Új Dunántúli Napló, 1992. július (3. évfolyam, 180-210. szám)

1992-07-16 / 195. szám

1992. július 16., csütörtök üj Dunántúli napló 3 Pécs múltja és jelene szembesül Kiállítás a Várostörténeti Múzeumban Leírt korosztály Adni, mindhalálig? Amikor hallgattam tanult ba­rátom időnként költői magasla­tokba szárnyaló megnyitó be­szédét e kiállításon, gondola­taim két irányba kószáltak el. Egyrészt próbáltam elképzelni egy olyan helyzetet, amikor a hajdani fényképfelvételek sze­rint látottaknál megmerevedett volna a város és most ama 80-90-100 év előtti Pécs falai között élnénk. Tudom, képtelen a gondolat és - bocsássák meg nekem a tükék - elképzelhetet­len lenne így a mai élet. Más­részt viszont azon andalodtam el, hogy az „egykor” itt és most nekem, a gyerekeimnek és még vagy 80-100 ezer pécsinek - ezt is bocsássák meg nekem - igen keveset jelent, hiszem (egy-két kivételtől eltekintve) személyes emlék nem kötődik hozzá. Az én „egykor”-om például más városban serkent a Bezerédy Győzőéhez hasonló gondola­tokra, mert én ott ismertem minden követ, minden házat, s embereket, akikhez történetek fűződtek, s a „ma” is ott serkent az elbűvölő emlékezetű „egy- kor”-ral szemben morgolódó dohogásra (miközben természe­tesen tudom, hogy nincs iga­zam). A morgolódást tehát nem kell igazán komolyan venni, hiszen az az együttélésből eredő szere- tetből fakad: úgy szeretjük a vá­rost, ahogy van, hibáival és szépségeivel együtt. Legfeljebb az esetenkénti egyet nem értés Néhány héttel ezelőtt lakos­sági panaszok érkeztek szer­kesztőségünkbe. A pécsi Pala­hegy utca és a Karancs utca la­kói azt sérelmezik, hogy az em­lített területek közelében gyak­ran végez szénszállítást és sok szenet tárol a városi hőerőmű. A nyári melegben porrá száradt szén befeketíti a lakásokat, ker­teket és az embereket. Ha jön­nek a teherautók vagy feltámad a szél, be kell zárni az ablako­kat, ajtókat. Néhány perc múlva sötét lesz a környék a szénpor­tól. Odaérkezésemkor Fekete Gyula mutatja be az utcát és környékét:- Most éppen nem hordják a szenet, máskor reggeltől hajna­lig dolgoznak. Hasmenést nem fogunk kapni, az biztos, mert annyi szénport nyelünk... A gyümölcs és a zöldség sem fog beérni, ha így folytatják a mun­kát. A kerti növények leveleit fe­kete por lepte el, egy asszony éppen a frissen szüretelt megy- gyet mossa tisztára, a sötét vizet mutatja. - Látja ezt? Borza­lom ... Nem lehet kiteregetni a tisztára mosott ruhákat, külön­ben kezdhetjük élőről. Több éve csukott ablaknál élünk - mondja keserűen Csiszár Istvánná. Közben több lakó érkezik. Nagyon örülnek, hogy valaki A Sikondai Bányász Szana­tóriumban a szanatórium nevé­hez illően eddig a bányászatból érkező betegeket fogadták: ak­tív dolgozókat és nyugdíjaso­kat is. A bel- és reuma osztályokon a munkák döntő részét az utó­kezelések adták. Az intézet nem az egészségügyhöz, hanem az teszi hangosabbá a morgoló­dást, tudván azt, hogy az álta­lunk balfogásnak vélt, hitt hoz- zányúlásokkal együtt él túl ben­nünket a Város, s a gyermeke­ink, unokáink így látják majd pontosan olyannak, amilyennek ez a „Pécs egykor és ma” c. ki­állításon az „egykor”-ról villant fel pillanatokat B. Horváth Csilla múzeológus válogatása. S csatlakozik hozzájuk a „má”-val Csonka Károly fotó­művész: hajdani, zömében leve­lezőlapok helyszíneit kutatta fel, s lehetőleg azonos néző­pontban történt az expozíció, így aztán esetenként döbbenetes képpárok születtek. Azt hiszem, a leghatásosabb a szembesítés a Tettye esetében. A „régi” tájképre az újabbkeletű pécsiek is emlékezhetnek, hi­szen a változás alig negyedszá­zada történt: az egységesen szép és megnyugtató ódon pécsi vá­rosrész kellős közepébe „oda­álmodták” (de bár csak álmod­ták volna!) a kesztyűgyári monstrumot, hosszú évtize­dekre elcsúfítva a környéket. Ma már az erre áldásukat adók is röstellik magukat miatta. Amint Alpár Ignác Zrinyi-Dó- zsa hadapródiskolájának az el- tüntetőit engedélyezők is azt mondják: „ma már másként gondolkodnánk...” Egy mél­tóságteljes, díszes architektú­rájú palota mellett ott láthatjuk a mai ormótlan, dísztelen egye­temépület képét. Hát igen, a megkérdezi őket, mert eddig se a hőerőmű, se a szénbánya, de még a környezetvédelmisek is legyintettek a dologra. Mivel a lakók a hőerőműt okolták a tárolás és a szállítás okozta szennyeződésért, Hubai Miklóst, a vállalat szállítási üzem vezetőjét kérdeztük meg. Elmondta, hogy január 15-e óta nem végeztek azon a területen munkálatokat. Az a birodalom a Mecseki Szénbányákhoz tarto­zik, valószínűleg ők a hibásak. A szénbánya környezetvé­delmi osztályának vezetője, Pados Judit nem óhajtott nyi­latkozni lapunknak, mondván, a lakossági panaszok kezelése még akkor sem tartozik ránk ha azt nekünk is jelezték. Annyit ipari tárcához tartozott immá­ron évtizedek óta. Mint azt dr. Fehér Béla, az intézet igazgatója lapunknak elmondotta, a szanatórium jö­vőjével kapcsolatban sokféle elképzelés látott napvilágot. Öröm, hogy a szanatórium ala­pító okirata a működtető Ipari és Kereskedelmi Minisztérium melléfogás ... Még egy-két ilyen szerencsétlen hozzányúlás szembesítése a szebb múltai is­mételten arról győz meg: napi hevülettel, a „mi majd megmu­tatjuk” -tói indíttatva hozzá­nyúlni a városképhez - súlyos, mondhatnánk megbocsáthatat­lan hiba. Az egykori és mai Pécs szembesítése szerencsére sokkal kevésbé tragikus. A kiál­lítás összességében segít elfo­gadtatni az egykori iránt meg­bocsátható nosztalgiát érzőkkel és táplálókkal a mai várost, a azonban sikerült megtudnunk , hogy július 13-án tájékoztatják a lakókat, hogyan orvosolják panaszukat. A hétfői megbeszélésen jelen volt a Dél-Dunántúli Környe­zetvédelmi Felügyelőség, a Szénelőkészítő üzem vezetője, a külfejtési üzem vezetője, a szállítást végző kft-k, a lakók képviselői, valamint Pados Ju­dit. Elsőként a két utca küldöttei szólaltak fel. Kérték, hogy a te­herautókat kevésbé pakolják meg, az éjszakai szállításokat csökkentsék, a hatalmas szén- depókat távolabb rakják a há­zaktól, valamint locsolják a nyári melegben kiszáradt sze­net. Mindkét részről felvetődött a rekultiváció kérdése is, amely részéről a napokban megerősí­tést nyert azzal a kiegészítés­sel, hogy némileg bővül az in­tézet ellátási területe. Az eddig ellátott bányaipari dolgozók és bányász nyugdíjasok mellett az energiaszolgáltató iparhoz tar­tozó dolgozók valamint a bá­nyamunkán megrokkantak, de jelenleg más területen dolgo­mat. ismerőket és szeretőket pedig a gondosabb, odafigye- lőbb szeretetre inti. Mert a sze­rencsétlen hozzányúlások min­dig is fenyegetik a várost; a kesztyűgyári monstrum nem egyedüli, csak különösen fi­gyelmeztető jelenség. Az ilye­neket pedig csak a napi hevület­től mentesen lehet okosan elke­rülni. (A „Pécs egykor és ma” c. ki­állítás a Várostörténeti Múze­umban az év végéig tekinthető meg.” Hársfai István a legtöbbet fog magára váratni, derült ki a párbeszédből. Az el­lenséges hangulatban indult fó­rumon mindenki a maga állás­pontját védte. A több óráig el­húzódott vita után a jelenlevők kivonultak a helyszínre, majd visszatérve a szénelőkészítő üzem tanácstermébe a Mecseki Szénbányák és az előkészítő üzem vezetői Ígéretet tettek a helyzet javítására, amelyet a Környezetvédelmi Felügyelő­ség megbízottja, Kosztolányi György is sürgetett. Felhívta az érintettek figyelmét, hogy köte­lesek megakadályozni a szén kiszáradását, valamint a szállí­tás által érintett Karancs utcát is tisztítaniuk kell.