Új Dunántúli Napló, 1992. szeptember (3. évfolyam, 241-270. szám)
1992-09-05 / 245. szám
8 oj Dunántúlt napló 1992. szeptember 5., szombat Szép magyar vers Tóth Árpád: Őszi kérdés Jártál-e mostanában csendes tartón este Mikor csillaggal ékes a roppant, tiszta tér S nagy, lassú szekerek ballagnak haza, messze, S róluk a szénaillat meghalni visszatér? És fájt-e, amíg nézted a nyárfát révedezve, Hogy reszket agg feje, az ezüstös fehér, S hogy édes életednek újra egy éve veszve, Mert viszi már Szeptember, a nagy szénásszekér? S ültél-e elfáradva kemény, útmenti kőre, Merőn bámulva vissza az elvakult időkbe És feldöbbenve: jaj! ha most ledőlnél halva! S eszméltél-e fel árván az éji hidegen, Mikor a késő szellő, mint kósza, idegen Eb lábadhoz simult, s bús kezeidet nyalta? Mohácsi emlékbe!) körlvélycsi László felvétele Gyermán Júlia: A jelen háza Egy foltnyi békesség kellene, megnyugvás a tudatlanságban. Egy nagy szerelem kellene - a soha meg nem nyugvás! A jelen háza fogva tart, lesötétített telkemen keresztül nincs kilátás, függönyeimbe beleégtek az élősködő pillanatok. Érzem, ott sétálsz ablakom alatt, és én mégis tétlenül hallgatom a kavicsok énekét lábaid alatt, hallom fölzúgni újból a csendet - távolodsz. Te vagy, aki keres, és akit én is keresek? Szád még nem küldött mosolyt, szemed még nem üzent, de hallottam lépteid. Ismerlek. Lényed szétáradó ritmusát lüktetik az órák. S ha újra eljössz, én ajtót nyitok. Pécsi karmester sikere Sopronban Gyurkó István vezényel Két pécsi résztvevője volt a II. Soproni Nyári Fúvóskarnagy Tábornak, melyet a Magyar Fúvószenei Szövetség rendezett a városi önkormányzat és a Soproni Gyermekek Háza hathatós támogatásával. Az ország különböző városaiból érkezett, már zenekarok élén működő karmesterek, ismereteiket gyarapító értékes szakmai előadásokat hallgattak, hangszerelési feladatokat oldottak meg, és elsősorban lehetőséget kaptak arra, hogy a rendelkezésükre álló, készségesen, fáradhatatlanul, magas színvonalon játszó Soproni Ifjúsági Fúvószenekar élén vezénylési gyakorlatokat végezzenek. Olyan szakemberek irányították őket, mint a két, országosan elismert fúvósszakember, a baranyai származású Auth Henrik ny. ezredes, valamint Dobos László alezredes, a honvédség jelenlegi főkarmestere, továbbá Tóth Anna zenetörténész és mindenekelőtt a tábor vezetőjeként jelen volt Balázs Árpád Erkel-díjas zeneszerző, érdemes művész, a Magyar Fúvószenei Szövetség elnöke. A 4 napos együttmuzsikálás eredményeként a tábor vezetősége választotta ki azt a 7 karmestert, aki az augusztus 28-i záróhangversenyen a Liszt Ferenc Művelődési Központ impozáns nagytermében a közönség előtt vezényelhetett. Nagy megtiszteltetésként értékelhető, hogy a népes mezőnyből mindkét pécsi karmester dobogóra léphetett, nem titkoltan a legnehezebb művek megszólaltatásával. Szabó Ferenc, az urán fúvószenekar karmestere Kéler Béla: Vígjáték nyitányának, míg Gyurkó István, a Mecseki Szénbányák fúvószenekarának karmestere Balázs Árpád: Előjáték c. alkotásának valódi szakértelmet, magas hőfokú átélést bizonyító vezénylésével, mindketten őszinte szakmai és közönségsikert arattak. A jelenlévő Balázs Árpád meleg öleléssel honorálta műve hiteles dirigálását Gyurkó Istvánnak. A nagy hozzáértéssel és lelkiismeretességgel megrendezett, burgenlandi kirándulással élénkített, a megfeszített program és a hőség ellenére is jó hangulatú tábor