Új Dunántúli Napló, 1992. szeptember (3. évfolyam, 241-270. szám)
1992-09-19 / 259. szám
8 aj Dunántúlt napló 1992. szeptember 19., szombat A «Jelenkor új száma. A Pécsett szerkesztett Jelenkor szeptemberi száma különleges csemegét ígér. A folyóirat szerkesztői ezúttal egy olyan „tematikus” lapszámot állítottak össze, melynek minden egyes írása ugyanazon motívum, a hal motívuma körül forog. A hal közismert kultúrtörténeti, művészettörténeti és irodalmi fogalom - a szeptemberi számban több mint húsz írásból egy kilencvenhat oldalas füzet- nyi antológia jött létre olyan szépirodalmi munkákból, amelyeknek közös főszereplője valamilyen hal, bálna vagy egyszerűen csak a víz. Az írások között találunk szabályos lírai darabokat (Berták László három halas szonettet, Kukorelly Endre versprózát, Kemény István verset írt), vers- fordítást (Parti Nagy Lajos Christian Morgenstern nevezetes, verslábakból álló művére írt tizenhárom fordítás-változatot), hagyományosabb elbeszélést (Csíki László, Krasznahorkai László, Visky András, Solymosi Bálint tollából), mesét (Márton László), kisprózát (Németh Gábor, Budai Katalin, Kabdebó A HAL apámnak egyik legismertebb „műsorszáma” volt. Ma is emlékeznek rá azok, akik tőle egyszer is hallották - vagy az érintettek, persze. Sajnos,' nem maradt fenn hangszalagon, csupán az alábbi jegyzet-töredék kézírásos följegyzése. Az apák(nak) is habent sua fata. Apám fátumához tartozott, hogy prózaírás, újságírás, szerkesztés helyett-között egy évig színészkedett is valamely társulatnál a negyvenes évek legvégén. Elképesztően tudott egyébként beszédmódot, gesz- tikulációt, hanghordozást utánozni. A HAL-at az ötvenes évek elejen kezdte mesélni. E szerint, az írószövetség országos közgyűlésén megjelenik a megyei pártbizottság kül- dönce-futára, és közli az írókkal a Párt üzenetét: másnapra mindenkinek fognia kell két (2) halat. Hogy ki mit válaszolt erre, ezt játszotta el apám. Az évek során, haláláig (1959) bővít- gette a szereplők körét. A szöveg-pillanatkép szerint ezek voltak az ötven es évek elején a romániai magyar írók; Moher Károly ma több mint százéves lenne, ha élne. Szász János talán a legfiatalabb volt akkor köztük, huszonéves... A HAL-töredék (1. szálka, halgerenda) fátája meg az, hogy a nyolcvanas években egy humor-antológiába kérte el a könyv szerkesztője. Ügyesen átjavítgatta az utasításokat benne, kihúzta Illyés Gyula nevét (akkor folyt éppen egyik nagy polémiája), a Bárdos B. Artúrét (mert külföldre szakadt), a kiszólásokat (mert szocializmus-ellenes trágárságok). Aztán mégsem jelent meg ez a kevéske sem, mert a pártot (és az akkor magas polcon álló írókat) nem lehetett kihúzni a Halból. Már a régi görögöknek is volt apjuk. Bállá Zsófia Kiss Jenő: Mondják meg pontosan, milyent kell fognunk. Jó lenne, ha megbeszélnénk, nehogy aztán majd össze-vissza fogdossunk mindent. Csak eny- nyit akartam mondani. És még egy apróság: megrekedt költészetünk egyik fő hiányosságát éppen abban látom, hogy az írók eddig csak mímelték a versírást, de most, hogy végre halat is foghatnak, szeretném, ha mindenki alaposan felkészülne erre. Igazán őszintén üdvözlöm ezt az újabb lépést, mely egészen biztos más szempontból is eredményes lesz. Csak ennyit akartam mondani. Hajdú Zoltán: Öregem, aki nem megy, azt seggberúgjuk. Miért? Ha Illyés Gyula öregem, tud naponta hat órát halászni, akkor Bárdos B. Artúr, öregem, nem foghatna meg legalább egyet? Lusta! Az anyja P... -ja! Páll Árpád: Álljunk meg, elvtársak! Biztos, hogy a Párt üzente? Ha Gonda elvtárs tud róla, hogy az egész szerkesztősége ... Létay Lajos: Én nem megyek, a feleségem nem hiszi el, hogy halat fogtam. Nagy István: Összefogunk kettesével, és mindenki fog egy halat. Dános Miklós: Na, most tessék, álljak oda fogni halat. Értitek? Halat! Majtényi Erik: Értem. Csak mire használjuk majd fel azt a sok halat? És én nem is vagyok tagja az írószövetségnek ... (röhög) Nem! Öregem! És Bállá sem. Földes László:Semmi kifogásom ellene. Csupán azzal szeretném kiegészíteni (oldalra húzza az orrát és megszívja), hogy bízzunk meg valakit, aki segíteni fog Hajdú Győzőnek, mert neki még nincs gyakorlata ebben ... Különben semmi kifogásom ellene. Szász János: Emlékeztetni akarom az elvtársakat, hogy Gajdár kiváló szovjet író is . . . tudniillik ő a gyermekirodalom megteremtője .. . szóval ő is járt, hogy úgymondjam, halászni. Véleményem szerint, egy igazi bolsi, elvtársak, egy igazi bolsi, hát, hogy úgy mondjam, megfogja ... me ... me . . . megfogja a halat! Meg kell fogja a halat! Meg kell fogja a halat! Sütő András: Mit kell ezen ennyit vitatkozni? Az egyik csoport kimegy délelőtt, a másikat kivisszük délután autóval. Én nem tudok menni, mert az Irodalmi Alapnál gyűlésem van (kacsint és írást utánoz a kezével, mint aki azt mondja, hogy írni fog azalatt). Helyettem majd fog a feleségem. Papp Ferenc: Álljunk meg, elvtársak! Ki üzente? A Párttól? Na. Hát. . . nagyon szívesen, elvtársak, de nekem mára megvan a programom. Be kell fejeznem két regényt, aztán el kell mennem halászni. Megígértem a feleségem sógorának. Sajnálom ... Hát... Szervusztok. Kissbenke György: Jó, kicsiszivem. Elmegyünk. És viszünk magunkkal olvasnivalót. Egy sikeres harc története Tíz eves a Pécsi Kisszmhaz Az egyik legnagyobb sikerű produkció a Szentistvánnapi búcsú 1982-ben egy három perces előterjesztés után az akkori tanács az akkor már sok éve működő Pécsi Nyári Színházat (mely intézmény egy év óta a Pécsi Kisszínház nevet viseli) „társulat nélkül működő hivatásos színház”-ként elismerte. Ilyen egyszerű volt. Ilyen egyszerű lett volna? Erről kérdeztem a jubileum alkalmából Bagossy Lászlót, aki alapítója, sokáig igazgatója és rendezője a színháznak.- 1982 annak a dátuma, hogy egy színház, amely már hosszú évekig létezett, részt vett a város életében, végre hivatalos papírt kapott róla, hogy van. Pedig az ezt megelőző tíz évben is állandó alternatív színházként működtünk, csak éppen a mes- gyén, népi ellenőrökkel a nyakunkon. Végülis sikerült megvívni a harcot, mert sokszor harcoltunk.- Mi adta az erőt hozzá?