Új Dunántúli Napló, 1992. szeptember (3. évfolyam, 241-270. szám)
1992-09-05 / 245. szám
1992. szeptember 5., szombat uj Dunántúli napló 9 Ferenczes István: Széttördelt eclogák jönnek el érted lobog már lángja az irtott avarnak krumpliszár füstje lomhul a földre miként az elrongyolt zászló a szélben csattogva szétszáll az égen a varjúsereg rád hull te kedves rád mintha a hóra milyen kár érted és milyen kár értünk zsoltáros ködökben már nem is látlak messzi vagy mint a zápor akár a tenger éjjeli szirénák kék szomorúsága vonatkürtök gyásza tudná csak felidézni a nyárból alig-szerelmünk szédületét királyi vadászok megsebzett ordasa zengi a század széttapsolt tereire gyönyörű hiányát testednek árvaságát aranykaput tartotta vállad a vállad leomlik lázra szaggatja szíved harangja nyakadra kötélként szorulnak a ráncok széttördelt eclogák jönnek zörögve érted latrok és cédák tanyáznak már szemeidben hónaljad málnaillatát a huzat szagolja senki sem fog szeretni ha már nem szeretlek partra vetett halként múlik el combod ágyékod törtszámyű társtalan holló melled kunhalmán margaréta-téren mint kápolna a falu fölötti dombon siratja istent rézérc-mellbimbód Néhány éve a nyugati nagy városokban lehetett csak ilyent látni. Ma Budapesten is van egy fal, amely naponta új és új arcát mutatja az arra járóknak. Itt az utca embere az utca művészetével találkozik. Fotó: Asztalos Zoltán Bán Zsuzsa Hejehuja kurugla ... Rózsika olyan asszony volt, aki szeretett mindenben az élen járni. Ha kicsit korábban születik, biztosan kitüntetett traktoroslány lett volna belőle, nagy sajnálatára azonban elmúltak már azok az idők. így csak alapszervezeti párttitkár lett, a szülői munkaközösség elnöke, MHSZ pártoló tag, dolgozó nő, jó feleség, áldozatos anyja három gyerekének. Többre már nem futotta. Igazság szerint ennyire sem, néha maga is önkritikusan hangoztatta, hogy a sok bába közt elveszik a gyerek. Ilyenkor nem válaszolt neki senki, mert nem tudták, mire értette. Ha netán valami politikai kiszólás volt, akkor meg pláne jobb, ha nem mennek bele a dolgok taglalásába. Ámbár ... sok igazság van ebben a mondásban. Ha az ember tudja, miről van szó. Rózsika pedig biztosan tudja, mert ő mindig mindent tud. Olyan asszony. Na, mit tesz isten, változtak az idők. Ezt se hitte volna Rózsika, aki már olyna jól beleélte magát az előbb felsorolt szerepekbe. Ráadásul olyan orvul és hirtelen jöttek a változások, hogy eleinte csak kóválygott, azt sem tudta, hova kapkodja a fejét. De aztán az elsők között lovagolta meg az új hullámokat. Alapító tagja lett az egyik helyi MDF-szervezetnek, a gyerekeket szélsebesen megkereszteltette, és tüntetőén elöl ült a templomban vasárnaponként, családostól. Férje, akit eddig sem érdekelt semmi igazán, és nagyon jól el lehetett kormányozni, ha meg- ihatta a napi fejadagját, kivörösödve énekelte a zsoltárokat. Igaz, néha meg kellett bökni az oldalát, mert mindig későn hagyta abba, mint a többiek. Hát hiába, nem volt még ideje beletanulni. Rózsika olyan nagy hívő lett, hogy már nem is lehetett neki olyat mondani, amiben ne hitt volna. Mint mondogatta, neki eddig is nagyon fájt, hogy csak úgy lesöpörték az ufókat az asztalról, pedig ő naponta látja őket, ahogyan szálldosnak esténként a villanypózna körül.-Talán rá is ültek a drótokra? - kérdezték tőle.