézte az asszonyt, aztán megadta magát. Kilökte a szépségszalon tulajdonosát a folyosóra, majd az ajtózár babrálása közben úgy döndött, hogy állást fog változtatni. A pszichoanalízis helyett telefonfülkéket fog pucolni. Azok nem szoktak álmodni.- Hát akkor, vigyázzon magára, meg az álmaira, és csütörtökön találkozunk! - topor- gott Sigmund egy húszemeletes ház bejárata előtt. Ekkor a szépségszalon tulajdonosa hisztérikus rohamban tört ki. Sigmund az ön- és közveszélyesekről tanultakat alkalmazva hagyta, hogy az asz- szony megragadja a karját, és maga után vonszolja a liftbe.- Az ösztönöknek nem lehet gátat szabni - dörmögte maga elé Sigmund -, mert akkor fölhalmozódnak, és puff, kész a baj. Az ösztönök ellen tulajdonképpen az ösztönökkel muszáj harcolni, sőt, az sem baj, ha egy analitikus mindezt ösztönösen bevallja saját magának is! A liften minden visszarendeződött.- Hányadikra megyünk? - kérdezte Sigmund. Braunthall Lívia velőtrázó kacajba zuhant.-Cuki pofa maga, doktor úr! Hát nem erről beszéltem egész délután?!- Aha - bizonytalanodott el Sigmund, és a hajába túrt. - Végülis hányadik emeletre megyünk?- Semelyikre - sziszegte az asszony. - Maga nem akar engem észrevenni!- HoVá vezet ez a lift? Ho- váááá! - ordította a férfi. Az asszony a férfi zakóján lassan lejjebb haladt, majd vibráló ujjaival a nadrágszíjat matatta.- Az álmaimba vezet. Mit gondolsz, miért fizetek neked annyit? Sigmund sápadtan figyelte önmagát, ahogy a röpülő liftben paciense, Braunthall Lívia mezítelenre vetkőzteti. Ez a nő minden bizonnyal a zártosztályra, és nem ebbe a zárt liftbe való! A lift változatlan sebességgel búgott fölfelé. Most már az asszony saját magáról kezdte lefejteni, a ruhadarabokat. Sigmund egy óvatlan pillanatban felfedezte a „stop” gombot. Ez az! - és megnyomta.- Ne! Neeeeeeee - visította az asszony.- Mi ez, miért zuhanunk? - kérdezte rémülten a férfi. Az asszony összetörtén ku- corodott le.- Vége. Maga nem akarta megvárni az álmom végét. Kár!- És most mi lesz, meddig zuhanunk?- Teljesen mindegy, nem? - vont vállat az asszony, és lassan öltözködni kezdett. Szűcs Mariann / Alomfejtés