- A legnagyobb erő a közönség volt. mert ha egy színházat A lámpa pirosra vált. Majdnem a zebráig gurul a kocsival, üresben fut a motor. Szürkül. Évek óta jár erre, s mégis minden idegen itt, nem érzi otthon magát. Ez nem a valóság, tudta évekkel ezelőtt is, tudja ma is. Valami tévedés ez az egész, valami színjáték, egyszer csak lemegy függöny és. .. A zebrán senki, az az ember a járdán áll, néz át az úton, nem indul... Amint észreveszi, a kocsiból csak őt látja, azt az embert a járdán, előtte a zebra, mögötte a szürkületbe búvó villanegyed. Fekete nagykabátja szakadozott, gombolatlan, lábán gumicsizma, egyik kezében féligszívott cigaretta, szájához emeli, de füstöt nem látni, másik kezével ágas botot tart a vállán, az ág végén sovány bátyú. Gömyedten áll, néz át a zebrán, gondozatlan haja a szemébe lóg. Döbbenten figyeli az embert, szégyenkezve ... az elesettség, a tehetetlenség... Gyomra ösz- szerándul. Mert ő is bűnös, tudja jól. Mindenki az. Mind, a közönyösek, az önteltek, a gyávák, a diszkréten, a sunyin elfordulok, a röhögök, a sajnálko- zók... Mióta áll itt ez az ember? Évek óta? Miért nem mozdul, megy a francba át a zebrán, akárhová, akármerre!? S ha egy másik útnál, egy másik zebra előtt állna? Ha most nem látná, akkor nem is lenne? A többiek sem lennének, nem néznek, akkor valóban ki lehet jelenteni, hogy nincs rá szükség. Sose ’’politikailag” volt velünk baj, inkább bizonyos értelmiségi körök nézték mit tudja mennyien!? Néznek valamerre, de nem lehet kiolvasni a tekintetükből hová, miért. . . ? Türelmetlen dudálás rázza föl, hozza vissza a jelenbe. A mögötte álló kocsi vezetője gesztikulál félreérthetetlenül. Zöld a lámpa. A visszapillantóból látja, az az ember továbbra is ott áll a bátyúval a kialudt cigarettával, nem mozdul a tekintete, még szomorúság sincs benne, csak az az iszonytatóan nagy magány, az a kétségbeesés-nélküli időtlen üresség. Hajt tovább, keresi a kibúvókat, hisz ő is csak egy ember,, mit tehet ő, aki ugyanúgy gyönge, mint az a másik, mint sokan, de érzi, tudja, ezek csak ócska kifogások, okoskodások. Suhan a kocsi. Még a szürkületben is, a koszos városon is átparázslik a tavasz, a születés. Holnap föltámad és visszajön. Rajta lesznek a sebek, és mégis visszajön hozzánk, és elmegy ahhoz az emberhez ott a zebránál, rámosolyog, és valamit mond neki.. . ... és mi lesz vele holnap. .. ? Megy tovább a kocsival. Mit kezdhet a bűntudatával? Mit mond, ha megkérdezi? K eresi, s reménykedve úgy érzi, megtalálta a választ: hozzá is eljön holnap, rá is mosolyogni fog, neki is mond valamit, csak neki, hisz akkor, ott, az ő bűneiért is átütötték a szegekkel. rossz szemmel, hogy kvázi amatőrök itt valami mást akarnak csinálni, mint ami a „Nagyszínházban” folyik. De nem hiszem, hogy miattunk egy fővel is csökkent volna az operettek nézőszáma. Erőt adtak az egyetemisták, akik játszani jöttek ide, de mégis velünk küzdöttek, s hogy milyen jól, arra ékes bizonyíték Besenczi Árpád vagy Stenczer Béla, akik jogászként és népművelőként nálunk kezdtek színészkedni, s mára hivatásos színművészekké váltak. Másokból tanár és orvos lett, de biztos, hogy ma is odafigyelnek a színházra, a vérükbe ivódott. Meg kell emlékezni olyan emberekről is, akik mégis csak támogattak minket a támadások ellenére: Schenk János, akkoriban tanácsi dolgozóként, Eck Imre, akivel a Nyári Színházat hoztuk létre, Bécsy Tamás, az Egyetemi Színpad megteremtője.- Talán tíz-tizenöt év távlatából már megítélhető: miben rejlik a Kisszínház jelentősége?