résztvevői a jövő évi viszontlátás reményében tértek haza, hogy saját zenekarokkal gyümölcsöztessék mindazt, amivel Sopronban gazdagodtak. Mács József: A mesék egyik kis országát kellene megjelölni színhelyül, s úgy kezdeni a történetet, hogy hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy kicsinyke ország, amelynek a lakói több nyelven beszéltek, mivel több nemzethez tartozók voltak. Annak a népnek a fiai, akik a legtöbben voltak, mikor négynél is több sötét évtized eltelte után a más-más nyelvűekkel együtt kivívták szabadságukat, olyan törvény elfogadtatását gondolták ki, amely egyedül csak az ő nyelvüket ismeri el az ország hivatalos nyelvének. A többiekét nem, mert ha a többieké is egyenrangú lenne az övékkel, akkor az nagy mértékben veszélyeztetné biztonságukat, tudatná a világgal, hogy országukat nem egy nyelvű nép lakja. Azok a más nyelvűek azonban, akik nem akarták elhinni, hogy a kisebbségé veszélyeztethetné a többség nyelvét, hevesen tiltakoztak a készülő nyelvtörvény ellen, de végül is hiábavalónak bizonyult a tiltakozásuk, mert a többséget alkotó parlamenti képviselők ebben a kérdésben egy húron pen- dülve megszavazták csak az ő nyelvüket védő s az ő nyelvüket a kevesebbekre kényszerítő törvényt, megtiltva ezzel a kis ország más nemzetségű népénak, hogy saját nyelvén értekezhessen a hivatalokkal. Éltetve és tartósítva a korábbi sérelmes gyakorlatot, amely az internacionalista közeledés jegyében szorgalmazta, hogy nemzetiségi területen az ott élők kötelesek a többség nyelvén szólni és intézkedni. A nyelvtörvény aztán a meséknek ebben a kicsiny országában azt tette természetessé, ami teljesen természetellenes volt, hogy a beteg csak a többség nyelvén beszélgethetett az orvosával, akit senki és semmi nem kötelezett arra, hogy értse őt. S mert nagyon sok volt az olyan beteg, aki egyáltalán nem beszélte a többség nyelvét, az orvos - biztos, ami biztos alapon - a leggyakoribb orvosságot, a mindenre jó aszpirint írta elő nekik. Nem is fogyott sehol A többségi félnótás másutt annyi aszpirin, mint a más nyelvűek eme szerencsétlen földsávján, ahol még a kereskedőktől, a kávéházi és az éttermi pincértől sem kérhetett másképp a szülőföldjén élő ember, csak a többség nyelvén. A nyelvtörvény másképp is éreztette hatását a meséknek ebben a kicsiny országában. Felbátorította a más nyelvűek közé települt és telepített jövevényeket, akik ijesztésképpen úgy suhogtatták a nyelvtörvényből font vastag ostorukat, mintha született pásztorok lettek volna. S az addig békességben élő emberek szembe fordultak egymással. Olyan erről-ar- ról kezdtek veszekedni, vitatkozni, ami korábban eszükbe sem jutott. A többséghez tartozók egyre hangosabban mondták, övék az ország, ők vannak otthon benne, és ha mindez nem tetszik a más nyelvűeknek, költözzenek el, költözzenek vissza igazi hazájukba. Persze, nem területestül, ahogy az önkény ide kényszerítette őket, hanem csak úgy, egyszál ingben, gatyában. A más nyelvűek nehezen törődtek bele semmibe vevé- sükbe, a megízlelt szabadságot ők is a sajátjuknak tudva újra és újra megpróbáltak élni a jogaikkal. Az eddig eltitkolt településneveiket merész elszántsággal felírták a községnévtáblára, hogy ne merülhessenek feledésbe. A közéjük hívatlanul telepedett és telepített jövevények azonban igencsak felháborodtak ezen, és minden lehetséges módon tiltakoztak. A mesék kis országának egyik kicsiny járásában