Új Dunántúli Napló, 1992. július (3. évfolyam, 180-210. szám)
1992-07-25 / 204. szám
1992. július 25., szombat üj Dunántúlt napló 9 Szép magyar vers Ady Endre: A perc-emberkék után Otthon bolondját járja a világ, Majmos, zavaros, perces, hittelen, Nagy, súlyos álmok kiterítve lenn, Fenn zűrös, olcsó, kis komédiák. Magyar Bábelnek ostoba kora, Ments Atyaisten, hogy bennelegyek; Engemet kötnek égbeli jegyek S el kell hogy jöjjön nászaink sora. Most perc-emberkék dáridója tart, De építésre készen a kövünk, Nagyot végezni mégis mi jövünk, Nagyot és szépet, emberit s magyart. Robogok honról rejtett vonaton, Ebek hazája ma, nem az enyém, S ha marad csak egy hívőm, szent legény, Még a holttestem is ellopatom. Ez a ricsaj majd dallá simul át, Addig halottan avagy éberen Pihenjen a szent láz s az értelem, Míg eltűnnek a mai figurák. Magyar leszek majd, hogyha akarom, Ha nem sutáké lesz itt a világ, S fölcsap minden szent és igazi láng Rejtekből avagy ravatalon. Galambosi László: Mennyei fogaton Dr. Tóth István szellemének Csöndítenek. A múlt pár percnyire billeg, akár zöld fán a cinege. Hajlott hátú a vándor gondolat: szűz fényekért sziklák fölött kutat. Szád hajlékát nem lakják már szavak. Fölszálltál, visz a mennyei fogat. * Nagy kéz szorít, tördelné torkomat. Fejfaként áll sírdombodon a Nap. Balassi int. Janus Hozzád hajol. Kupátokban habzik bálicsi bor. Izzik a vers! Eros szárnya mögött nem torlódhat görgetegként a köd. * Sugárban járt a toll. Bukott a rossz, kátyú s mezőn fegyvert rántó gonosz. Láttad futni a jégcsontú Telet: batyujából forgott a förgeteg. Hajlott hátú a vándor gondolat: fohászkodva sziklák fölött kutat. * Angyal lebeg. A hold piros tavát rózsáival fehérre fonja át. Munkába fogsz a könyveid között. Nézem, hogy írsz: csillámlik üstököd. Ezüst kapu, ha döndül Odaát. Isten küldi Érted kék hintáját. Pécs, 1992. július 14. r Érteni és szeretni egymást Beszélgetés Bencze Jánossal Az idei könyvhét talán legsikeresebb könyve volt Pécs-Baranyában Bencze János: Önkéntesek és árulók c. kisregénye. Jóllehet, manapság egyre másra jelennek meg korábbi évtizedeinket „leleplező” könyvek, valahogy a legtöbb kicsit belterjes marad. Talán, mert a személyi sérelmekre, sértettségekre koncentrál, s mert sietve készült riportnak tűnik. Aztán megjelentet a riporterként ismert Bencze János a hatvanas évekről egy karcsú regényt, amely azt hiszem, épp azzal vált népszerűvé, hogy abszolút szépirodalom. Egy kamasz belső monológja. Az író életrajzi adatainak felületes ismeretében is világos, hogy az Önkéntesek és árulók önéletrajzi ihletésű mű. Ilyenkor a legnehezebb elkerülni írás közben a publicisztikus hevületet. Hogy sikerül mégis? - kérdem a szerzőt.- Sok az önéletrajzi elem. Akkor engem is majdnem kizártak a középiskolából. Én is Vajszlón születtem. Az én szavamat sem hitte el a határőrtiszt, pedig én még csak disszidálni sem akartam, mint hősöm, Beke Gáspár, csak arra tévedtem ... Nekem is öngyilkos lett egy jóbarátom ... Lélekben megértem mindazt, amit regényem hőse, Beke Gáspár. Ám ha az ember elkezd írni, a hőse önálló életet él. Akkor már nem számít, hogy is volt eredetüeg.