- Már miért ne ültek volna? - vágott vissza Rózsika harciasán. Látszott, hogy nagyon a szívébe zárta az ufókat valamiért. Másik vesszőparipája a természetgyógyászat volt, meg a babonák. Igen, babonás lett az utóbbi időben. Elolvasott egy-két könyvet erről, és nem volt nála nagyobb szakértője a témának. Néha hülyén jött ki, hogy váratlanul kirúgott oldalt, vagy köpködött maga körül, különösen a zsúfolt ABC-ben keletkeztek ebből konfliktusok. Na de ő nem hagyta magát, olyanokat mondott, hogy megfagyott a vér a többiek ereiben. Végül is mit lehet tudni, a fene egye meg, még megbabonázza az embert ez a boszorkány ... Egy napon aztán olyan történt, amire tényleg senki nem számított. Rózsika férje összeszedte a holmiját, és elköltözött otthonról. Valamelyik munkatársa kisszobájában húzta meg magát, és semmi rábeszélés nem használt, nem lehetett visz- szatéríteni a feleségéhez. Pedig megért egyet-mást mellette, a régi szép időkben is. Na de ne vágjunk a dolgok elébe, maradjunk annál a délutánnál, amikor betelt a pohár. Most nem a borospohárról beszélek, amelyik minden este betelt többször is, az még csak hagyján. Hanem Rózsika férjének lelki pohara, az telt be akkor. Az úgy kezdődött, hogy ő véletlenül nem a kocsmába ment mindjárt munka után, mint ahogy szokott, hanem vesztére saját lakásának a kilincsét nyomta le. Ezzel a lendülettel mindjárt be is fordult a konyhába, igaz, a pipa nem volt nála, viszont éhes volt. Erről is majdnem megfeledkezett, amikor megpillantotta Rózsikát, ahogy nagy seb- bel-lobbal dagasztott valamit egy fateknőben az asztalon. Hogy azt is honnan szedte, ki tudja, azonban volt még ott más furcsaság is. Például feltűnt, hogy az ember ünneplő kalapja van Rózsika fején, de alaposan összelisztezve, mert ahányszor becsúszott a szeméig, a lisztes kezével bökte feljebb. Aztán az egyik lábán egy túrabakancs, jól befűzve, megcsomózvaa bokája fölött, a másikon semmi. így állt a legszebb díszpámájukon, amit még az ember hozott egyszer a Szovjetunióból, amikor elruccantak egyet a szocialista brigáddal. Erre a díszpárnára már azért is kényes volt. Még amikor hozta, be is kölnizte Moszkva rózsája kölnivel, csuda jól illatozott a szobában. Hát nem ezen állt az a cudar asszony a sáros bakancsban?-Teveled meg mi van? - kérdezte tőle.- Hejehuja kurugla, kendnek arra mi gondja! - pergett a nyelve Rózsikénak. Erre lecsúszott a kalap a szemére, jobb kézzel hátrabillentette, és egy szalagnyi tészta maradta karimáján. Csak úgy himbálódzott, ahogyan nagy nekiveselkedve dagasztott tovább. Rossz volt nézni. Rózsika férje nem volt babonás, de most majdnem ő is kiugrott, egyenesen az asszony hátsó fele irányába. De visszafogta magát, helyette egy üveg bort emelt ki a hűtőből, és lerogyott vele az asszonytól legtávolabbi konyhaszékre. Kihúzta a dugaszt, és szomjasan beleivott a borba, hogy összeszedje magát egy kicsit. Nézte, hogy lebeg az a tészta az asszony homloka előtt.- Csak azt tudnám - mondta maga elé -, mikor bolondultál meg ennyire? Mit dagasztasz, te szerencsétlen, azt mondd meg!- Hát mit gondolsz, mit? Nem látod, hogy kenyeret?- Miért? Nem volt kenyér a boltban?-De volt. Viszont most az a divat, ha nem tudnád, te fafejű, hogy magunk sütjük a kenyeret. Mégpedig annak is megvan a módja. Látod, hogy nézek ki!- Látom. Ez a módja?- A kelesztő uszítása miatt. A mezőségi asszony így tesz, hogy jól megkeljen a kenyér. Csak azt sajnálom, hogy egy kis meggy nagyságú disznótrágyát nem tudtam szerezni hozzá.- Disznótrágyát. Azt minek?-Hát a kelesztőbe. Rontás ellen - vetette oda Rózsika, aztán minden átmenet nélkül cuppogni kezdett.- Mit akarsz? - kérdezte gyanakodva az ember, és már ott tartott, hogy kiszalad a konyhából.- Semmit.- Akkor meg minek cuppogsz olyan hülyén?- Ezt azért kell, hogy jól megkeljem- Aha. És mi lesz az ebéd?- Ez a kenyér itten, ha megsül. Rámegy az egész délelőt- töm, nincs most időm másra.