Új Dunántúli Napló, 1992. október (3. évfolyam, 271-300. szám)
1992-10-22 / 292. szám
1992. október 22., csütörtök uj Dunántúli napló 9 JVI i n den ki anyukája A Jelenkor októberi száma Azt mindenki tudja, hogy a legtehetségesebb autóversenyző sem érhet el kimagasló eredményeket kitűnő szerelőcsapat nélkül. Az már ritkán jut eszünkbe, hogy egy színházban hány névtelen embernek kell állandó idegfeszültségben dolgoznia ahhoz, hogy a színlapo- kon megnevesített művészek sikeresek legyenek? A színház talán a legfurcsább üzem. Ennek az üzemnek a mindennapi üzemvitelét nagyrészt a művészeti titkárság biztosítja. A művészeti titkár tulajdonképpen nem csinál semmit. Csak mosolyog. S közben egyszerre három telefonon telefonál - már ha kap vonalat - közben a saját színészét egyezteti rádióval, tv-vel, filmgyárral, társszínházzal, a vendégművészt egyezteti anyaszínházával, s egyéb játszó helyekkel, meg a filharmóniával,'tévével, satöbbivel... A másik telefonon amorozónak fogászt, a primadonna apósának urológust, a kartáncosnak reumatológust szerez... a kritikusnak megmondja, ki játszotta harmincöt évvel ezelőtt Éva anyját és a kéjnőt a római színben ... az igazgatónak repülőjegyet foglal, menetirányba, nemdohányzót, s ott, ahol szőke a stewardess ... a vendégrendezőnek zajmentes szobát kajtat a zajos helyett... az operettleporoló- nak fél százalékkal több jogdíjat ígér, ha valóban elkészül az olvasópróbára az új szöveg ... sa díszbemutatón bármikor le tud ültetni ezerkétszáz reprezentaBertók László Valaki ráz egy lepedőt Butikoslány a divatot követem a pontos időt szemre a többiek előtt a valóságban ugyanott egyetlen biztos pont vagyok nem is érzem hogy szédülök csak körbeér bennem a föld és minden létező nagyobb én úgy élek hogy meghalok de a pillanat örök valaki ráz egy lepedőt és villognak az ablakok engem az mozgat ami fog az tart vissza hogy röpülök. Kiss Benedek Egy barát halálára Horváth Feri, Villám Feri, hová lettél, Horváth Feri? Barátom, hát hová levél? Nem jut el már hozzád levél. Ez a vers sem talál már meg. Be oktalan is haltál meg! Játszódtunk is, nem keveset, kövek közt is vigadoztunk. Dolgoztunk is, nem keveset. Értő kezed, jaj, hova lett? Értő kezed, értő fejed ... Istenem, hogy történhetett! Hová tűnt a somolygásod? Hová tűntél magad, vásott? Minden végzet boldogtalan, hát még, ha ilyen oktalan! Horváth Feri, Villám Feri, szívemet a szíved veri. Jaj istenem, hová levél? Nyár derekán lehullt levél. . . tív személyiséget a hatszáz személyes nézőtérre, _s ha közben a színháziak csak a szökő- kútban kaptak helyet, másnapra őket is kibékíti. A színikritikusokat persze, a legjobb helyre ülteti vagy a legjobb mosolyával tünteti ki őket. Nem csoda hát, ha a kritikusok alapítottak egy díjat, amit egyik évben dramaturgnak, ám kétévenként színházi titkárnak ítélnek oda. A díjat a Thália Társaság egyik alapítójáról, az író, műfordító, dramaturg és kritikus Bálint Lajosról nevezték A nagyvárosoknak nincs középpontja. Főképp azoknak, melyek több településből forrtak össze. Talán mindegyik őriz valamit a régi hangulatából. Jó, ha őriz, mert olykor éppen az egyéniségéről mondott le a sok egykori település, mely nagyvárossá összeforrt. Buda valaha csak a Várhegyet, és annak tövében, a Duna-parton elterülő