-A baranyai olvasók legtöbbje a rövid életű Helyzet c. hetilapban olvashatta riportjaidat. Bár sokat publikáltál korábban az Élet és Irodalomban, a Magyar Naplóban, most az Extra Vasárnapban, rendszeresen jönnek talányos vezércikkeid a Pécsi Extrában...- írtam én gyerekeknek is. Sokat jelentem meg a Kincskeresőben. Van egy gyerekregényem is, a Segíts Barnabás, ami Sajdik Ferenc rajzaival két éve jelent meg.- Azt azonban kevesen tudják, hogy első írásod a Pionyerszkaja Pravdában látott napvilágot.-Igen. Ma sem értem, hogyan, de ötvenkilencben, amikor elvégeztem az általános iskolát, ki mehettem Vajszlóról a Szovjetunióba, a híres artyeki pionírtáborba. Gyönyörű hely volt. Egy nemzetközi tábor, ahol Amerikától, Franciaországon, Finnországon át egész Japánig voltak gyerekek ... és itt volt egy olyan pályázat, hogy ’’írjátok le, kinek mit jelent Artyek?” És hát én nyertem meg, valószínűleg azért, mert a legjobb tolmácsunk nekünk volt, ő tudott a legjobban oroszul, ő fordította a legjobban az én írásomat. így aztán bekerültem a Pionyerszkaja Pravdába, fotóval, egy egész oldalra.- Ekkor határoztad el, hogy (ró leszel?- Nem határoztam el. Először is cukrász akartam lenni. Tudod, Vajszlón nagy dolog volt a fagylalt. Aztán orvos akartam lenni, a gimiben meg fizikus, aztán, amikor mégis leérettségiztem,a bölcsészkarra jelentkeztem, de tizennyolc és fél ponttal nem vettek fel, így kerültem az uránbányához operátornak. Ezt nagyon szerettem, jó hatással volt rám. Innen mentem aztán katonának Mezőtúrra, majd a Pécsi Tanárképző Főiskola magyar-orosz szakára, ahol diplomát is szereztem és megismertem a feleségemet.- Maradhattam volna bent a főiskolán, de a feleségem Vácra ment, ezért én Biatorbágyot fogadtam el, hogy közel legyünk egymáshoz. Egy év múlva aztán Tódor János: Nyár E ogosit kétségek gyötrik. Mióta is? Maga sem ] tudná pontosan megmondani. Amióta csak megpróbálja magát elhelyezni a világban. No nem holmi filozofikus, köldöknéző gyötrelmek ezek. Nagyon is hétköznapiak. Azokkal, akik a legközelebb állnak hozzá, a kapcsolata a legkisebb túlzás nélkül tűrhetetlen. Feleségével, kitől válik, lányával, akit megbéklyózott görcsös szeretettel szeret, úgy, ahogy nem szabadna, barátnőjével, akinek a lakásában él, s akivel a szerelem mostanság- örökös marakodás, beteg anyjával és megkeseredett apjával, akiket a szorongás ólmával nyelvén képtelen megnyugtatni, aícikkel immár kommunikálni sem tud vagy mer. A nyár maga a csőd. Bogosié a nyár, de nem akar semmit kezdeni vele. Pedig bepakolhatna a hátizsákjába, fölülhetne egy vonatra, amiről azt sem tudná, hová megy. Hazud- hatná a nyugalmat, ahogy azt évtizedek óta teszi. Alkalmazkodhatna az egyezményes emberi időgalázathoz. Hadakozhatna kipróbált praktikákkal a halál földi helytartója, az unalom ellen. Rendezhetné torkát szorongató ügyeit. Ehelyett folytonosan menekül, akár egy agyonszelidített, de a dzsurigelbe vágyó vadállat, aki megkapta a veszettség elleni védőoltást, ám mégis ... Nyár van, reggel, a szívben egy nyomasztó álomból-ébre- dés szorítása. A