Új Dunántúli Napló, 1992. szeptember (3. évfolyam, 241-270. szám)

1992-09-20 / 260. szám

Nagykanizsa: kultúrából jeles A művelődési intézmények alig-alig találnak magukra a je­len gazdasági helyzetben, nem beszélve a kis települések pangó kultúrházairól. A nagy- kanizsai Hevesi Sándor Műve­lődési Központ egyike az or­szág azon intézméynyeinek, ahol következetes szemlélettel jó arányban sikerült megtalálni a színvonalas közoktatási, -mű­velődési, és a rentábilis tevé­kenységek egyensúlyát. A város és vonzáskörzete polgárai mindebből annyit ér­zékelnek; mindig van miért be­térni a „háesemkába”, bön­gészni a színvonalas program- kínálatot. Nem véletlenül magas a me­gyehatáron túli látogatottság; az évi fél milliós látogató-forga­lom nagy részét képezik a dél-somogyi, baranyai települé­sek.- Korábbi célkitűzéseink mára bevett gyakorlattá forrtak - mondja Papp Ferenc, aki már tíz éve áll az intézmény élén. ­Az aktuális közéleti problé­mákról indított fórum sorozatok, a cigány lakosságért tett kez­deményezések, a nyári éle- mód-tábor, a hagyományőrző együttes, a számos népfőiskola, a mentálhigénés, az autogén tréning, a gazdasszonyképző, a pszichológiai szabadegyetem, a csaknem 30 féle tanfolyam, klub rendkívül népszerű a la­kosság körében. A szórakoztató programok valamennyi generáció számára különleges csemegéket ígérnek. A színházi évad három dunán­túli társulaté. A talán országo­san is egyedülálló teaház külön­leges, varázslatos világba kala­uzolja látogatóit. Nagy érdeklő­dés kíséri a barokk-estek, a fil­harmónia bérlet, a törzsközön­séget nyert nosztalgia kávéház, a diákcentrum, a Sztárok a pó- diumon-sorozat, a dzsessz- kocsma, a könnyűzenei koncer­tek programját. A Magyar Rá­dió közreműködésével október­ben rendezik meg a II. Al­pok-Adria Nemzetközi Jazz- fesztiyált.- Borotvaélen táncol a költ­ségvetésünk - folytatja Papp Fe­renc -, de talpon kell marad­nunk. Ebben a szituációban csak előre lehet menekülni. A rend­szerváltás előtt is a gazdasági racionalitást tartottuk szem előtt. A visszafejlesztés nem megoldás, új mecénásokat, kap­csolatokat kell keresni. A vál­lalkozói kör megnyerésén túl minden helyi és óíszágos részt veszünk, évente 12-14 pályáza­tot nyerünk. Tröszt E. A barkácsoló magánénekes Angol-orosz tanári szakra járt, ám szép énekhangjára ha­mar felfigyeltek, és pályája gyökeres fordulatot vett: Lukin Márta beiratkozott a Zeneaka­démiára, s ezt a zeneszerető csa­lád természetesnek vette. Elő­ször oratóriumi énekesnek ké­szült, de mivel az opera tan­szakra is bejárt, a mozgalma­sabb színpad, a mezzoszoprán szerepek elcsábították. A vég­zés után először a rádió énekka­rában, majd Győrben, Miskol­con énekelt. Az idei évadban a Pécsi Nemzeti Színházhoz szer­ződött. Budapesti otthonában hívtam fel, mert még nem talál­tam meg Pécsen. Magam elé rakom vadonatúj fényképét, de mondja, nem igen hasonlít rá, mert pár napja egész rövidre le­vágta a haját.- A miskolci színháznál há­rom évig dolgoztam. Jól érez­tem magam, de kevésnek talál­tam, hogy évadonként egy da­rabot adtunk elő, akkor is, ha én főszerepeket kaptam. Tavaly már énekeltem vendégként a Cosi fan tutte egyik szerepét a pécsi színházban, és megtetszett a nagyobb társulat, s az, hogy évente több darabot is műsorra tűznek - Lukin Márta hangja egy árnyalatnyi csalódásról árulkodik.- Nem tagadom, sajnálom, hogy a tervezett Falstaff előadás elmarad, de azért nem ment el a kedvem Pécstől. A Bánk Bán­ban énekelem majd Gertrudist, életemben először. Feladatoknak azonban nin­csen híján Lukin Márta, hiszen vendégként rendszeresen éne­kel a budapesti Operában. A Parsifal az idén is a műsorukon lesz, és jövő év elején mutatják be a Rajna kincsét. Hívták Sze­gedre is, s szokott koncertezni, például a Fesztivál Zenekarral. Minden jó zeneművet kedvel, az operett és a musical világába is szívesen kirándul, de a könnyűzenét inkább csak hall­gatja. Nyelvtudásának, melyet némettel és olasszal is gyarapí- tott, nagy hasznát veszi, mert csak úgy tud igazán elénekelni bármit, ha minden szavát érti. Szerepeihez sokat olvas, hogy minél jobban a magáénak érez­hesse a művet és a kort, amely­ben íródott. Szabadidejében színházba, oparába jár vagy barkácsol. Már polcokat is készített. Maga varija fellépő ruháit, a jelmeze­ket is kiegészíti ötleteivel, s ha kell, autót is szerel. Barlahidai A. Az Illyés Gyula emlékszoba Fotó: Szundi György Készülődés az Illyés évfordulóra Kukkantás a simontornyai vármúzeumba A templomos kincs Akár még Dél-Dunántúlon is kutathatnának utána a franciák Salamon fia 1277 után épí­tette az első várat Simontor- nyán, amely építőművészeti szempontból a fénykorát 1500 körül élte. Több főnemesi csa­lád is birtokolta, például a Ka­nizsaiak, a Buzlayak, vagy Ozo­rai Pipó. A törökök alatt és a kuruckorban megrongálódott, míg a két világháború között, a negyvenes években cigányok lakták, amikoris Illyés Gyula és Németh László népfőiskolának nézték ki, s meg is vehették volna hetven pengő vagy hetven teknő áráért. A háború miatt ebből nem lett semmi, de a helyreállítások után, a hetvenes évek közepétől megnyílt a vármúzeum, amely a vár történetének állandó bemu­tatása és a színvonalas időszaki kiállítások mellett két szobában Illyés Gyulának állít emléket. Itt látható az íróasztala, szem­üvege, sok más személyes tár­gya. A kiállítást Vadas Ferenc, a szekszárdi múzeum igazga­tója, ismert Illyés kutató ren­dezte, aki a november 2-iki Ily- lyés évfordulóra újabb kötettel jelentkezik, mely a „Rácegres­től Párizsig” címet viseli. Az író születésének kilencvenedik év­fordulójáról Tolna megyében több helyütt is megemlékeznek, a simontornyai vármúzeum pe­dig pályázatot hirdetett Illyés műsor összeállítására. B. A. Alpok-Adria iroda Kaposvárott Nem kis megmérettetés ígér­kezik a jövő évben Somogynak: 1993-tól két éven át a kö­zép-dunántúli megye lesz az Alpok-Adria Munkaközösség soros elnöke. A jelenlegi elnöki tisztet a felső-ausztriai tarto­mány látja el, s a névsor szerint most Somogy következik a 18 tagtartomány közül. Az előzetes megvitatás után a Somogy Me­gyei Közgyűlés elfogadta az el­nökség megtisztelő jogát. A munkához máris hozzáláttak, október elsején nyit az Alpok- Adria Ügyviteli Irodája Kapos­váron. Elsődleges feladata az elnökök plenáris üléseinek, és a Vezető Tisztségviselők Bizott­sága üléseinek előkészítése. Másfelől a munkaközöség bi­zottságai munkájának össze­hangolása, a javaslatok össze­gyűjtése és az eleven kapcsolat- tartás megteremtése.