Új Dunántúli Napló, 1992. június (3. évfolyam, 150-179. szám)
1992-06-13 / 162. szám
1992. június 13., szombat uj Dunántúli napló 9 Babits Mihály Jó termés Elhallgat a harang, s rákezdi már a dob. A templonikupolát most festik szép pirosra, s talán holnapra már kasza villan a rozsra: - a mapon állni jó, de lefeküdni jobb. Elhallgat a dob is, kezdi a kisbiró. Kékben a zord paraszt, s pénzgondra veszve lelke. Nyögnek az asszonyok: pipet kapott a csirke! De ujjong a kalász: a napban állni jó! A napban állni jó, de leheverni jobb! Végez a kisbíró, s most néma a vasárnap. Boldog a gazda most, egy órácskát ha lop s heverve nézheti, hogy kalászai állnak! * Óh, kedvesem, nekünk kalászunk nincs: nohát arassuk örömét a mások mezejének! Számunkra vett a föld ily sárga, dús ruhát, s világ gazdái mind a költők és szegények. Óh kedvesem, be bús gazdák voltunk soká! De most látod dicső termést adott az Isten! Tavunkról a ködöt elkapta e sugár s tükröt vet a világ kiderült lelkeinkben. Mily varázstükör ez! kedvesem, nézz körül, mint dús mezők fölött gazdák szemei néznek: minden kis résznek itt van szem, aki örül, de ki fog örülni, ha mi nem, az egésznek? Paul McCartney 50 éves Két éve Hollywoodban a Grammy-díjak kiosztását megelőző sajtótájékoztatón elhangzott egy mondat, amitől egyetlen újságíró sem tudott szabadulni: a díjkiosztásra nemcsak Paul McCartney jön, hanem George Harrison is Angliából és Yoko Ono is áthozza Sean Lennont New Yorkból, sőt Julian Lennon is megszakítja a turnéját... Ringó Los Angelesben él, nem dolgozik sokat, neki egy macskaugrás az egész... Mi van? Csak nem lesz még egyszer Beatles koncert? A válasz homályban hagyta a lehetőséget, nem cáfolt, de nem is erősítette meg. Aztán néhány héttel később egy ritka záporral spékelt vérbeli dél-kaliforniai kánikulás koraestén a Shrine Auditórium sajtószobájában a melegtől, a légkondicionálás hiányától és a sztárok sorától már kissé fáradt hat-hétszáz újságíró egyszer- csak megélénkült. Paul Mac- Cartney hátrajön, hajlandó nyilatkozni. És jött. Mákostésztá- san ősz tincsei ugyanúgy homlokába hullottak, mint régen, kamaszos arcán csak a szemráncok igazolták a kort, amúgy pedig sokkal civilebbnek látszott, mint amikor testőrök hada vágta előtte az utat, s zárta el előle a hisztérikusan sikoltozó kislányokat. Paul Grammy-t kapott azon az estén, de az újságírókat ez hidegen hagyta. Végülis az akkor 48 éves McCartney számára ez csupán a 38. listavezető dal volt, a 75. arany- illetve gyémántlemez, ő maga pedig - Madonnát, Michael Jacksont és Mick Jaggert is beleértve - a legjövedelmezőbb szóló koncertelőadó a világon. Lesz-e Beatles koncert? - kérdezte az első riporter. „Ma este semmiképpen. George Har- risonnal reggel beszéltem, Londonban van. Ringot láttam a nézőtéren, Julian-nal is váltottunk néhány szót. De John Lennon már nem él. Nélküle pedig hogy lehetne még egy Beatles?” - mondta Paul. Paul McCartney a Beatles nagy szóló-túlélője 17 aranyal- bumot csinált az együttes felbomlása óta eltelt 23 évben. Filmzenéket írt. Csak a Yesterday című dalt kétezer verzióban dolgozták fel, s nincs óra, hogy a világ valamelyik rádiójában ne játszanák. Az ötvenedik születésnap trauma - különösen a számára, akiből nem lett fiatalon legenda, mint társából, a negyvenévesen meggyilkolt Lennonból. „Nem lehetne centiben mérni az ötvenet? Akkor talán még annak is örülnék, hogy collstokk-mértékegység- nek használnak ...” - mondta a minap, amikor a félévszázados születésnapról faggatták. London mellett él egy farmon, szigorúan a családnak és a családdal. „Választhattam volna azt is, hogy hetente kétszer beugrók Londonba, végigmulatom az éjszakát, fotóznak, írnak rólam . . . Minek? Lehet, hogy meglenne az az előnye, hogy nem mondanák a zenémről azt, amit így: letisztult, izgalommentes, jókisfiús muzsika ...” Még ma is foglalkoztatja, hogy Lennont izgalmasabbnak tartják a rajongók, de erre is talált önmegnyugtató szavakat: „Az én nótáimat viszont a rikkancsok is dúdolják ...” A gyapotkereskedő papa és a szülésznő mama gyereke nagy néha még hazalátogat Liverpoolba (ahol egyébként nemrég egy művészeti főiskola megindulását szorgalmazta és támogatta másfél millió fonttal), de ha lehet, nem mozdul ki a London melletti farmról. A ház emeletén berendezett stúdióban a 48 sávos magnót is beleértve a világ legkorszerűbb technikájával komponál - Len- nőn óta próbált partnert találni, de sem Michael Jackson, sem Stevie Wonder, sem Elvis Costello nem vált be stabilan ... „Egyetlen bűnöm van. Még mindig szeretem a kólát whiskyvel. Ha bekapok négy pohárral, már akármi is történhet.” Akármi persze nem történik. Legfeljebb születik még egy McCartney sláger arról, milyen spiccesnek lenni, ha az ember ex-Beatles és elmúlt ötven éves ... (Atlantic) Amsterdami levél „Elmondom neked, hogy hol a jó .. Olvasom az orosz Alexander Kushner verseit: „... ott a jó Amsterdamban, csendes csatornák partján nem topogunk, nem veszünk újságot, nem akarjuk megtudni végzetes híreinket ...” Sokakban az időtlen értékű európai bizonyosságok foglalata ez a város, ahol egzotikus események jelenthetnek csupán időről-időre új impulzusokat. Most éppen az Európán kívüli világ egy részének felfedezését ünnepeljük. A „Felszabadulás ünnepén”, május 5-én a múzeum előtti téren nagy üdvrivalgás közepette hirdették meg a május 16-án szombaton esedékes - miként Lisszabonban, Genovában - amsterdami partraszállást, melynek során teljes nemzeti-törzsi pompában jelent volna meg tengernyi indián, • „bennszülött”, maori és szuri- nami. Céljuk: észrevétetni és elfogadtatni a felfedezések történetének egyik másik nézetét, amely nem az „európai kút” fenekéről nézve fogalmazza meg igazságait. Érdeklődő előtt természetesen nem titok, hogy mostanában számos tudományos vitát provokál mindenütt ez a perspektíva, de fel-felvetődnek ezek a kérdések a köznapok legártatlanabb összejövetelein is kávéháztól egyetemig. Az eredmény? Az apológiákhoz képest lesújtó. Az Elisabeth nevű, kétárbócos vitorláshajóval a Central Station mögé megérkezett vagy tizenöt, „nem európainak” stilizált indián, köröttük tévések és fotósok nyüzsögtek egymást löködve, taposva, nem akarván lemaradni az eseményekről, majd, amikor ezek megcsinálták a „penzumot”, gyorsan elmentek. Lehangoló, szomorú, erélytelen megnyilatkozás volt egy értékelésre és véleményalkotásra ugyancsak érett történeti kérdés mentén. De az itt megvillanó képek, maskarák, az ethnográfiai azonosulás, az érzelmes nosztalgiák működtethető relikviái nagyszerűen illenek az új szen- zibilitás már tíz évvel ezelőtt közhelyesült ábrái közé. Ha mindehhez hozzáveszem, hogy a Tropenmúzeum hatalmas csarnokában most egy igazi mexikói falu „működik” valamennyi szokásával, boltjával, architektúrájával, zenéjével, rendkívül sajátságos civilizációs kölcsönhatások tárgyi-viselkedési formáival, a múzeum könyvtárában a vonatkozó irodalom teljes gazdagságával a betérő érdeklődő számára, akkor a megértő-elfogadó „tágulás” horizontjának „magassága” azonnal értelmezhetővé válik. Hogy az itt élő, sokfelől érkező