például úgy, hogy a többséghez tartozó mentős kirakta betegét a kétnyelvű községnévtábla előtt, mondván: - Nem mehetek tovább, nem hoztam magammal útlevelet! - Erről a legkirívóbb esetről a többség majdnem minden sajtóterméke beszámolt, és a mentősnek adott igazat. A meséknek ebben a kicsiny országában ugyanis csupán egyféle igazság létezik: a többség igazsága. Ezt szolgálja minden, még a tubusfestékes spray is. Felírja a más nyelvű ember a községnévtáblára faluja, kisvárosa ősi, több évszázados nevét, s jön a többségi nyelvű atyafi, és azonnal befújja, olvashatatlanná teszi. A kétnyelvű feliratokat is ugyanilyen sorsra juttatja. Értse meg és lássa be mindenki, hogy ebben a kis országban nem létezhet más nyelv, csak a többségé! Egyedül ezen a nyelven üdvös dicsérni, panaszkodni, örülni, szomor- kodni. Ezen a nyelven érdemes imádkozni is, mert csak így lehet a többség Istenének kedvében járni. A más nyelvűek kezdtek beleunni és belefáradni az értelmetlen küzdelembe, tűrték és beletörődéssel viselték, hogy nem lehet helynevük, kétnyelvű feliratuk, az ő nyelvükön írt jegyzőkönyvük, krónikájuk, keresztlevelük, hivatalos okmányok. Vagyis hogy nem lehet élő a nyelvük! Az általuk lakott területen, mint annyiszor a történelemben, most is Látjátok, feleim, szümtükkel, mik vog- muk sorsában részesítették őket. Sehol nem lehet írásos nyoma annak, hogy ők a saját földjükön élnek. A nyelvtörvény rájuk borította a szemfedőt, a hosszúnak látszó éjszaka sötét fátylát. Nincs már sehol más nyelvű felirat ebben a kicsiny országban. Lekoptak a hivatalok falairól, mindenünnen, már csak a temetők fejfái hirdetik a másságot, meg már csak a házakban és a tágas mezőn hallatszik a más nyelvűek csipogása. Örömmámorban úszik a mindig győztes többség. Mielőtt azonban felröpíthetnék a petárdákat, s megszólaltathatnák a többség nyelvét, a diadalmas egynyelvűséget köszöntő ágyukat, s elhangozhatnának a győzelmet ünnepélyesen törvénybe iktató parlamenti képviselők szónoklásai, zavart keltőnek és baljóslatúnak tekinthető, hogy a kis ország többségi nemzetének egyik szeretett fia, bizonyos Lala Zabuda, mintha most ébredt volna fel téli álmából, és semmiről sem tudna, kilépett a győzelmi úszók sorából, és megtörte a nyelvtörvény kialakította nemzeti egységet. Lévén igazi jó mesterember, a más nyelvűek etnikumához egészen közeli, de már majdnem többségi városban kiírta és háza homlokzatára kifüggesztve a kétnyelvű táblát, amelyen értésére adta minden arra járó más nyelvű embertársának, hogy ő a hét utolsó két napján harmonikát javít. Senkinek nem tetszett a városban ez a szégyentelen tett, ez a hivalkodó egységbontás, ki is kiáltották rögtön Lala Za- budát félnótás többséginek, s a mesék kicsiny országán végigfutott a felháborodás hulláma, hogy az ilyen eszét vesztett, nem e világon élő félnótások miatt nem tud előbbre jutni a nemzet. Az ijedt s túlontúl hazafias érzelmű honatyák is összeültek a parlamentben, s a Lala Za- buda-féle kétnyelvű tábla ellenében azonnal megszavaztak egy kiegészítő törvényt, amely szerint a szent nemzeti célokat követő többségiek sorából nem léphetnek ki a Lala Zabudához hasonló, tájékozatlan félnótások. Salamon Erzsébet: Akár Akár még szerethetünk is. Hosszú éjszakába nyúlik arcom, akár a mesék melege. Lépéseim akadoznak. Kisebzett évek, akár a tájak és féltő lélegzetek. Szeretet-szakadék. Ha lehetne, a tenyeredből innék.