-A tartalmi feladatokon túl sok újszerű szervezési, ügyvi­teli és technikai feladatot jelent az elnöki tiszt ellátása - mondja dr. Lamperth Mónika, az iroda leendő vezetője. - Örömmel vállaltam el, az eddigitől eltérő munka sok érdekes, új területet jelent. Hozadéka a kultúra, a sport, az egészségügy, a keres­kedelem területén sokat ígér, és nem csak itt, hanem az ország más megyéinek is. A felső­ausztriai kollégák eddig is sokat segítettek ismereteik átadásá­val, egyikük a napokban érke­zik Linzből konzultációra. A tapasztalatokra különösen a nagyszabású rendezvények szervezésekor lesz szükségünk. Toszt É. Új francia-magyar ifjúsági filmsorozatot kezdett el sugá­rozni tegnap a Magyar Televí­zió. A hajdani Templomos lo­vagrend elrejtett kincse utáni hajszát bizonyára nemcsak az ifjabb korosztály követi majd figyelemmel: a téma évszáza­dok óta újra és újra felbukkanó slágernek számít. A Szentföld védelmezésére a XII. században alakult Temp­lomos lovagrendet fennállásá­nak közel két évszázada alatt is misztikus legendák övezték, 1312-ben bekövetkezett felosz­latásuk és az azt megelőző klasszikus koncepciós per Fran­ciaországban pedig talán a kö­zépkori Európa legnagyobb, legtitokzatosabb botránya volt brutális kínzásokkal, elevenen megégett lovagokkal, betelje­sült halálos átkokkal. Az eretnekséggel, istenká­romlással, a kereszténység el­árulásával, bálványimádással és fajtalankodások űzésével meg­vádolt lovagi szerzetesrend szándokoltan titkokba burkolt története máig alapul szolgál arra, hogy fantázia gyeplőjét megeresszék az amatőr kutatók, írók, filmesek. A témát tápláló legendának csak egyik ága a templomosok elrejtett mesés kincse. Ennek elvileg lehet ko­moly alapja, hiszen a Templo­mos lovagrend a XIII. századra lényegében államoktól függet­lenül Európa gazdasági hatal­massága lett. A Szentföldön harcoló lovagokat adományok révén a hátországból fél Euró­pát behálózó hatalmas, jól mű­ködtetett és hasznosított birtok­tömeg támogatta. Ehhez társult még a hosszú évtizedek alatt összegyűjtött hadizsákmány, valamint a pénzkölcsönzési te­vékenység. Fő bázisuk Francia- ország volt, ahol a királyi kincs­tárat is Templomos rendi igaz­gatta, s a lovagok kezében volt az adók beszedése. Gazdasági téren úgy műkö­dött a lovagrend, mint a mai multinacionális vállalatok. Gazdagságukkal büszkén tün­tettek, s alighanem ez lett vesz­tük is. Felszámolásuk kezde­ményezői - más lovagrendek, a francia és a aragón király, V. Kelemen pápa - osztozkodtak a vagyonukból. De bármekkora nyereséget is zsebeltek be, már a középkori hidelmek is azt fel­tételezték, hogy egy ilyen titok­zatosan működő, nagy hatalmú lovagrend óriási kincshalmazt rejthetett el valahol Európában, netán egy félreeső rendházában. Mi közünk lehet nekünk eh­hez azon kívül, hogy nálunk ol­csóbb a fiigyártás, mint Fran­ciaországban? Csak annyi, hogy a templomosoknak - bár ez ke­véssé közismert - nálunk is je­lentős birtokaik voltak. Első központjuk az Esztergom mel­letti Abonynál létesült, majd Székesfehérvár lett a tartományi központ. Csak Dél-Dunántúlon 56 különböző nagyságú birtok volt a templomosok tulajdoná­ban. A ma is ismerősen csengő nevek közül néhány: Varasd (Bonyhádvarasd), Okorszentlő- rinc (Szentlőrinc őse), Fadd, Csurgó, Szokoly, illetve Szép­lak, amely Pécsváradtól észak-keletre esett. D. I. Rádió mellett... Nem tudom, valamilyen sta­tisztika őrzi e hazai lóállomá­nyunk létszámát, de hogy ke­vés, az biztos, hiszen ahogy gépre ült a nagyüzemi mező- gazdaság, úgy fogytak a lovak, annak idején hallottam, a lótar­tás nem gazdaságos. Azért, mert etetni, gondozni kell akkor is, amikor - munka nem lévén a téli hónapokban - csak áll az is­tállóban. A traktort is „etetni” kell, ám ha áll, nem költünk rá egy vasat sem. Egyszerű logika, amit egy időben el is hittem, és nem értet­tem, hogy