- A palahegyi területen még két évig folytatódhat a munka - mondta Putzer László üzemve­zető - hiszen a szénbánya nem tudja máshol tárolni az eladha­tatlan szenet. Ezentúl gyakrab­ban fogják öntözni a tárolt nyersanyagot - folytatta Putzer úr -, mivel készpénzben tudnak fizetni a Köztisztasági Vállalat­nak és a saját locsoló autójukat is megjavították. A panaszosok reménykedve, bár kissé bizalmatlanul vették tudomásul, hogy a hátralévő időszakban változhat a helyzet. Ehhez azonban sok idő kell. Kárász Róbert zók is jogosultak gyógykeze­lésre. Ez a hír egyben azt is je­lenti, hogy más, a felsorolt ágazatokon kívüli betegek fo­gadására nincs mód. A beutalá­soknál e módosításokat a küldő orvosok vegyék figyelembe, s vitás esetekben előre konzultál­janak a szanatórium vezetőjé­vel. K. F. Úgy jó tíz éve történt. A pszi­chológia neves professzora megdöbbentő kijelentést tett egy ünnepélyesnek szánt egész­ségpolitikai tanácskozáson. A döbbenet akkor éppúgy szólha­tott az általa közölt puszta tény­nek, mint az előadó szóki- mondó bátorságnak. „Nőket ki­zsákmányoló társadalom ez a javából” - mondta, merthogy tömegével ostromolják intézetét fiatal, negyvenes nők az általá­nos fáradtság korai tüneteivel. A már akkor kimerült magyar „dolgozó nő - közéleti ember - anya - feleség” nevű csodalény most meg arról értesült az újsá­gokból: a nyugdíjkorhatár föl­emelésén töri a fejét a kor­mányzat. Érthető aggodalom­mal önti el a gyöngébb nem mégoly szívós képviselőit is a kétség: vajon jut-e maradék energiáikból újabb 5-7 évre való. Vajon majd hatvanon túl kapnak-e az élettől néhány egészséges, valamivel nyugod- tabb tempójú esztendőt, vagy munkahelyükről egyenesen a betegágyhoz, a kórházba vezet az út, hogy ennél feketébb jö­vőképről ne is beszéljünk. A nők nyugdíjkorhatárának felemelését a hivatalos indoklás nyugati példákkal támasztja alá, anélkül, hogy ezt az egyetlen tényt teljes társadalmi környe­zetében vizsgálná. Amerikában a gyermeket ne­velő feleség dolgozik ugyan, ha annyira hajtja a hivatástudat, ám erre senki és semmi nem kény szenti. Az első a család ér­deke, és ezt támogatja az adó­rendszer is. A férj a családfenn­tartó, aki feleségéről és gyer­mekeiről gondoskodik. Taxis, tanári diplomás barátnőm elma­gyarázta: anyagilag is rosszab­bul járnának, ha ő is munkát vállalna. Kedvezőtlenebbek lennének félje adózásának felté­telei, s ha ő is dolgozna, a jelen­leginél jóval többet költené ru­hákra, fodrászra, közlekedésre, olyannyira, hogy keresete szinte el is apadna, gyermekei pedig nélkülözni lennének kénytele­nek az anyai gondoskodást. A közösségi élet iránti igényét, miként teszik ezt oly sokan, rendszeres ingyenes jótékony- sági tevékenységgel elégíti ki. Ugyanígy gondolkodik ötven felé járó müncheni ismerősöm is, hiszen nem éri meg a család­nak, hogy a harmonikus hátteret biztosító feleséget, anyát elve­szítsék némi pluszmárka fejé­ben. Ott is kevesebb adót von­nak le ugyanis a családfő fizeté­séből, ha gyermekei mellett fe­leségét is eltartja. Míg a mi nagymamáink 3-4 évtizednyi, többműszakos munka után is kétrét görnyedve húzzák tovább az igát, nyugdíj mellett is félállást, unokaneve­lést vállalnak, a Nyugat grand- matherjei második, gondtalan ifjúkorukat élik. Ápoltak, üdék és divatosak, fittnessklubokba és kozmetikushoz járnak, autót vezetnek és távoli tájakra utaz­nak, szellemüket pedig szaba­degyetemeken pallérozzák. Egy tanulmányban olvastam: az utóbbi évtizedekben világ­szerte jelentősen emelkedett a hatavn éven felüliek száma. A hatvanas évekbeli