hiányra ébredés sok ezredik reggele. A félig felhúzott redőny beengedi a fényt, a szűk belvárosi utca autók si- kolta zaját. A nap csak késő délután ér ide. Bogosi Captein Beefhart rekedt, patologikus hangjára vágyik. Mintha csak ebben a mutáns zenében akarná visszaigazolva látni, amit mindig hangoztat. Hogy az önfeledtség nem más, mint ajzószerek (ital, könyv, zene, nő ...) okozta mesterséges pszichopátia. Amibe beleölik magukat azo- lyanok, mint Bogosi. Akik amúgy nem tudnának mit kezdeni magukkal. A nő most nincs mellette. A szuverinitására büszke asszony, a makacs öszvér természetével, ami mindig kihozza őt a sodrából. Tudja, így kell bánni Bogo- sival. Néha a nő kiprovokál egy-egy pofont, és úgy viseli nyomát, akár egy érdemrendet. A nyár maga a csőd. Bogosi örül ennek a mondatnak. A jó mondatoknak. Amiket aztán sohasem fejez be. Az utazás pszichózisa talán a legnagyobb blöff. Kilépni a térből, időből, és elmerülni valami ismeretlenbe. Csakhogy, tisztelt hölgyeim és uraim, porhüvelyünket „görögbe” meg „olaszba” is magunkkal kell cipelnünk, akár egy koffert. Hogy az állandó programokra ajzott lelkűnknek addig legalább nincs ideje magával foglalkozni ...? (Bogosi itt megakad a töprengésben, hiszen töredelmesen be kell vallania, hogy ő is külföldre készül. Tehát képmutató.) És a (helyben) maradás pszichózisa? „ . . .az öngyilkos magánya a legteljesebb egyedüllét (a be- vérző egy szelíd gyermeke maga alá vizel) egyszer csak elromlott mint egy óra ...” Ezek is a csődnyár verssorai. Akkor írta le őket, amikor először látta a kórházi ágyon jobb felére megbénult, beszédképességét elvesztett barátját. Ahogy tavaly ilyenkor az édesanyját. Aki, amikor kiengedték, hetekig késsel keverte a levest, lónak mondta a kutyát, embernek az asszonyt. És akinek állapota legnagyobb részt Bogosi felelőtlen életmódjának a következménye. Apja legalábbis így mondta neki, aztán megkérte, hogy amíg nem rendezte a dolgait, ne zavarja őket. Ezen persze Bogosi nagyon felháborodott, hiszen milyen jogon meri megtiltani neki egy másik férfi, mégha az történetesen a saját apja is, hogy láthassa beteg anyját?! Barátja már harmadik napja feküdt félig eszméletlenül a műteremlakás padlóján, amikor fia rátalált. Arcát a zuhanáskor összezúzta, a sebhelyek még hetek múlva is látszódtak. Bogosi csodálja barátja önuralmát. Ha csak elképzeli magát ebben a teljes kiszolgáltatottságban, ökölbe szorul a keze, sírás fojtogatja. őt biztosan újra megütné a guta. Talán nem is akarna meggyógyulni. Persze tudja, hogy ez hazugság. Amíg valaki a felépüléséért küzd, tornázik, húzódzkodik az ágya fölé szerelt kéttenyémyi láncon függő rúdon, balkézzel írni tanul, addig aligha gondol a megsemmisülésére. Olyan ez, mint a háborús lövészárok. Ott sem akart senki öngyilkos lenni. Az élet túlélni akar. A halál utáni sóvárgás az egészséges bolondok privilégiuma. A végképp unatkozóké, akik megcsömörlöttek már attól, hogy folyton programokat találjanak ki maguknak. Pedig a halál ott van a szanatórium parkjának sárgára perzselt fűcsomóiban, a fülledtséget lehellő kiszáradt fákban, a padokon pizsamában, köntösben megadóan gubbasztó, /tűhívtak Vajszlóra tanítani. Lementem. ,,- Hazatértél,- Bár sose tettem volna. Egy rettentően vonalas igazgatóm volt. Már az első november 7-én ki akart rúgni.- Miért?- Mert nem kötöttem föl az úttörő nyakkendőt. Nem azért nem kötöttem föl egyébként, mert valami bajom volt vele, hanem mert nevetségesnek tartottam, hogy tanár létemre abban parádézzak. Én lettem a járás legmegbízhatatlanabb pedagógusa. Épp ezért nagyon nehezen tudtunk eljönni Vajszlóról.- Azért most is közel áll a szívedhez az Ormánság?-Igen. Én már akkor óriási marhaságnak tartottam a körzetesítést, ami a legtöbb falu elhalásának a kezdetét jelentette. Mit kaptam?... Én mindig szerettem volna tenni valamit az Ormánságért, de amikor tettem, azt mondták: rosszul csinálom.- Ma is nagyon szegény ez a vidék. Az egyetlen amit kapott, az a dinnyetermesztés ötlete, ami nyomán kialakult egy kertkultúra. Ez lenne ott egy nagy lehetőség. De igazából az árut már nem tudják értékesíteni. Ebbe kéne segíteni nekik .. .dehát egyszer írtam róla az ÉS-ben, még az Ormánság Alapítvány Kuratóriuma is megsértődött, hogy milyen rosszul látom ...- Most csak írsz ?- Hajnalban. Napközben hivatásos pártfogó vagyok a bíróságon. A börtönviseltek utóéletével foglalkozom. Este pedig szerkesztem a Pécsi Extrát.- És éjjel?-Éjjel arról álmodom, hogy egyszer valóban megérem azt, hogy nem eszmék és elvek nevében ítélkezünk, hanem megpróbáljuk megérteni a másik embert, megpróbáljuk érteni és szeretni egymást. Bükkösdi László sölő betegek fáradt tekintetében. Egyetlen egyszer járt előtte ott. Akkor tél volt, csontkeményre fagyottan ugyanez a száraz levegőtlenség, ugyanezek a beesett, részvétlen arcok, szemek. A magára hagyatottság, ami úgy áll bosszút az egészséges betolakodón, hogy szemérmetlenül mutatja meg magát. A lánynak, akit akkor meglátogatott, bronchitise volt, vörös haja, és hatalmas barna szemei. Madame Chauchat-nak nevezte el, s szó se róla, neki is kedve lett volna ebben az alacsonyföldi Berghofban Hans Castorppá lenni. De aztán a vörös hajú, aki a félhomályos folyóson arról mesélt neki, hogy az egyik beteg az előző nap az emeleti karzatról levetette magát, meggyógyult, s hamarosan férjhez ment. Barátja arcán a nehezen varasodó sebek mellett a friss bo- rotválás nyomai: vérpermettől pöttyös, apró vágások. Bogosi elképzeli, amint ide-, gén kezek türelmetlenül szántják ímmel-ámmal beszappanozott arcát. Eldobható, életlen önborotvával, ami túl van már legalább három pofázmányon. Ahogy a műanyag „kacsát” az ápolónő hanyag rutinnal a takaró alá dugja. Az ürítés tehetetlen szégyenét. Aztán a reményt, a muszájt, ami az akaratot mozgatja. És a félelmet: ha nem viselkedtem jól, ha nem teszek meg mindent a felépülésemért, örökre itt felejtenek. De Bogosinak egyelőre semmi baja. Fröccsöt iszik, izzad ebben a nyárban, gyártja „szenzációs” riportjait, úszik a Balatonban, Kundera (nálunk) legújabb regényét olvassa, ösz- szeveszik, aztán kibékül, óhajtja és gyűlöli a rendet, szereti, ha szeretik, és még jobban szeretné, ha tudna szeretni... Még Bogosié a nyár.