- Hajaj - sóhajtott az ember, és meghúzta megint az üveget. Már akkor elhatározta, hogy elmegy innen, nem bírja tovább. Mire a kenyér kisült nagy hókuszpókuszok közepette, Rózsika férjének híre-hamva se volt sehol. Még bőröndöt se talált, jobb híján a táskavarrógép füles dobozába pakolta bele a holmiját, és elhagyta a házat. Vissza se nézett. Elég volt neki az utolsó pillantás a feleségére, ahogy ott állt a fél bakancsban, a tésztás ünnaplő kalapjában. Szép, fekete kalap volt, ezt direkt a vasárnapi misékre vette még neki Rózsika. Hát így történt, de nehogy azt higgye valaki, hogy az esemény lesújtotta volna az asszonyt. Úgy belejött a divatos dolgokba, hogy nem lehetett megállítani. Jósdát nyitott, csillagvizsgálót létesített a ház tetején, ló- tott-futott, plakátot ragasztott, cserkésztábort vezetett. Jötté- ben-mentében néha kirúgott oldalt, és köpködött maga körül. Az új idők asszonya. Hejehuja kurugla... Vissza a faluba Ahhoz, amit bizonygatni szeretnék, némi bátorság kívántatik: megfordulóban egy világirányzat, ezt szeretném bizonygatni. Rohamosan városiaso- dunk, és ez a világirányzat aligha fordul meg egyhamar, nem ezt bizonygatom. Á városról formált elképzelések, azok vannak megfordulóban. A város ideálképe változik. A falusias- ság, mint településszerkezeti városképi, hangulati jellegzetesség, ez van felértékelődőben. A menekülés városba, ez a lelki hajtóerő van lanyhulóban, és a visszavágyódás a faluba, ez a lelki éhségérzet van fölerősödőben. A régi várostól mint mesterséges képződménytől vagyunk elidegenedőben, és a falura mint természetibb képződményre vágyakozunk. „Vissza a faluba” helyett azt is mondhatnám, hogy „vissza a természetbe”, és ez nem rous- seau-i ábránd, hanem az embernek, mint természeti lénynek önvédelmi reflexe most, mely annál erősebben működik, minél globálisabb a természetpusztulás veszélye. Vegyük távoli példának New Yorkot. Annak is legjellegzetesebb magját, a felhőkarcolókkal teli Manhattan-félszigetet. A madártávlati képeken, mint egy gigászi tűpárna, sűrűn telitűzdelve hatalmas zsákvarrótűkkel. Amerika jelképe, a felhőket ostromló ember apoteózisa, a huszadik századi városépítészet etalonja, előleg a huszonegyedik századból. így tudjuk, de az építészet-kritika ránkpirít most: rosszul tudjuk így. Ez a gigászi tűpárna, zsúfoltságával és szakadékmély sikátoraival, korántsem a modem város példája, ellenkezőleg: a középkori gótikus városé. Ugyanaz nagyban és betonban, ami falak közé szorított, zsúfolt sikátoros közékori város volt kicsiben és kőben-téglában. Manhattan: a huszadik századi városépítészet zsákutcája — így a kritika. Nem is jó benne lakni, költözzünk ki a falusias peremvárosokba - így a városlakó. És már hallani, hogy New York nem is Amerika, a „földszintes Amerika” az igazi: fehér családi házak, kertek, sövénykerítések, madárdal, kutyaugatás. Jövök közelebb hozzánk. A Népszabadság belgiumi tudósíja írta, hogy Brüsszeltől délre egyetemi város épült ez elmúlt évtizedekben: Louvain-la-Ne- uve, vagyis Uj-Lőven. Az egyetem egyik professzora mutatja meg a várost a tudósítónak, mondván: „A sűrűn lakott Belgiumban 1666, Charleroi alapítása óta ez az első új város. Élhelyezésével, funkciójával, képe kialakításával példát akarunk mutatni, milyen is lehetne a XXI. század városa.” A tudósító körülnéz ebben a huszonegyedik századi városban, megvalósulásában annak, amit ma városideálnak tartanak az egyetem tanárai, és mindent lát, csak belgiumi Manhatant nem: „Sehol betonóriást, komor, ijesztő betonkockát nem látni, minden áttekinthető, szemmel átfogható, emberméretű, emberközeli. És minden ember- központú is - írja a tudósító. - A barátságos épületek éppúgy, mint a kedvesen kanyargó, lépcsőkkel, terekkel tagolt, apró tavakkal, kis parkokkal, pihenőkkel változatossá tett, más-más színűre kövezett utcák. Csupa sétálóutca. A gépkocsiknak csak a város peremén vagy a felszín alá vezetett parkolóban van helyük.” Summázva pedig azt írja Uj-Lőven- ről: „enyhén dombos, erdős, nagyon barátságos, szép tájban épült. És bár minden szempontból - a beépített anyagokat, a felszerelést, a funkciókat tekintve - a lehető legmodernebb, megtartott táji, túlzás nélkül mondhatni: falusias jellegét.” Huszonegyedik századi város, amelynek mintajellegét épp fa- lusiassága adja, remélem, beszédes példa ez amellett, amit bizonygatni szeretnék. Ha még közelebb jövök, egészen hazáig, lépteim elbizonytalanodnak: fő gondunk, hogy tető kerüljön mindnyájunk feje fölé, s nem az, hogy miként teremthetnénk ideális városokat. De ebben az egyvárosú, vízfejszékhelyű, falusias országban is kezd becse lenni a település-történeti hagyományoknak, és lakóhelyként kezd Budapest vonzása csökkeni. A „főváros-vidék” mérleget nem húzza egy- felé a főváros súlya, billegni kezdett a nyelv: a vidék sokat emlegetett és még mindig súlyos infrastrukturális hátrányait ellensúlyozgatni látszanak a vidék nyújtotta előnyök. Hogy így van, bizonyítsa két példa. Az egyik: ha átszaladok valamely hazai kisvároson, mondjuk Kunszentmártonon vagy Szarvason, mindig feltűnik e települések rendben tartottsága. Néhány középület és bérház a városmagban, falusias há- zak-utcák a peremen. A családi házakat a magántulajdonosok tartják rendben, a városmag házait a köztulajdonosok, s tehetik, mert kevésre kell fordíta- niok. Ha viszont végigsétálok Pesten, mondjuk az Akácfa utcában, vagy ha bebarangolom az öreg Erzsébet-, Teréz-, Józsefvárost, az elhanyagoltság riasztó sokaságával találkozom. Egész városnegyedek a lezül- löttség állapotában, sok-sok Kunszentmártonra vagy szarvasra való ember él olyan környezetben, állítólag irigyelni való fővárosiként, amilyentől egy önérzetes kunszentmártoni vagy szarvasi polgár borzadva menekülne. Az öreg negyedik bérházait ugyanis a köztulajdonosoknak kéne rendben tartania, de nem teheti, mert túl sokra kell gondot fordítania, s szegény lévén, alig telik neki valamire. A másik példát friss falusi élmény kínálja. Megérkezem szombat délelőtt, s míg ott vagyok, vasárnap délutánig, egyik csodálkozásból ki, másikba be. Kezdődik a helyi étteremmel. Van egy bár vagy presszó részlete, most alakították újjá. Fugázott téglaburkolat, vörösrezek, hangulatvilágítás; az éttermi részben damaszttal terített asztalok, lakodalom lesz este - minden szombat este lakodalom van -, most éppen négyszáz vendéggel. Aztán egy lakás. Szövetkezeti házban van, három szobás, nagy távlatú kilátás a szabad rónára, most tapétázzák, fiatal házaspár költözik bele, átmeneti lakhely lesz, aki ad magára valamit, előbb-utóbb saját házat épít. Tehát egy saját ház. Most épül, természetesen kétszintes, fölül támgerendák a kiugró tetőzet alatt, mint a románkori várkastélyokon. És egy másik saját ház. Most készült el, egybenyíló földszint, padlófűtés, faburkolatok, az emeleten hálófülkék, pingpongterem. A harmadik házat már belakták, körülbelül harmincán ülünk nappalijában az asztalok körül vasárnap délben, kis névnapi összejövetel, szerény traktával: leves, rántott csirkecomb, sültek, torták, italok. Hazafelé a kocsiban számvetés: nagyvonalúbb életkeret és életvitel ez, mint a miénk, szegény pestieké, akik szűk helyen élnek, lakástalanságukba beléreménytelenült fiataljainkkal a nyakunkon. És nem azért, mert a pénzünk kevesebb, azért, mert a vidéki házépítők szerencséje több: olcsóbb a telek, az építőanyag, kéznél a baráti segítség. A vidéken élésnek pillanatnyilag ez a legnagyob előnye. Faragó Vilmos Balatoni hangulat Kiss Attila rajza