megtorpanás után Észak-Amerikában, Nyu­gat- és Észak-Európában ismét javultak a halálozási mutatók: a betegségek később jelentkez­nek, és később vezetnek halál­hoz. Különösen szembetűnő, hogy sikerült látványosan visz- szaszorítani fejlett országokban a szív- és érrendszeri betegsé­geket, ám mindez kimutatha­tóan az egészségesebb életmód­nak, a megfelelő életszínvonal­nak, az elszánt és következetes megelőző munkának, valamint a jobb egészségügyi ellátásnak köszönhető. Nálunk 1965 óta a férfiaknál kifejezetten csökkent a szüle­téskor várható átlagos élettar­tam. Eléggé nem minősíthető érvként hangzik el olykor: azért indokolt a nők nyugdíjkorhatá­rának emelése, mert tovább él­nek, mint a férfiak. Igaz, de las­san csökken a nők életkora is. Míg a férfiak korcsoportjai kö­zül a legtöbben 40-49 évesen fe­jezik be földi pályafutásukat, a halálozási arány nőknél a 30-64 évesek közt a legnagyobb. Ezekkel az adatokkal 32 fejlett ország között a magyar férfiak a 31., a nők a 30. „helyezést” ér­ték el 1985-ben. Azóta eltelt hat, embert pró­báló, idegeket koptató, bár jó irányú, mégis változások stresz- szével terhelt esztendő, és ki tudja, hány még nehezebb áll előttünk. Köztudott, hogy a környezeti tényezők, az élet­mód mennyire meghatározója az egészségnek, az élettartam­nak. A jövedelmi viszonyok, az orvosi ellátás minősége, az egészséges táplálkozás és élet­vezetés javulásának kilátásai aligha adnak okot az optimiz­musra: a nők várható életkora valószínűleg tovább fog csök­kenni. Ha a munkanélküliség előre jelzett rohamára gondolok, eszem-lelkem szintén tiltakozik a korhatár fölemelése ellen. A munkaerőpiacon „leértékelt áruvá” váló idősebb nők vajon el tudnak-e majd helyezkedni egyáltalán, ha utcára kerülnek, vagy netán ötvenen túl átké- zésre küldik őket? Csak szen­vedhetnek a prés alatt, hisz egyik oldalról nyomást gyako­rol rájuk a társadalom, hogy dolgozzanak kifulladásig, a má­sik oldalról meg eltaszítja őket magától, mint fölöslegeseket, hiszen sorba állnak a munkahe­lyek előtt éppen az ő, erőtől duzzadó, képzett gyermekei, sőt unokái is. „Hát tőlük venné el a kenyeret?” - kérdezhetné szem­rehányóan a munkaadó. Megalázó kérdések, feszítő ellentétek, az egyén számára megoldhatatlan dilemmák. Pszichológusok a megmondha­tói: az effélék is képesek el­venni néhány évet az ember éle­téből. És akkor már nem a 30-64 éves korcsoportból „hul­lik el” a legtöbb nő, hanem a 30-60 évesekéből. A még mun­kaképes korosztályéból, amely fizeti tb-járulékot. Fizeti mind­halálig. Éljen hát a társadalom- biztosítás! Ha ezt a törvényt el­fogadjuk, az éltetni is fogja: hisz amit bekasszírozott, nem lesz alkalma visszaadni. A ma­gyar nők halálozási mutatói azonban - nem kell ehhez jós­tehetség - tovább romlanak majd a szűnni nem akaró meg­terheléstől. A Nyugatra muto­gató érvelők helyesebben ten­nék, ha azon igyekeznének: előbb teremtse meg ez az ország az egészséges életmód feltéte­leit, a megfelelő életkörülmé­nyeket, a következetes megelő­zést és a jó egészségügyi ellá­tást. Adjon kellő mennyiségű „roborálószert” ennek a társada­lomnak. S ha már nálunk is megjavult az élet minősége, ha kitolódott az átlagéletkor oly­annyira, hogy az egészségtől, tettrekészségtől duzzadó nagy­mamák nem tudnak mit kezdeni parlagon hagyott energiáikkal, akkor kezdjünk azon gondol­kodni: ne emeljük-e föl a nők nyugdíjkorhatárát. Követhetjük a Nyugatot, de ügyeljünk a sor­rendre is! Chikán Ágnes Elátkozott utcák _________________________________________________________________ H őerőmű kontra szénbánya Bővült a sikondai szanatórium ellátási területe

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents