Új Dunántúli Napló, 1992. augusztus (3. évfolyam, 211-240. szám)
1992-08-22 / 231. szám
8 üj Dunántúlt napló 1992. augusztus 22., szombat Nagy László Aranypénz-térdű szerető Aranypénz-térdű szerető, muzsikás, lángsisakos, te táplálsz engem egyedül, bú-baj ha belémtapos. ősszel édesült szerelem, mint a bor télre kiforr, lélekben erős ragyogás, mint a pohárban a bor. Világra kedvem te szülted, tipródva bajaimon, nélküled szemetet eszem, rozsdás vizet iszom. Ferenczes István: Beszéd a hazainduló Juliánus baráthoz Későn jöttél testvér, későn. Kenyerünk keserű, a vizünk kégyóval, varanggyal teli - reményünk por, hamu a hitünk ... Udvara a kánnak megvet, mégis velük kell hajlongani, a falra felkent klán előtt égve égnek lelkünk romjai. Besúgók járnak közöttünk, judások visznek üdVrivalgni harcait, hol megzsaroltan térdelünk - kétszer kell meghalni. Elvették földjeink s nevünk, vérünk sem elég háladóra, rabszíjra fűzi gyermekünk önmagába pusztít a horda. Bélyeg lett nyelvünk, nyílt fekély. Arcunkon lobognak poklai... Anyánk megtördelt szavával álmunkban is félünk szólani... És szétiszonyít Ázsia, mint száműzöttet álmai - Egyedül a szél, csak a szél, minket csak ő tud megváltani... Ég veled testvér. Ki tudja, kinek leszünk majd vérei... Mire visszajössz, meglehet, egymást sem fogjuk érteni. Csíkszereda, 1986 Az átlagnéző átlag tévéje Többet nyomogatjuk a gombot Tudja Ön, kedves olvasó, mennyi időt tölt naponta a televíziókészüléke előtt? Valószínűleg soha nem számolta össze a perceket. Nos, készségesen a segítségére vagyok: valamivel többet, mint két órát. S hogy én honnan tudom? Természetesen tudományosnak mondható vizsgálatok alapján. Ez utóbbi adatot például Hankiss Elemér, a Magyar Televízió elnöke sok más, a televízióra vonatkozó adattal együtt az év elején bocsátotta az érdeklődők rendelkezésére. A pontos adat egyébként: 1987-ben heti 14,9 óra, ami a rákövetkező években egy kicsit még emelkedett, egészen a 15,3 órás csúcsig, ami azután 1991-re kerek 15 órára esett vissza.- Nem igaz - mondják most Önök -, alig ülök mostanában a készülék előtt, jó, ha valamelyik Híradót megnézem. A gyerek persze, lehet, hogy napi 3-4 órát is ott mereszti a szemét, alig tudjuk időben ágyba parancsolni. Hát ez az; ilyen az átlag. Az egyes személyre csak a legritkábban azonosítható átlag, de hát aki műsort szerkeszt, tervez, annak tudni kell az átlagot. S hogy ez a heti két órás átlag sok vagy kevés? Európai, vagy különösen amerikai összevetésekben ez inkább kevés, és csak remélni lehet, hogy túlzott mértékben nem is növekszik meg, hiszen kell(ene) az idő az olvasásra, a beszélgetésre, a kikapcsolódást biztosító cselekvésre, vagy éppen az alvásra. Ezzel szemben ugrásra készen állnak a magyar vállalkozók, még inkább a nagy külföldi társaságok, hogy megindítsák a maguk kereskedelmi adóit. Csak arra várnak, hogy a Parlament meghozza a médiatörvényt, és ezzel együtt feloldja a sugárzásra használható frekvenciák bérbeadásának átmeneti tilalmát. Mégis azt hiszem, hogy a kereskedelmi televíziózás előtt kitáruló kapukon nem nyomulnak be olyan cégek, amelyek le tudnák söpörni a pályáról a két hivatalos csatornát. (Pedig az olasz Berlusconinak ebben kétségtelenül vannak már itáliai tapasztalatai, s a hírek szerint az elsők között szeretne jelen lenni a magyar médiapiacon.) Miért gondolom mégis, hogy nem lesz olyan földcsuszamlás, mint némely európai országban volt, amikor a kereskedelmi csatornák megjelentek? Lehet persze, hogy néhány ismert televíziós személyiség eltűnik az állami adók műsorából. Nagy kár értük, különösen, ha olyan csatornát választanak, amelyik csak korlátozott területi engedéllyel rendelkezik; a tervezett médiatörvény ugyanis ilyen korlátokat előírhat. Ám jönnek új arcok, új személyiségek. Nézzük most a másik oldaláról a kérdést: mit tud adni különbet, mást egy kereskedelmi csatorna, mint az eddigiek? Mindenekelőtt több és jobb filmet várnának tőlük. Több film minden bizonnyal lesz is; de hogy jobb is? Alig hiszem. Aki rendszeresen nézi az égi csatornákat, ahol aztán éjjel-nappal filmet lehet látni, tapasztalhatja, hogy jó, új film elég kevés van. Legfeljebb a régi jobbakat lehet többször ismételni. Igen, de a szórakoztató műsorok! Azt hiszem, ezektől sem várhatunk túl sokat. Az a fajta csillogó-villogó, leginkább egy éjszakai mulató revüműsorára emlékeztető show, ami a világ sok országában műsor-csemegének számít, a mi közönségünk körében nem olyan népszerű. Mintha mifelénk „eszt- rád” néven egy kissé lejáratta volna magát, még ha az esztrád és egy valódi show között fényévnyi is a távolság, nagy visszhangra mifelénk az ilyen produkciók csak akkor számíthatnak, ha világsztárokat (valódiakat, és nem annak kikiáltotta- kat) tud felvonultatni. Ha egy ilyen programot tud produkálni valamelyik kereskedelmi adó, akkor persze, - abban az egy-másfél órában - nyert ügye van. Egyébként alig. Mert, hogy állami csatornán tippelünk-e majd arra, ki hányat gurít a tekepályán, hány torpedóval süllyeszti el a nyereményt hozó hajót, hány kilométerre utazhat valaki, ha az összes kérdésre jól felel, vagy kereskedelmi adókon, annak megint csak nincs különleges vonzereje. Marad még persze, az úgynevezett saját gyártású műsor, hazai „anyagokból”, dehát Ha- umann Péter, a Markos-Nádas duó, a Dolly Roll, a műsorvezető Antal Imre éppen olyan jó lehet (adott esetben éppen olyan gyenge) az állami adón, mint a kereskedelmin. Mi várható mégis? Azt hiszem, elsősorban csupán annyi, hogy többet nyomogatjuk majd a csatomaváltó gombját, hátha a másikon valami jobb van. Elfeledjük Murphy törvényét, amely szerint: mindig azt hisz- szük, hogy a másik forgalmi sávban folyamatosabb az előrehaladás, pedig .. . Lehet, hogy a napi két óra tíz perc helyett két óra húszat töltünk majd a készülék előtt - ámbár olyan nemzetközi vizsgálati eredmény is van, hogy a nagyobb csatomaválasz- tékkal együtt csökken a képernyő előtt töltött idő s lehet, hogy a jövőben csak 70-80 százalékában nézzük a közszolgálati médiákat. Átlagban. Mert szerencsére személyiségek vagyunk, s igazi átlag csak a statisztikában létezik. Bernáth László Varga Domokos: Ének az Akii-hegyen Akii Miklós császári és királyi mulattató históriáját még Mikszáth Kálmán írta meg a századelején, s benne azt is, hogy ez a híres tréfacsináló hogyan tett szert szép feleségre, magyar nemességre, valamint az ugocsai Akii falu birtokára. Ő ugyanis, bár hat nyelven beszélt, és azonfelül is sok mindenhez értett a versírástól a csillagjóslásig, egyszerű tímármester fiaként jött valamikor a világra Halmiban, nem messze Akiitói, családja névadó helyétől. Halmi ma Romániához tartozik, Akiit pedig - egész Kárpátaljával - előbb a csehek kebelezték be, aztán a szovjetek. Akármilyen kicsi volt Ugocsa, a legkisebb magyar megye, több országnak is jutott belőle, mikor eljött a nagy osztozkodások ideje. Jutott a földjéből, s jutott a népéből, amely jórészt most is magyar. A vidék egykori büszke magyar urainak persze, már nyomuk sem igen van errefelé, hacsak itt-ott a temetőkben nem. Elszármaztak innen ama Rátho- nyiak is, akik közül István urat, az egykori viceispánt Mikszáth is szerepelteti regényében, méghozzá nagy gavallérként. Mikor Ferenc császár és király őfelsége a birtokaihoz tartozó falut, Akiit kéri tőle, hogy Akii Miklósnak adományozhassa, ő csak annyit mond rá nemes egyszerűséggel: - E perctől fogva a fölségedé. - No de milyen áron? - firtatja Ferenc, aki hatalmas uralkodó létére a fukarságáról híres. Ráthonyi ránt egyet a mentéje ezüstös láncán: -Adom örök áron azért a rózsáért, melyet a felséges asz- szony a balkezében tart. - A császárné szabadkozna, de fér- jeura nem restellj a potyát. Mohón, türelmetlenül szól rá: - Add oda, Ludovika. - Mármint a rózsát. Mikszáth hozzáteszi: „És még a szemöldjeiveí is intett neki.” Nagy jelenet ez, tele maró gúnnyal. S nemcsak a császár tűződik vele tollhegyre, hanem Ráthonyi is a maga gavallériájával. Mit neki egy falu? Mit neki egy falu népe? Kérik tőle? Odaveti. De hát Trianonban hány falu népét kérdezték, meg, akar-e urat váltani? A közemberek feje felett döntődön el minden. Ők meg csak éltek, ahogy tudtak - vagy legalábbis tengődtek - egy-egy ilyen kéretlen-akaratlan nagy sorsforduló után. Az akliak is. Az Akii-hegyiek is, fenn a falu felett. A trianoni határ megvonása után tiszta időben átláttak a hegyről a maradék Magyarországra. Meg-megálltak kapálás közben vagy más munkájuk közben a tőkék, a gyümölcsfák között, s meresztették a szemüket odatúlra. De ennek is már hetven éve. Azóta, ha kilométerben nem is, de a valóságban még sokkal messzebb kerültek a hajdani hazától. Minket is úgy fogadnak, mikor beállítunk az Akii-hegyi egyik öreg házba, s megmondjuk, hogy odaátról valók vagyunk, mintha valahonnan nagyon távolról vetődtünk volna ide. Egy idős házaspár tessékel befelé. A férfi ágyban fekvő, ő maga nem is tudja, de nekünk megsúgja az asszony, hogy nem sok van neki hátra. Hónapjai talán, s elemészti a rák. Keveset is beszél, inkább csak elvétve toldja meg a maga fakó hangján felesége egy-egy szavát. Arra gondolok: micsoda mély hallgatások lehetnek itt naphosszat! Hisz ezek egymásnak már mindent elmondtak. De a mi friss fülünk szóra kapatja, ha a beteg férfit nem is, a vékony kis fürge öregas- zszonyt. Sürög-forog, egy kancsó borral kínál, s mire ő is leül mellénk, már nem is igen várja, hogy rákérdezzünk a múlt időkre, fiatal korára. Arcának sűrű ráncai mögül előkívánkozik hajdani énje, a volt faluszépe, a téli műkedvelő előadások csengő hangú, bársonyos bőrű kis primadonnája. Igen, a cseh időkben még minden télen voltak előadásaik. Akkor még lehetett. Mutat régi fényképeket, ő is ott van rajtuk az egykori népszínművek magyar ruháiban, hasonszőrű lányokkal, csizmás legényekkel, nézzük csak, itt van az ura is, tizennyolc évesen. Viszi az ágyához, neki is mutatja: - Látod? Itt vagy, Józsi. Jó hallani, milyen szépen beszél vele. Hogy vele is meg akarja osztani fiatalságának éledező örömeit, emlékeit. A régi dalokra terelődik a szó. Szokta-e még énekelni őket? Mintha csak erre várt volna, odaáll az asztal sarkához. Fél tenyerével rátámaszkodik a fes- tetlen fából ácsolt, kopott asztallapra (ahogy valamikor egy-egy hímzett terítővei borított színpadi asztalra támaszkodhatott), s már csendül is fel az első dallam. Félig az ura felé fordul, félig mifelénk, mint aki annyi év múltán most megint szerepel. , De semmi csináltság nincsen a hangjában, semmi mesterkéltség: úgy énekel, mint egy csalogány, mint egy bódult madár tavasz idején. Egyik dalt a másik után fújja, bátran és tisztán, s nem is öregesen. Ha behú- nyom a szemem, azt a kis haja- dont látom, azt a hajdani Erzsikét, akit. a sárgult fényképek mutatnak pruszlikos magyar ruhájában. Ő maga megfonnyadt azóta, ha torka megőrizte eleven csengését, s lelke is azt a régi lángot, amely most, íme, magasra csapott. Látom egyszer, hogy ő is be- húnyja a szemét. Aztán megint kinyitja, az urára néz, s akkor egy pillanatra megrebben a hangja. Az ágyban fekvő öregember addig hallgatta a szívéhez szóló dalokat, hogy sírva fakadt. Most némán zokog: jobbról-balról peregnek le a könnyei. Ezt a nótát Erzsiké még befejezi, aztán szó nélkül odaül mellé, és mintha pityergő kis gyereket csitítana, úgy fogja és simogatja a kezét. Egy ideig egyikünk sem töri meg a csöndet. Hangtalanul lebeg velünk az Akii-hegyi szegényes szoba, valahol a múlt és a jövő, az élet és a halál között. Az e tájon élőkre szakadt történelem: jóvátehetetlen. Az öregember: menthetetlen. S lelkünket valami most mégis fölemeli. Akkor is éreztem még ezt, amikor búcsút- vettünk a két öregtől, s bizonytalan léptekkel botorkáltunk lefelé a hegyről a halovány holdfényben. S igazából még most is érzem, milyen szép volt az a messzi évek hamuja alól fellobbant ének ott az Akii-hegyen, meg az a némán felparázsló vénkori szerelem. Káldy Lajos rajza Szép magvar vers