fajok, kultúrák identitásukhoz legalább szellemiekben visszataláljanak, a folyamatos rádióadások mellett gazdag múzeumi kiállítások mutatják meg korszerű antropológiai megalapozás mellett a kérdéses területek mindennapjait. A kultúra számára nagyjából mindegy már, hogy apokaliptikus, középkorian sematikus, folklorizáló vagy csak orom-ornamentikába fulladó-e maga a műalkotás. A metrószerelvények oldala, az állomások, klubok homlokzatai, töménytelen aluljáró és felüljáró, ifjúsági ház és öregek otthona százával utal a „művész” jelenlétére. Az élmény keltette finom gyanú azután visszacsalogat a múzeumba, megnézni a „nyelvtanárok” egykori gyakorlatait. Az „első szavakat”, melyből mindez kikerekedett. A nagyvárosi szubkultúra címertanából, izgalmasan találékony forma- és színkombinációiból elvonható történelem és időszemlélet a romantika késői periódusát idézi fel, melyben a változást hatásosan csak „befelé” provokálhatta. Kiállításlátogató „finesz” kell annak a megérzéséhez, hogy melyik monumentális „világkiállításra” szabad bemenni, hol orrontható eredeti élmény, és hol fárad el különösebb tanulságok „beépítése” nélkül az ember. A „nemzeti” kiállításokat általában nem lehet megemészteni. így van ez a Rijksmuseum és a Stedelijk anyagával is. Vagy legalábbis nem egyszerre. Akiben nem alakult vagy nem alakították ki a módszert a „zsákmányszerzésre” (többé-kevésbé így van evvel mindenki), az egyszeriben elveszett ember lesz ilyenkor. A városi Modem Múzeum most azonban valami mást tett. Közszemlére bocsátotta egyik nagy igazgatójának irányítása alatt összegyűjtött kincseit, és mindebből egy ipari formatervezésre, fotográfiára,'a képzőművészet bármely műfajának együttalakulására nézve tanulságos és közel teljes spektmmot jelenített meg. Egy szűk európai centrumból indultak ugyan ki, de tájékozódásuk innen távolodva sokat veszített egy központot feltételező intenzitásából, így mégis egy „kitágult világ” képzetének megfelelően kerestek támpontokat. Az USA és Japán végpontjai között jut figyelem Latin-Amerika modern mozgalmaira. Eddy de Wilde múzeumigazgatói-művé- szettörténészi törekvéseit, melyeket 1963-1984 között valósított meg, erőteljes nemzetközi tájékozódás jellemzi. A mostani kiállításnak a címe: „Csúcspontok a gyűjteményből”. Megkockáztatom: nagy valószínűséggel rekonstruálni lehet ennek a gyűjteménynek az alapján a század harmadik negyedének történelmi és erkölcsi érzületét, meg lehet írni alapján egyetemes művészettörténetét aktuálisan legfontosabb fejezeteit. A jelenből visszanézve ezek a történések mutatkoztak maradandó hatásúnak. Ha mindennel nem lenne sokkal lényegesebb maga a látás, a találkozás, a kíváncsiság melynek segítségével mindez feltárulhat az ember számára. Emlékszem, a Pécsi Műhelyben milyen önfeledten vizsgáltuk ezeknek a műveknek a reprodukcióit, milyen hallatlan izgalmat jelentett akkor kézbevenni egy amsterdami katalógust, mennyi gondolatra majdhogynem továbbgondolásra - sarkallta Szíjártót és Halászt a kinetika, Ficzeket és Kismányokyt a formák, árnyékok, áthatások rendszere. Halász Károly aztán elég hosszú időt el is töltött Amsterdamban. Bizonyosra veszem, hogy TV-s performance-i valahol az itteni élményekben gyökereznek. El is jöttünk ide valamennyien, néhány an talán többször is. Találkozni akartunk az elképzelt és sejtett körvonalú „valósággal”, amiben „akkor” sem csalódtunk. Talán még „működik” bennünk ma is ez az emlék. A bátor és kíváncsi formateremtés eszménye, a sehol máshol nem elismert „státusz” itteni prioritásai. A