téeszbe besodródott paraszt „ .. .mit van úgy oda” a lováért. A Falurádió műsorában egy középkorú gazda most meséli egyik reggel, hogy gyermek­kora óta az volt a vágya, hogyan tudna szert tenni egy lóra, vagy többre, mert „ősei” még a téesz- esítés előtt a lovat istenítették, a kis gazdaságoknak legértéke­sebb és legmegbecsültebb jó­szága volt. Amikor megnősült, feleségé­vel bikákat tenyésztettek, majd­nem vagy ötvenet évek alatt, amelyeken persze túladtak, mert gyűjtötték a „lóvét” a lo­vakra. Az istállóban öt-hat lova van már, meg néhány csikó, van egy Imperiál leszármazottja is, megejtően széfjén mesél az ál­lományról. A lótenyésztés nem olcsó, hi­szen egy fedeztetés - állami méntelepen - ugyan csak há­romezer forint, de maszeknál tí­zezret is elkérnek az aktusért. Hogy mennyi manapság egy ló ára? Nyolcvan-százezernél kez­dődik, de százhetven-száz­nyolcvan ezer forintot is fizet­nek. A nagytestű, roppan erős muraköziért négy-ötszázezer forintot elkér a tenyésztő, sőt Orosháza környékén egymillió­ért vásárolt valaki egy remek versenylovat. De a parasztnak nem versenyre kell az állat, ha­nem munkára. Az újonnan földhözjutottak- nak éppen ez a nagy gondjuk. A hiány felveri az árakat. Pedig valamikor - még a hatvanas évek elején - itt Baranyában vi­szonylag olcsón vásárolta fel a lovakat az olasz kereskedők megbízottja - a szintén olasz Pipo-bácsi, aki időnként a Ná- dor-kávéházban kötötte meg az üzleteket a felhajtókkal. Az ola­szok sok lovat elszállítottak, hogy aztán mi lett a sorsuk, senki sem tudja. Később - amikor az idegen- forgalom fellendülőben volt - a külföldieknek szóló propa­ganda-füzetek jelezték, „ .. .lo­vaglási lehetőség biztosítva a vendégeknek!!!” Ismeretesek az úgynevezett „IBUSZ-lovak”, amelyeket a csikósruhába öltöz­tetett hortobágyi gazdasági em­berek meghajtottak, a vágtató ménes után felhőben úszott a por, pattogott a karikásostor, a legények kurjongattak és a „műsornak” megfelelően be­tyárkodták is a csézával hely­színre érkező külföldiek előtt: nyeregbe kapták a német-an- gol-amerikai „naccságákat”, ez utóbbiak ájult sikongatása kö­zepette. „Délibáb minden mennyiségben ...!” - jegyez­ték meg a cikkírók, tömény és magyarkodó giccsnek minő­sítve a dollárt hozó cécókat. No persze, ma már moso­lyoghatunk ezen, de azért ezek a rendezvények is hozzájárultak a lassan visszatérő szép lókultusz kibontakozásához. Emlékszem rá, még az átkos- ban, egyik évben Máriagyűd- Siklós-Harkány háromszögé­ben megjelent egy öreg hintó, két kis remek lóval. Hazai-kül­földi turisták utaztak föl a bo­rospincékhez, vagy a siklósi vár romantikus környékére, a bakon pedig peckes, feszes derékkal ült a kocsis, fekete kobakkal a fején, fekete, zsinóros dol­mányban, fekete csizmában. Későtt itt is, de az állami gazda­ság üszögpusztai telepén is már hátaslovaknak volt nagy keletje, turistái körökben, csak úgy, mint az ország más idegenfor­galmi helyein. Egy jó ismerősöm, itt Pécsett, lovat vett magának autó helyett. Azt hittem csak ugrat, de egy­szer valóban megpillantottam a volt Európa-bajnok ölölvívót, amint lovával kocog Szentlő­rinc felé, a puha útpatkán. Pa­nellakó volt ő is, így máig sem tudom, hol tartotta a lovat. Egy kicsit irigyeltem: hajdani ponyvaregények nyomán ne­kem is volt álmom, hogy regge­lente „kilovagolok”. De aztán maradtam a 30-as járat mellett. Reggelente kilovagolok? 4vasárnapi

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents