Új Dunántúli Napló, 1992. augusztus (3. évfolyam, 211-240. szám)
1992-08-08 / 218. szám
8 üj Dunántúli napló 1992. augusztus 8., szombat Szép magyar vers Sinka István Anyám balladát táncol Egyszer volt szép az anyáin tánca, mikor kendőjét gyepre hányta, a Korhány vizénél, Pusztapándon, s bokázó Iába pásztortűznél, öles apám örömére szállt, mint illat a virágon. De gyönyörű lábán víg figurát eredő táncába ő se vitt, csak mutatta ringó mozdulattal halálba járó őseit. Mert ugyanaz sírt fel a flótán, hogy meghaltak azok ima nélkül, nagy szakállal, akasztófán. S hajnaltájon, lengő szélben, hogy fény nyíllott két nyárszemében, elébe raktak tíz szál gyertyát, hat másikat meg karikába. - Közöttük anyám ott sugárzott, s kis csizmája lángot vert át. Az ősi ritmust pásztorok fütyölték ... Kettő-kettő felállott szélrül, jelezve, hogy a csúfolt ős szép feje most halálba révül. S a holtak szemét, ahogy lezárták: ezt a sirató, örök búcsút a nyárfák alatt már öten járták Akkor meg, mikor sírt nyitnak, közéjük lendült hatodiknak apám is, kinek lépteit úgy mérte az öt táncoló, mint ki utolsó fordulattal az egész műbe értelmet vitt... Mikor a gyertyák porig égtek, még anyám eljárta a végét: egy szál virág körül koszorút táncolt... A juhászok meg már csak nézték, hogy az égen hold ballag át s csudálja nagy, fehér szemmel anyám lábán a balladát. Bertók László Ne siessen ha elkövet Lesz hogy megint gyönge leszek zavarba hozok valakit aki nagy gépen utazik jobban teszi ha megijed én erősen is tévedek kerülöm a csihi-puhit de a levegő ekrazit a türelem meg sistereg ne siessen ha elkövet úgy is arrébb megyek kicsit ezek nem azok a kocsik magától jár a szerkezet s ha nem tudja hogy mit tegyek számoljon előbb háromig. T Említettem korábban: az amsterdami egyetemen művészettörténetet és építészettörténetet tanítok. Igen tanulságos észlelni azt a fogékonyságot, mellyel a hallgatók a Hollandiában könnyen megélhető építészeti tapasztalataikból és élményeikből kiindulva a legkülönbözőbb kulturális tényeket kezelik. A mindig emberre figyelő, emberi küldetést elősegítő és kielégítő kultúra történeti ízeiben fürdőző hollandok soha nem szakadhattak el, függetlenedhettek a természettől, és párbeszédük vele nem mostanában kezdődött. Csak emberi erőforrásaikban bízhattak, protestáns világszemléletük és életelveik létfenntartó természetes prakticizmusa is nagy bizonyossággal itt gyökereznek. Köznapi viselkedésük közvetlensége, a társaslét különböző formáinak fesztelensége, a másság elfogadásának gyakorlata teszik olyannyira kellemessé a Hollandiábn időző idegen napjait. A megformált környezet legkisebb részletei is hagyomány- tiszteletről és igényességről beszélnek, ha egy kis holland sziget halászházairól és akkor is, ha a Bussum, Harlem környékének villaépítéséről van szó. Itt nem jelenthet meglepetést az, hogy érdeklődnek az egyetemi hallgatók - de a „köznapi ember” is - az építés problémái iránt. Lényeges összefüggést mulasztanánk el, ha Hollandiáról úgy szólnánk, hogy az építéssel össszfüggő kérdéseket zárójelbe tesszük. A szellemi és fizikai energiákat összekapcsoló építésnek a jelentőségéről maga Hollandia a legfőbb bizonyíték. Hollandia „épített” ország. Egy Dunántúli nagyságú térségben, ahol a tenger szintje alatt néhány méterre több száz éve kialakult hagyományok alapján emelnek töltéseket, helyeznek el zsilipeket, melyekkel rendszabályozni képesek a víz szintjét, ott a kreativ és jól tájékozott szomszédságnak mindig nagy jelentősége van. Ahol kevés a föld, ott nem lehet terjeszkedő a telek. Ahol nincs kő, ott csak téglából építkezhetnek, ahol bajos az alapozás, ott nem születhetnek egetverő épületkolosszusok, ahol működik a kommunikáció és a kooperáció ott nincs szükség a különböző- sések tárgyi reprezentációjára sem. Gazdaságosan kényelmes világ ez, melyben éghajlat, víz, állat, növény szerepét nem cserélték fel semmi mással. Érdekes módon érvényesnek látszik ez a megállapítás a modern építészetre is. Nincs az „új építészetnek” olyan szegmentuma, melyre Amsterdamban jó példa ne akadna. Turista számára perAmsterdami levél Az „építettország sze ritkán tárul fel Duivend- recht, Diemen, Bijlmermeer környéke, sajnálatosan kevesen jutnak el a Vondelpark északi végén teijeszkedő negyedbe, ahol a századforduló utáni modernizmus első építészeti műveit emelték. Páratlanul gazdag téglaomamentikákat, tengeijáró hajókra emlékeztető iskolaépületeket, szigorú szimmetriájú templomokat láthatunk ezeken a helyeken. De beleütközhetünk modem „agórába”, bevásárló- központokba, művészeknek átadott üzemcsarnokokba. Szinte számbavehetetlen a gondolatgazdaság, technikai jártasság, a „szolgáló ésszerűség” sok bizonyítéka, melyek mellett a mai holland építészet posztmodem frazeológiája is megszelídül, vagy inkább - a másutt látottakkal szemben - méltóságtelje- sebb lesz. Ugyanakkor ez a nagy területre érvényes összetett minőség az, ami a ma már monumentális méretű turista- forglomm érdeklődését kielégítheti és így első számú támadásponttá lépett elő. Éppen a szellemi elsajátíthatóság, fizikai áthatolhatóság, a kedély szolgáltatta ki magát leggyorsabban a turisztikai nagyiparnak. Ha a szórakozást tömegesen kereső külföldi a történeti belvárosba húzódik (miképpen a prostituált, a dealer és a jonks), akkor ennek a mozgásnak értelem- szerű következményei vannak az eredeti funkciókban is. Bizony másfajta világ ez, mint ami feltűnik H. Breitner festményein, vagy a századforduló korának gondos fotográfiáin. Mint ahogyan más Amsterdamot sajátít el az, aki a Kalverstraat, Waterlooplein, Dam mögé merészkedik. A polgári, csendes és minden tekintetben mértéktartó holland életforma képeit. A turisták belvárosa gigantikus méretű társadalmi üresjáratok foglalata, mélységet sejtető kompenzáció a színt, értéket, tartósságot nélkülöző modem ember számára. Bárcsak sokan értenék az egykori börtön helyén, a Leidsepleinre felépített kaszinó posztmodem homlokzatán a sokféleképpen értelmezhető, de alapvetően cinikus feliratot: „Homo Sapiens Non urinat In Ventum” ... Szerencsére sokféle szél fúj Amsterdamban, és ez még akkor is nagyszerű adottsága, ha az így mutatkozó ,nyitottság” sokak számára éppenséggel a „huzat” képzetét jelenti. Merthogy itt minden megtalálható. Zenei, képzőművészeti és színházi élete folyamatos telítettségben traktál mindent az elképzelhető szélsőségek között. Nincs a világon gasztronómiai trükk, amit Amsterdamban meg ne ízlelhetnénk. Nincs viselet, hajdivat, tetovált ornamentika, fülbe-, és orrbavaló, amit itt ne lehetne látni. Az előkelő városi palotában Coster gyémántokat frakkban kínáló „boltosoktól” a bolhapiac árugazdagságából fillérekért lakberendezést válogató egyetemi tanárig mindenki nagyon közlékeny. Keresik, élvezik a helyzeteket, melyekben szólni lehet, így nem feltétlenül kellenek intézmények főbenjáró kérdések megvitatására. Lehet egyetemi órát tartani kávézóban, könyvtárban. Lehet szakmai vitákat folytatni séta közben, egy „gracht” partján vagy egy parkban, egymás mellett biciklizve sétautakon. A környezet általános léptéke és meg- formáltságának derűs-egyszerű minősége nem okozhat gátlásokat senkiben, az idegen gyorsan belátja: mintha neki is csináltak volna helyet itt. Mindezek miatt innen nézve ezrét kicsit szerénytelennek tetszik az építészi „egyéniségek” és az egymás mellett működő elemi „másságnak” a látványa, ami Magyarországon fogadja az embert. Kétségkívül vannak érdekes épületek. Amsterdamból nézve azonban pazarló és mégsem a tartósság képzeteit keltő a magyar architektúra. Extravagányo egyes megoldásaiban, de kitartóan elviseli a városléptékű elhasználtság tényeit. A környezet mértékviszonyai iránt ritkán érzékeny, és talán éppen ezért nem is tud nagyon mit kezdeni a növényzettel. Mindennek van magyarázata a múltban, a tulajdonviszonyok másságában, az eltérő kultúrában. Egy azonban bizonyosnak látszik. Az ember ott is, itt is megérthető épített környezete alapján. Van szegény és gazdag architektúra, de ritkán látni rút építészetet. Az autót általában gyűlölő amster- damiaknak megfelel a kerékpár, ha messzebb szeremének utazni, bizonyos, hogy egy órán belül bárhová indul gyorsvonat. Nincsenek autócsodáik, mert nem ilyesmire van szükségük. De szerelmesek a távolságokba és nagyon jól ismerik magukat, meg a világot. Ez lehet az, amit csak tanulással nem lehet elsajátítani. Aknai Tamás Bán Zsuzsa Nyárutó Európában ■. É T'valaszürkére fakult az ég, I—^köd szállong a völgyek és A a vizek felett. Hallgat az ' erdő, mintha várna valmaire, f csupán a lehulló makk halk ne- í szezése, csupán valami meg- fejthetetlen suttogás hallatszik ■ néha, olyan, mint az emléke- I zés. Hajnalban gímszarvas rekedt kiáltozása a harmattól csa- I takos tisztásokon, idegen, és i mégis van benne valami em- I béri fájdalom. Panasz, vágya- S kozás, magány. Most, a száraz nyár után már l kicsit az erdő, hiányzik belőle a I gombák jellegzetes illata. Ami E pedig annyira hozzátartozik. I Kis pókok hálója feszül min- £ denütt az ágak között, s bosz- [ szankodva nevet, aki arra jár, I mert nem győzi leszedetetni [ őket magáról. érzik a bodza, és földutak E mentén a vadszeder, a dió zöld burka meghasad, és nő a csend, vattaként telepszik a fák közé. Úgy illene, hogy az emberek is megcsendesedjenek kicsit, belehallgassanak a feltámadó esti szélbe, és vigiggondolják higgadtan dolgaikat. De egyre jobban a felcsattanó hang, a düh, a türelmetlenség számtalan megnyilvánulása. Egyre jobban érződik az egymás iránti tisztelet teljes hiánya. így nyár végén, ősz elején régen az sem volt ritka, hogy tüzet raktak a kertekben, és szalonnátsütöttek hétvégi délutánokon. De mintha ezer éve lett volna ez is, lassan leszoknak ilyesmiről az emberek. Pedig nem pénz, csak kedv kellene hozzá. Az pedig egyre inkább hiánycikk mostanában. Hogy miért? Vegyünk például ilyen nyárvégi vasárnap délutánt. Egy kertben kis beton-pancsolómedence van, sok éven át tesz jó szolgálatot a gyerekeknek. így szeptemberben, amikor fürödni már hideg lenne, el lehet benne égetni a lekaszált fűvet, száraz ágakat. Nem fúj a szél, a füst felfelé száll, hát tüzet gyújtanak. Ég is egy ideig szépen, aztán valamiéit fojtó lesz a füstje, és alacsonyan terjeng hirtelen. A gyerekek beszaladnak a házba, és panaszkodnak, hogy a szomszéd lelocsolta a tüzet. Fogta a gumitömlőt, és átlocsolt, hogy elaltassa. A szomszédnál vendégek vannak, egész délután azt mutogatta nekik, hogy mije van, meg arról beszélt, hogy még mije lesz. Nincs hálásabb közönség ilyesmi meghallgatására, mint a vendég, akit kínál- gatnak, akinek a gyerekét meghintáztatják, s aki mindezért türelmesen végighallgat mindent. A szomszéd belelendül, mert dicsérik is, hogy milyen életrevaló, milyen ügyes. Meg akarja mutatni a vendégeknek, hogy mennyire úr a portáján. Meglátja a másik kertjéből felszálló füstöt, és azt mondja: Aza- nyád! Majd adok én nektek füstölni! És a többiek kaján kuncogása közepette átlocsol. Az addig szépen pattogó ágak meg- szenesedve füstölnek, az eddig felfelé szálló füst lent teijeng az ablakok magasságában, fojtogatva szomszédot, vendéget, mindenkit. Az eset persze nem múlik el ordítozás és veszekedés nélkül. Megtörik a vasárnap délután békés hangulata, akinek a tüzet eloltották, nem tesz féket a szájára. A szomszéd és a vendégei bemenekülnek a házba, onnan gyűlölködnek, aztán előkerül a már sok vitát kiváltott légpuska is. A szomszédnak légpuskája van, amivel vagy célbő lő a másik háza falára, vagy átlövöldöz, és megöli a másik fáján a madarakat. De nemegyszer ráfogja a másik kisfiára is, hogy mellette süvít el a töltény. A szomszéd félelmetesnek sze- j retne látszani, és úgy őszintén, | valójában sajnálja, hogy nem géppuskája van, mert azzal jobban lehetne ijesztetni. nem gondolja végig, hogy « ezekre a játékokra egyszer na- | gyón ráfizethet. Az emberek hát nem csőn- desednek, mint a természet, így I ősz elején, harsányabbak, erő- s szakosabbak, mint valaha. S jj nem gondolják végig, hogy | amit adnak, azt kapják vissza. Hogy a gátlástalanság olyan, | mint a bumeráng, visszaüt. A természet hallgat. Már az j-; a része, amit még nem pusztí- i tottak el. Több bölcsesség van [ a fák és bokrok csendjében, I mint az emberek hőzöngései- 1 ben. A szőlődombok szüretre | várnak érő fürtjeikkel, és olyan I szelíd, halk ez a táj. Nemec József grafikája