- Szerintem abban, hogy kialakult a színház körül egy egészséges lokálpatriotizmus. Ez kellene, hogy megmaradjon, és talán átsugározzon valamiképp az egész városra. Amit elértünk, az azoknak köszönhető, akik itt megfordultak az évek során. Sokan megharagudtak ránk, mikor kérdezés nélkül is elmondtuk a véleményünket; de csakis azért, mert vannak gondolataink a bennünket körülvevő világról. Mára a Pécsi Nemzeti Színházzal is kollegiális a kapcsolatunk, s azt hiszem, hogy e tíz év lezárásával - mely alatt nekem oly kedves előadások voltak, mint „Sírkő és kakaó”, a „La Mancha lovagja”, az „Egy kiállítás képei” című balett - új fejezet kezdődik. Jönnek újra a hétköznapok, új középiskolások-egyetemisták, akikkel új produkciók születnek majd. Végre abban a helyzetben vagyunk, hogy az erkölcsi tartás és a szellemi kvalitás is rendelkezésre áll a fejlődéshez. Méhes K. Jelenet a Nehéz Barbara című darabból Tóth László felvételei Szép Kosztolányi Dezső Tanár az én apám Tanár az én apám. Ha jár a vidéki városban, gyermekek köszöntik ősz fejét, kicsinyek és nagyok, régi tanítványok, elmúlt életükre emlékezve, lassan leveszik kalapjuk. Mint az alvajárók, kik másfelé néznek. Hentesek, ügyvédek, írnokok, katonák, s olykor egy országos képviselő is. Mert nagy az én családom. Nagy az én családom. Kelettől nyugatig, nyugattól keletig. Nagy a mi családunk. Mikor vele megyek, fogva öreg karját, vezetve az úton, a szívem kitágul, s szívek közt énekel elhagyatott szívem. Az én édesapám az emberek apja, s én az embereknek testvére vagyok. Ferencz Imre Nyergestető Most még csak térdig ér az erdő s így az emlékművet leleplező és ünneplő tömeg jól látszik a tisztásokon amikor Adler úr masinájához hajol és int mozdulatlanságba merevedik a táj bár a füvek a fák konokul nőnek sűrűsödnek mit sem törődve hát észrevétlenül eltűnik közöttük a szakállas úr a napemyős kisasszonyok a falubeliek a szekerek a hintók elmerülnek a bozótban miután Adler úr előbújik láthatja mindenkit ellepett az erdő a csata véres látomásait a sírhantokat az ünneplő tömeget átszőtték a gyökerek a lombok és megszámlálhatatlanok az erdő fái magyar vers Birtalan Ferenc: Holnap visszajön Tamás és Mészáros Sándor írt ilyet), olyan regényes történet, amely egyúttal önmaga értelmezésére is vállalkozik (Kanetti Norbert), tengeri étlapkalauzt egy magát megnevezni nem kívánó szerzőtől, aki azonban gondolt arra, hogy nevét szövegében elrejtse. De az olvasó talál itt szótárt a halakról (Balassa Péter) és képzeletbeli dokumentumként elolvashatja azt is, hogy válaszoltak volna az ötvenes években a romániai magyar írók arra a képtelenségre, ha felsőbb helyről utasítást kapnak: másnapra fogjanak két halat. A szeptemberi számban értekező esszék is szerepelnek: Géczi János egy halas képről ír, Tillmann J. A. Paul Klee Aranyhal-ábrázolásáról. Medve A. Zoltán a motívum művelődés- történeti vonatkozásairól. A számot Csuhái István írása zárja, aki megosztja olvasóival a titkot: hogyan is jött létre a Halszem - halszám alcímű Jelenkor-szám. A szám képanyaga is a halakhoz igazodik: FeLugossy László tusrajzai és Gyenis Tibor gfrafíkái láthatók. Bállá Károly A hal Kézirat-töredék