települést jelentette. Budafok, Szentlőrinc (a pálosok kolostorával), Budakeszi, Hidegkút, Remete, Há- ros, Kovácsi, Sasad kívül estek, részben ma is kívül esnek a városon. A mai szemmel nézve igencsak apró települést fal kerítette be, melynek nyomai a Széna téren ma is láthatók. A tér tehát az egykori város határán feküdt. Neve pedig arra utal, hogy itt piac, szénapiac működött. Szerencse, hogy a szép név megmaradt, mert ebben a városban az utcák és terek igen gyakran váltottak nevet, a történelem szeszélye szerint. A tér mára elvesztette határ jellegét. Belül került a nagyvároson. A fal maradványai - rajtuk az emléktábla - csak emlékeztetni tudnak egykori határ- helyzetére. Hogy nyugatról, a környező apró települések felől, ide futottak be a kereskedelmi utak, s aztán itt, a város peremén zajlott az áruk csereberéje. A tér nyírott füvén ma szerény emlékkő áll. Körülötte hét kopjafa. A kövön felirat: 1956. És körben friss és fonnyadó virágcsokrok. Elhamvadt és hunyorgó mécsesek. Gyertyák. Négy évtizedre visszanyúló emlékeim vannak a környékről. Főképpen a Mártírok útjáról (egykor: Margit körút), mely innen kanyarog a Margit-hídig. A Rózsadomb oldalában, az Eszter (ma Sólyom László) utcában laktunk. Innen jártam iskolába, meg a Mártírok útjai ferences templomba. el, aki egy ideig a budapesti Nemzeti Színház művészeti titkára is volt. Az Új Dunántúli Napló már hírül adta, hogy ebben az évben a PNSz művészeti főtitkárának, Csaba Zitának adta át Budapesten a Fészek Klubban Koítai Tamás, a Színházművészeti Szövetség kritikusi tagozatának elnöke a Bálint Lajos-gyűrűt, e szavak kíséretében:-A legtöbb színházzal személytelen a kapcsolatunk. Jegyet rendelünk telefonon, átvesszük a pénztárban, leülünk a Egyszer, ha jól emlékszem, 1950 szigorú telén hazafelé tartottunk szüleimmel Pestről Budára. Esteledett. A hídon megpillantottunk egy férfit, aki a korlátba kívülről kapaszkodott, és nézett le a zajló jégtáblákra. Apám odaugrott, megragadta a középkorú ismeretlent, és leszedte a karfáról. Feltűnt a férfi rongyos öltözete, soványsága. Nem ellenkezett. Apám erősen fogta. Láttam, hogy a sovány ember vacog, és szeméből könnyek csorognak. Apám úgy vezette maga előtt, mint egy engedelmes, akarata-vesztett gyereket. Halványan emlékszem még a hírhedt Balogh páterre is, aki itt lakott valahol a környéken. Gyakran feltűnt jól ápolt, pöfe- teg alakja. Ő az a pap, akire az egyház csak pironkodva, szemlesütve emlékezhet vissza, mert jelképe volt a Rákosinak behódoló, szervilis egyházfiaknak. A Mártírok útja oldalában, a Széna tér sarkán állt még a hírhedt Margit körúti fegyház. Nagybátyám is megfordult itt, Rákosiék, az ÁVO vendégszeretetét élvezve. Szabadulása után sokat mesélt a bent töltött esztendőkről: hogyan vallatták kurtavasra függesztve, hideg vízzel locsolva, éji álmából rendszeresen felriasztva. Hogyan építették be közéjük a besúgókat, s milyen — az utolsó cigarettacsikket is elosztó - szolidaritás élt a sokfélül verbuválódott, sokféle arcú fegyenc között. Sosem lepett meg, hogy épp itt, a Széna téren verbuválódott 1956 októberében a szabadság- harcosok egyik legjelentősebb egysége. A tér - rejtetten tovább élő határhelyzeténél fogva -, meg az itt komorodó börtönépület nyomasztó hangulata miatt is, valósággal felkínálhatta magát a harcolók csapatának. Ide futnak össze a környék úthelyünkre. Nem így Pécsett. Ott mosolya, figyelmes szava, segítőkészsége van egy hölgynek, akinek elhisszük, hogy örül, hogy megérkeztünk, bármit írtunk is korábban. Megkérdeztük Csaba Zitát, ki a jó színházi titkár?- Aki azt hiszi, hogy ő mindenkinek az anyukája, aki itt dolgozik, s mindenki az ő vendége, aki idelátogat. Aki nemcsak elintéz dolgokat, de a megfelelő pillanatban tud mondani egy feszültségoldó jó szót, egy önbizalomerősítő biztatást.- Mi teszi próbára leginkább?- A permanens készenléti állapot. Égyfolytában tudni, hogy itt mindig történhet valami váratlan, amit nekem kell megoldani. S az, hogy nem lehet bármikor bármit megmondani vagy kifüggeszteni hirdetményként. Hogy a színház érdeke, s a művész érdeke minduntalan ütközik, s általában a titkárságon csapódik le. Itt kellene feloldani az érdekellentétet.- Mi teszi boldoggá?-Ez a Bálint Lajos-gyűrű nagyon boldoggá tett, bár tudom, huszonegy éve vagyok a színháznál. A huszonegy nyerő szám. Hozhatta a véletlen is. A rendszeres boldogságot az adja, amikor látom bemutató előadás után felszabadulni az embereket. A taps után már mindenki boldog.- Mit szeretne elérni?- Hogy kicsit többet örülhessek az unokámnak, s hogy legalább, amikor alszom, ne a színházra gondoljak. B. L. jai. Pest, a Várhegy, meg a külső település felől. Láttam egy filmet, már jóval később, a Széna téri felkelőkről. Pontosabban szólva: néhány töredék filmkockát. Ami az akkori kusza napokból s a kezdetleges filmfelvevők jóvoltából fenn tudott maradni. A felkelők parancsnokát, a legendás hírű Szabó bácsit mutatja, ahogy beszél - a szavait nem érteni -, ahogy a fegyverét megcsókolja és társaira néz. Szakadt, sovány emberek veszik körül a parancsnokot, akit a bukás után hamarosan kivégeztek. Ha ezt a kifejezést: „népi hős”, gyermekkoromban az iskolában kimondták, mindig valami borongós köd ereszkedett ránk. Távoli, értelmetlen. Neveket mondtak: Bugyonnij, Csapajev, Oleg Kosevoj. Hallgattunk, és ha kellett, kimondtuk őket, de nem volt közük a valósághoz. A valóság egyszerű. Néhány rongyos férfi emléke. Néhány virágcsokor a fűben. Néhány lobogó gyertya, és hét kopjafa. És akkor is így van, ha nekem, a katolikusnak, a kopjafa kezdetben idegen jelkép volt. Szinte érthetetlen. Meg kellett tanulnom, mi az. Ahogy a megtartó zsoltárokat is. A nagyvárosoknak nincs középpontja. De kell néhány hely, ahová az ember szívesen visszajár. Néhány hely, ami nem attól lesz fontos, hogy valamilyen közlekedési vagy egyéb csomópontra esik. Az ember elindul sétálni, nincs különösebb célja, és egyszerre észreveszi, hogy ott áll a Széna téri kopjafák előtt. Egy pillanatra megáll, elnézi a hunyorgó gyertyákat, és visszaemlékezik a hídon vacogó öngyilkosjelöltre, és visszaemlékezik Szabó bácsira, akinek elszánt arca olyannyira különbözik a másik férfiétől, mégis összemosódik vele. A Pécsett szerkesztett Jelenkor című folyóirat októberi számának élén Tolnai Ottó hosszabb elbeszélése áll. A Mi lesz, ha összeragadunk, mint a kutyák c. novella az író nemrégiben összegyűjtve megjelent „wilhelm-dalai- nak” motívumaiból építkezik. A szám szépirodalmi rovatában folytatódik Tandori Dezső Szabadiskola c. sorozata: az itt olvasható nyolcadik rész József Attiláról szól. Károlyi Amy, Somlyó György és Térey János versei, valamint Magyar László András elbeszélése kapott helyet a fentebb említetteken kívül az októberi számban. A Jelenkor e száma eredetileg a nyolcvanéves John Cage-t köszöntötte volna, ám a szerkesztés idején érkezett a hír, hogy az amerikai zeneszerző, aki nagy hatással volt a 20. század modem kultúrájára, augusztus közepén váratlanul meghalt. A Cage-összeállításból - mely az Előadás a semmiről című esszét, Vidovszky László és Weber Kristóf Cage-ről, a művész hatásáról szóló beszélgetést, valamint a két zeneszerző egy-egy Cage-nek ajánlott művének kottáját tartalmazza - így emlékezés lett. Az értekező írások között külön figyelmet érdemel Sándor Iván Bánk bán-esszéjének legelső fejezete (az első részt további kettő fogja követni), valamint Boros János izgalmas tanulmánya, mely alcíme szerint egy episztemológiai etikához szolgáltat vázlatot. A kritikák között Földényi F. László Beck András első kötetéről írt, Gács Anna Kertész Imre Gályanaplóját veszi szemügyre, Mikola Gyöngyi pedig Németh Gábor prózakötetét bírálja. A szám illusztrációit a pécsi Művészetek Házában júliusban látott francia bútorkiállítás anyagából válogatták (ugyanezzel a kiállítással nyitotta meg tavasszal Budapesten kapuit a Francia Kulturális Intézet). A kiállításról, a francia bútortervezés jelenlegi helyzetéről Mendöl Zsuzsa írt rövid ismertetést. Tóth Erzsébet: Termés Terítve a föld, mesebeli asztalka, rózsaszirom, alma, egy megmenekült, porcelánra sárgult gyöngyvirágon talán még májusi a sár, de az első hó, ha nagyon siet, talán még itt találja ezt az októberi bíbor tátikát. Ó, súlyos, büszke virágcsapatok! És főleg ti, diók! Néhány kiló dió-alkotmány a téli süteményekhez! Ha tudnátok, hogy lépdelek rajtatok! Páncélos bogarak és csigák ropognak így az ember talpa alatt. Ez a nyár is messz van már, gondolom mint egy gróf, de nem megyek a gereblyéért. Egyszerűen csak kedvem lenne négyzetmilliméterenként gratulálni. Szegények, ők megtették a magukét. A rohadásban viszont én vezetek. Hallom a diókat, ahogy ropogtatják a csontjaimat, érzem úszkálni véremben a nyálkás leveleket. Sarkady Sándor Bezerédj Amália búcsúja Ha bármilyen kis részét az egésznek Előrevittem bármi földi jóban, A nagy Egészet szolgáltam valóban: Kicsiny körömben az emberiséget. Ez a reménység mindig bennem égett; Lánykám kedvéért gyermekkönyvbe fogtam, Magyar verset hallott, ha ölbe fogtam; Tejtől a test, a nyelvtől nő a lélek! Ha kincset hagytam, nem csak Flórikámnak, Jutott belőle minden pór fiának, Műveltebb lett és boldogabb a nép; S míg elsorvasztott Hidján a nehéz láz, Kisoskolává nőtt a régi présház - Áldott legyen, ki nyomdokomba lép. 1988. Törő István Hamvaskék szilvaszemek Szilvaérés van, talán a tenger is érzi a szilva-illatot, vagy a végtelen víz csak önmagába szerelmes? a hegyfokon állunk és kérdezed, mit vétettünk e stációkon, hogy megroggyant szenvedéllyel kérjük a tenger aranyát? jussunkat örök hévvel; szemed szilvakék tengeri pára, benne lapul a hegyfok magánya, öblök, hajók és kikötők, utasait a tenger várja, hamvaskék szilvaszemek, a tenger ismer intelmeket és vágyat, a tenger egyetlen örök pokol, a tenger sohasem hibázhat. Szepesi Attila Széna téri kopjafák