megmártózás az amsterdami gyűjteményekben máig mélyreható érzéki benyomásokkal, valóságosan is megtisztító élményekkel jár, melyek csak másodlagosan jelzik, hogy a gyűjtőknek valóban sikerült meghatározó értékű műveket szerezniük. Nem bágyaszt az áttekinthetetlenség. Nincs annyi alkotás kiállítva, amelynek tanulmányozása után az általánosító fogalomalkotás teljes képességét elveszíti az ember. Válogatott mesterművek, ízlések, filozófiák, tendenciák, kivételes személyiségek egymás mellett. Mindehhez aztán egy könyvtár és adattár, a legfontosabb irodalom, tengernyi diapozitív és képeslap megvásárlására módot adó könyvesbolt is járul. Komoly elégtétel látni Naomi Kobayashi 1980-as vörös filc plasztikáját, merev vízszintes rendezettségű szigorú hasábot, mely közepetáján megereszkedik, súlyától lelóg és elkezd textilként „viselkedni”. Attalai Gábor a hetvenes évek közepén Pécsett is bemutatta Red-y-Made kiállítását, ahol már, mint saját múltját idézhette fel hasított filceiben az itt trak- tált gondolatokat. Nagyszerű érzés tudni, hogy Schoonhoven előtt két évtizeddel Veszelszky Béla kozmikus irrealitásban oldott látványai megelőlegeztek egy ma érvényes életérzést, hogy Szenes Zsuzsa tíz évvel korábban éppoly hatásos műveket készített, mint Herman Schölten. Az egyetemi hallgatók között feltétlen sikere van a magyar művészek munkáinak. Előítéleteik között a kelet-európai kulturális és politikai helyzettel kapcsolatos ítéletek radikálisan megváltoztak ezekben az években. Az orosz, a cseh és a lengyel művészet jelenléte mellett a kis nemzetek iránt egyre nagyobb érdeklődés mutatkozik. Ne legyenek itt se illúzióink: kevesekben. A Stedelijk Múzeum azonban nem enged el. Nem sokkol, egyszerűen nagyon érdekes az a kiállítása is, melyen egészen új módon ragadható meg a történeti idő. A székek felvonultatásával. Afféle raktárba lépünk be, ahol a Thonet székek első megjelenésétől a megmoder- nebb irodabútorig hibátlan sorban illeszkednek egymáshoz ezek az egyszerű (noha nagyo- nis bonyolult) bútordarabok. Közben majdnem minden európai ízlést, formai és technikai megoldást, a historizálás árnyalatait is megismerhetünk, hogy egyre biztosabban igazodjunk el a díszítő-reprezentáló és a funkcionális leleményekkel teli székek között. Az európai stílustörténet tökéletesebben követhető itt, mint az építészetben. Nagy építészek nevei bukkannak (Kós Károlyé sajnálatosan nem) fel, akik a nemzeti kultúra hagyományának birtokában terveznek és olyanok, akiket a rugózás, alátámasztás elvont módon, az anyagok tiszta hangjaival együtt érdekel. Megismétlődnek a székeken is az architektúra tagozatai, ornamentikái, meg ma is utcára nyíló kapuk plasztikus díszítései fedezhetők fel a tizes évek Amszterdami Iskolához tartozó építészeinek tárgyain. A Thonet gyár termékei 15 változatban láthatók, a nagy holland építész, H. P. Berlage jellegzetes gerendaszerkezetekkel, fekete lakkozású profilokkal, sajátságosán szerkesztett és mégis históriai hangú székkel idézi fel főművét az amsterdami tőzsdét magát. Itt vannak a bécsiek finom szecessziós szerkezetei, J. Hoffmann, O. Wagner bútorai, hogy tőlük G. T. Riet- veld Stijl-karosszékéhez, Csiky Tibor kedves "szobrához” érkezzünk. Aztán a Bauhas-mes- terek, Breuer Marcel és Mics van der Rohe, Gropius nikkele- zett cső-bőr-nádfonat kombinációjú ülőbútorai következnek. É ponttól kívánatos volna a modern Amsterdam világvárosi karakterét felvillantani. Megteszem következő levelemben. Aknai Tamás Szép magyar vers „A fél méter jobb, mint a fél évszázad ..
